Nincs kiút

– Valami baj van? – simít ki egy tincset az arcodból.

Összerezzensz, hiszen még nagyon frissek az elmúlt pár óra élményei.

Elütöd a kezét, majd megdörzsölöd a területet, ahol hozzád ért, hogy elűzd a kellemetlen érzést.

– Miért vagy ilyen rideg velem? – kérdezi tőled szomorúan.

Te tudod jól, hogy csak gúnyolódik. Az önelégült vigyor megjelenik az arcán, amint látja, hogy elérte a célját nálad.

Ennél jobban nem is lehetnél dühösebb, megszégyenültebb és sebezhetőbb.  A szemed nem árulkodik másról, mint a színtiszta gyűlöletről.

– Hiszen nem volt olyan szörnyű – suttogja hátborzongatóan.

Te pedig még csak gondolni sem akarsz rá, ezért megrázod a fejedet, hátha eltűnnek az emlékek és az érzések.

Még mindig érzed, ahogyan a keze megérint, pedig nem szeretnéd. Hallod, ahogyan suttog, pedig nem akarod.

Kívánod, bárcsak süket lennél, bárcsak ne látnál, bárcsak ne éreznél, bárcsak halott lennél…

– Neked talán nem – suttogod halkan és rekedtesen.

Mert nem találod a hangodat, ahogyan a menekülőutat sem…