Nem félek a holnaptól…

– Elmegyek – jelentettem be.

Anyám a fáradságot sem vette, hogy rám nézzen, inkább bámult tovább a semmibe a kanapén ülve. Az arca sovány volt, s beesett. A kezeit tehetetlenül tördelte az ölében. Láttam rajta, hogy szólna, mondani valamit, akármit, azért, hogy ne menjek el. Vártam, hátha megszólal. Hátha azt mondja, hogy ez az egész, ami történt egy idétlen tréfa volt; hogy minden rendben; hogy semmi rossz nem történhet már.

Semmi nem történt.

Fogtam a sporttáskámat, amibe összepakoltam a fontosabb dolgaimat, és sietősen távoztam az ajtón át. Kint megcsapott a hűvös őszi szél, én pedig szorosabbra húztam a kabátomat. Elindultam az úton, fogalmam se volt, merre is lyukadok majd ki.

– Világgá megyek – mondtam dacosan édesanyámnak.

Ő erre hangos nevetésbe kezdett.

– Össze is csomagolok, és most indulok – folytattam karba tett kezekkel.

– De ma a kedvencedet készítettem ebédre, zöldborsófőzeléket – jegyezte meg még mindig mosolyogva.

Én pedig álltam ott a konyha közepén, elbizonytalanodva. Egy percig haboztam, majd végül így szóltam:

– Azt még megvárom, de aztán világgá megyek.

Ez nem olyan, mint akkor volt, ötéves koromban. Most így tizennégy évvel később minden más. Az elmúlt néhány hónap maga volt a pokol, a mai pedig… arra nincs is szó. Nem élhettem itt tovább. Nem élhettem így tovább.

Nem akartam megvárni, hogy még rosszabbra forduljon minden, ezért léptem. Pontosabban leléptem.

Most itt állok a város közepén egy táskával, benne néhány ruhával, s minimális pénzzel.

Ebben a pillanatban értettem meg igazán, mit is jelent felnőni.

Mikor csak magadra számíthatsz, s nincs kire támaszkodnod. Ez az. Hirtelen igazán felnőtt lettem. Magamnak kell előteremtenem mindent.  Egyedül kell boldogulnom.

Ezzel elindultam a pályaudvarra, hogy egy új, jobb életet kezdjek.

Nem tudhatom, hogy mit hoz a holnap. Csak azt tudom, hogy akármi is az, megbirkózom vele.

Inkább tönkremennénk, minthogy változzunk,

Inkább rettegésben halnánk meg,

Minthogy túljussunk a pillanat megpróbáltatásain

S hagyjuk az ábrándokat meghalni…

- W.H. Auden