Ha készen állsz…

– Akkor ma suli után megyünk a plázába? – fordult felém Kriszti, a legjobb barátnőm.

– Persze, ma délután nincs lovagló órám, mert a tanárom versenyre megy valahova.

– Ó, te nem mész megnézni? – csodálkozott rám.

– Már kezdek túllenni rajta, de jobb, ha minél kevesebbet látom – sóhajtottam legyötörten.

– Sajnálom. Pedig szép pár lennétek.

– Tudod jól, hogy menyasszonya van… most már – tettem hozzá morogva. – Ez csak egy múló fellángolás részemről, és biztos hamar elfelejtem – fújtam ki magam.

– Ha te mondod.

– Mindjárt jövök! – álltam fel. – Kimegyek a mosdóba.

– Ne menjek veled?

– Nem, csak kell pár perc. Órakezdésre visszaérek.

A padlót bámulva mentem a mosdó felé. Három év idejárás után már csukott szemmel ismertem a járást az iskolában.

– Hé! – kiáltotta, akinek nekimentem véletlenül.

– Bocsi, nem figyeltem – néztem rá.

Bálint volt az, a suli egyik legjobb pasija. Focista volt a srác, így igazi ász a lányok körében.

– Á, te vagy az Lea? – mosolygott rám sokatmondóan.

– Amint láthatod – forgattam meg a szemem bosszankodva.

Megpróbáltam elhaladni mellette, de elkapta a kezemet.

– Mit szólnál, ha elmennék, én és te, ma este vacsorázni? – vigyorgott rám. Elengedte a kezem, mire hátráltam néhány lépést.

Egyből nemet akartam rá mondani, viszont a jelenlegi állapotomnak talán jót tenne ez. Elvégre nála ez a randi azt jelentette, hogy elvisz vacsorázni, aztán megfektet.

– Oké. Megfelel a sulihoz közeli plázában levő sushi étterem? – javasoltam.

Tényleg jó hely volt. Rendszeresen jártunk oda a lányokkal enni. Bár mondjuk nemcsak a sushi miatt. A helyes pincérek is közrejátszottak benne. Ettünk, nagyokat beszélgettünk, és közben bámultuk a pincéreket.

– Szuper! Akkor találkozzunk a plázában nyolckor – integetett felém, majd elindult az ellenkező irányba, mert becsöngetek.

Én is visszamentem a terembe, és óra közben megosztottam levélben Krisztivel a fejleményeket.

– Ez állati! – lelkendezett szóban is, miközben kisétáltunk a suliból. – Bárcsak végre irántam is érdeklődne valaki.

– Csak azért mentem bele, mert ez is jobb, mintha otthon rágnám magam, hogy miért kellett belezúgnom a lovaglótanáromba, aki mellesleg majdnem nős – csóváltam meg a fejem rosszallóan.

Ha az érzéseket irányítani lehetne, akkor már rég átprogramoztam volna őket a francba! Sokkal jobb lenne nem szerelmesnek lenni, mintsem reménytelenül szerelmesnek lenni, viszonzatlanul.

– Amúgy sem lesz nagydurranás az egész – folytattam unottan. – Eszünk, utána pedig lehet, hogy lefekszünk.

– Mindenképp részletes beszámolót akarok! – vigyorgott rám.

– Első dolgom lesz – nevettem fel én is. – Akkor viszont nem gond, ha ma nem megyünk a plázába?

– Egyáltalán nem! Készülj fel a randira rendesen! – nevetett jókedvűen.

– Meglesz – mosolyogtam.

Otthon megebédeltem, és házit írtam, aztán összekészülődtem. Mikorra odaértem a plázába, már Bálint ott várt.

Valóban szívdöglesztő pasi volt, de ha legalább annyi esze lett volna, mint amilyen jól nézett ki, akkor ő lett volna a világ legokosabb embere. Így viszont sajnos csak a jóképűség jutott neki.

– Szia! – adott két puszit, mikor odamentem hozzá. – Örülök, hogy itt vagy.

– Megbeszéltük, nemde? – Elindultunk az étteremhez.

Talán mégsem olyan öntelt és buta, mint amilyennek hittem?

– Igen, de azt hittem, hogy nem jössz el. Ma olyan csapnivalóan néztem ki a suliban. Még a könyvtáros nőt sem tudtam volna felszedni.

Oké, tévedtem: nemcsak öntelt és buta, de még hiú is.

– Dehogyis! – tiltakoztam. – Szerintem igenis jól néztél ki.

Őszintén, mi mást válaszolhattam volna?

Az étteremben leültünk az egyik eldugottabb asztalhoz. Naná, hogy nem én választottam ki. Elindult felénk egy pincérlány, de egy másik pincér megállította.

– Hagyd csak, majd én! – A lány bólintott, a srác pedig odajött hozzánk. – Üdvözöllek titeket a Sushi-házban. Mit hozhatok inni?

– Én szénsavmentes ásványvizet kérnék – válaszoltam unottan, miközben az étlapot böngésztem.

– Én pedig ezt a sa… – hirtelen elhallgatott. – Én is inkább ásványvizet kérnék.

Először nem értettem, hogy mi volt a gond, aztán rájöttem, hogy bizonyára fogalma sem volt, hogy hogyan kell kimondani a szakét. Szerintem azt sem tudta, hogy mi az.

Éktelen vigyorban törtem ki, ezért az arcom elé tartottam az étlapot, hogy Bálint ne lássa.

– Máris hozom – írta fel a rendelést a pincér, majd sokatmondóan rám mosolygott.

– Kissé meglepett, hogy elhívtál – kezdeményeztem beszélgetést, mert már zavart a kínos csönd.

– Engem is, de a haverom azt mondta, hogy veled nincs sok macera – vigyorgott.

– Pontosan melyik haverod is? – vontam fel a szemöldököm gyanakvóan, de ő nem vette az adást.

– Hát a Tomi.

Emlékszem, azzal a pancserral az egyik buliban smároltam, de valami iszonyat bénán csinálta, ezért inkább hagytam a francba.

– Á, értem – motyogtam.

– Íme, a két szénsavmentes ásványvíz. Sikerült dönteni? – mosolygott rám a pincér.

– Igen, én gyömbéres csirkefalatkákat kérnék tojásos rizzsel – csuktam be az étlapot.

– Remek választás – írta fel mosolyogva.

– Bálint? – adtam át a szót neki.

– Nem is tudom. Olyan kínainak tűnnek ezek a kaják – ráncolta össze a szemöldökét.

Abban a szent pillanatban jöttem rá, hogy mekkora hülye voltam, mikor elfogadtam a meghívását.

– Akkor engedd meg, hogy a ház specialitását ajánljam. Igazán ízletes – vette a kezébe az irányítást a pincér.

– Jó lesz az, csak hagyj már magunkra minket – legyintett Bálint bosszankodva. A srác csak megforgatta a szemét, majd otthagyott minket. – Szóval, ha megvacsoráztunk, hová menjünk? – mosolygott rám csábosan Bálint.

– Nekem mindegy – rántottam meg a vállam unottan.

Valójában pontosan tisztában voltam vele, hogy én hová is megyek, és azt tudtam, hogy nem az ágy lesz az vele.

– Mit szólnál, ha felugornánk hozzám? Megnézhetnénk egy filmet. Az ősök nincsenek otthon – tette hozzá, hogy tudjam, mire gondol.

– Oké – egyeztem bele.

Majd valami indokkal kirántom magam ebből.

Ez a srác egy beképzelt állat. Hát igen, nem lehet mindenki olyan, mint… Nem, nem szabad rágondolnom! – Megráztam fejemet, hogy nyomatékosítsam a parancsot.

Bálint furcsán nézett rám, mire én rámosolyogtam.

– Parancsoljatok! – tette le elénk az ételt a pincér. – Jó étvágyat hozzá!

– Hű, jól néz ki – mutattam Bálint tányérjára.

– Kérsz belőle? – tolta felém.

– Nem hinném, hogy a hölgynek ízlene – szólt közbe hirtelen a pincér, aki még mindig ott állt valamilyen oknál fogva.

– Te inkább törődj a saját dolgoddal! – rivallt rá Bálint.

– Nem kérek, köszi, mert akkor nem bírom megenni a sajátomat – hárítottam gyorsan.

A pincér megkönnyebbültnek látszott. Mikor észrevette, hogy őt figyelem, rám kacsintott, majd továbbállt.

Én csendben ettem, miközben hallgattam Bálint baromságait. Ez a srác tényleg egy hülye volt.

– Kérsz még desszertet is? – kérdezte, miután befejeztük az evést.

– Nem, így is túl sokat ettem – utasítottam vissza.

– Akkor még elugrom a mosdóba, és indulhatunk – állt fel a helyéről, majd sebes léptekkel ment a mosdó felé.

Eltűnődve bámultam az üres tányérokat.

– Minden rendben volt? – jelent meg hirtelen a pincér mellettem.

– Hű, megijesztettél – kaptam fel a fejem.

– Bocsi, nem állt szándékomban. Húsz perc múlva lejár a műszakom, várj meg a mozi előtt! – vette el a tányérokat.

– Hogy mi? – pislogtam döbbenten.

– Csak menj, mielőtt visszaér! – sürgetett.

Elgondolkodtam, végül úgy döntöttem, hogy veszítenivalóm nincs. Felkaptam a táskámat, és kifutottam az étteremből, egyenesen a mozi részlegéhez.

Vajon Bálint mit fogsz szólni, mikor meglátja, hogy nem vagyok ott? Amilyen ostoba, még azt hiheti, hogy bújócskázom vele. De miért mentem bele, hogy megvárjam ezt a srácot? Talán még valami érdekes is kisülhet belőle.

Húsz perc sok idő volt, ezért elkezdtem a különböző filmplakátokat nézegetni.

– Köszi, hogy megvártál – hallottam meg egy hangot magam mellől hirtelen.

Odakaptam a fejem, és szembetaláltam magam egy nagyon helyes sráccal. Az étteremben még nem nézett ki ennyire jól.

– Pedig a szőkék nem az eseteim – jegyeztem meg magamnak halkan.

– Nos, egy alkalom erejéig kivételt tehetsz, nemde? – kacsintott rám pajkosan. – Amúgy Balázs vagyok – nyújtott kezet.

– Lea – viszonoztam.

– Nos, Lea, gondolom éhes már nem vagy. Mit szólnál, ha kocsikáznánk egy kicsit? – Eltöprengtem.

Nem vagyok az egymenetes dolgok híve, de most igazán rám fért egy kis vadság. Talán nem a legjobb módja a szerelmi bánat kezelésének, de jobb, mintha ölbetett kézzel és kísért szemmel képzelném el újra és újra a majdani esküvőjét.

– Benne vagyok – bólintottam rá végül.

– Remek – mosolyodott el kisfiúsan. – Szóval, miért voltál azzal a barommal? – érdeklődött, miközben megálltunk egy piros lámpánál.

– Becses nevén Bálint, és amúgy nem tudom magam sem. Elhívott, én pedig csak úgy igent mondtam.

– Úgy, ahogy nekem is? – kérdezte komoran.

– Ez most valami féltékeny számonkérés? – értetlenkedtem.

– Egyáltalán nem – morogta az orra alatt.

– Hová megyünk amúgy? – néztem ki az ablakon.

– A hegyre, a kilátóhoz.

– Régen jártam ott – sóhajtottam eltűnődve.

– Nekem az egyik kedvenc helyem. Ha jókor mész oda, akkor csak magad lehetsz, és senki sem zavar – mosolyodott el ábrándosan.

– Én olyankor futni megyek. Levezetem a feszültséget, és egyedül is vagyok. Az meg csak ráadás, hogy fitten tart.

– Régen fociztam, de miután egy barátom súlyosan megsérült, és többé nem játszhatott, ezért én is felhagytam vele.

– A barátod miatt? – csodálkoztam rá. – A fiúknál azért nem jellemző ennyire az empátia.

– A legjobb haverom volt – vonta meg a vállát zavartan. – Meg is érkeztünk – állította le a motort.

Kiszálltunk a kocsiból. Én odasétáltam a korláthoz, míg ő a csomagtartóval babrált.

– Csodálatos! – suttogtam elbűvölten.

A város fényei gyönyörű látványt nyújtottak. Főleg, hogy a város felett a Hold ragyogott fényesen.

– Nyár közepén még szebb szokott lenni – szólalt meg mellőlem Balázs. Egy pokrócot fogott a kezében. Leterítette a földre, majd mindketten ráültünk.

– Amúgy miért nem hagytad, hogy megkóstoljam Bálint vacsoráját? – ötlött fel bennem a kérdés.

– Nos, úgy voltam vele, hogy kettőn áll a vásár. Mivel nem lehettem biztos benne, hogy velem jössz, és nem akartam abban a tudatban maradni, hogy lefekszel azzal a bájgúnárral, ezért némi hashajtót tettem bele – vallotta be kissé elpirulva.

Döbbenten meredtem rá.

– Ez a legromantikusabb dolog, amit egy srác valaha tett értem – válaszoltam komolyan, majd kitört belőlem a nevetés.

Balázs meglepődött először, de ő is csatlakozott hozzám. Elterültem a pléden, mert nem tudtam abba hagyni a nevetést, egészen addig, amíg Balázs fölém nem hajolt.

Kérdőn néztem őt, mire csak elmosolyodott, majd lehajolt és megcsókolt. Átkaroltam a nyakát, és még közelebb húztam magamhoz.

Innentől egymást követték a ruhadarabok és a tettek. Gyengéd és figyelmes volt, mégis valahogy végig ő irányított engem. Nem bírtam betelni vele.

Tudtam, hogy ezt az éjszakát sosem bánom meg. Ha valaha is megkérdezik, akkor azt fogom mondani, hogy nem, nem bántam meg.

Sokáig feküdtünk szótlanul egymás karjaiban, majd felöltöztünk és hazavitt.

– Köszönöm az estét – mosolyogtam rá.

– Én is. Tessék, itt a számom – nyújtott át egy kis cetlit. – Ha készen állsz, hívj fel!

Nem értettem, hogy mire célzott ezzel, de azért bólintottam és elraktam. Még egy utolsó csókot váltottunk, majd kiszálltam a kocsiból, és végignéztem, ahogy elhajt.

Anyáék már aludtak, ezért csendben átöltöztem pizsamába, és befeküdtem az ágyba. Tusolni ráértem másnap is.

Reggel a mobilom ébresztett.

– Igen? – szóltam bele álmosan.

– Mesélj, mesélj, mesélj! – kiabálta egyre hangosabban Kriszti.

– Basszus, Kriszti! Most megsüketültem – morgolódtam.

– Ezek szerint nem úgy ment, ahogy vártuk? – kérdezte csalódottan.

– De igen, csak nem Bálinttal.

– Ezt nem vágom – értetlenkedett. Elmeséltem neki az egészet.

– Ez annyira király! – lelkendezett. – Muszáj megnéznem magamnak ezt a Balázst!

– Állj le! Ez csak egy egyéjszakás affér volt, nem lesz folytatása. Mindketten tudtuk, mikor belevágtunk – romboltam le az illúzióit.

– Ha te mondod – sóhajtotta lemondóan.

Két és fél hónap telt el az eset óta. Nem kerestem fel, és nem is mentem be a sushi étterembe sem. El is felejtkeztem egy idő után róla.

A nyár elmúlt és újból elkezdődött az iskola. Mivel az utolsó évünk volt, ezért nagyon nagy volt a hajtás. Én is belehúztam, és próbáltam a maximumot kihozni magamból, elvégre a továbbtanulásom függött tőle. A mindennapjaimat kitöltötte az iskola, a tanulás, a magántanár, az kosáredzés. A lovaglással viszont felhagytam, mert rájöttem, hogy képtelen vagyok úgy folytatni. A hétvégéim sem bulizással telt. Örültem, ha kicsit magam lehettem és pihenhettem. Ezért sem kerestem magamnak barátot.

Egy újabb pénteki nap volt. túlvoltunk már két témazárón, és egy röpdolgozaton. Még talán sosem vártuk ennyire a nap végét ezalatt a három év alatt.

Utolsó óra előtt tartottunk, és Krisztivel beszélgettünk a szünetben.

– Szerintem is szar lett – válaszoltam elkenődve.

– Olyan rég voltunk sushizni! – kiáltott fel Kriszti témát váltva. – Suli után nem megyünk be?

– Nem is tudom – vonakodtam. – Négyre matektanárhoz megyek.

– Ugyan már! Bőven odaérsz addigra. Kérlek! – nézett rám könyörgőn. – Ezer éve nem voltunk így el kettesben.

– Oké – sóhajtottam megadóan.

Úgy voltam vele, hogy majd valami kifogást keresek, de hiába próbáltam kimenteni magam még az utolsó pillanatban is, Kriszti hajthatatlan volt, és elcipelt az étterembe.

– Nézd, csomó újdonság van az étlapon! – kiáltott fel vidáman.

– Nagyon klassz – jegyeztem meg unottan. Semmi kedvem nem volt ott lenni.

– Mit hozhatok inni? – állt meg mellettünk a pincér.

Mikor felnéztem az étlapomból, hogy válaszoljak, azt hittem, hogy megáll a szívem. Ő is egyből felismert… Balázs, ha jól emlékszem. Igen, Balázs!

Egy pillanatig döbbent volt, majd valami más ült ki az arcára. Düh? Sértettség?

– Én… én… um – Képtelen voltam kinyögni egy értelmes mondatot is, csak bámultam őt.

Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő után itt dolgozik még. Mennyi idő is? Négy hónap? Esetleg öt?

– Én kólát kérnék – kotyogott közbe Kriszti, kizökkentve a döbbenetből engem.

– Én… is – fejeztem be végül bizonytalanul.

– Máris hozom – írta fel, majd szó szerint elviharzott.

– Hát, ennek se lehet jó napja! – jegyezte meg Kriszti.

– Hát nem – feleltem halkan.

Próbáltam kerülni Balázzsal a szemkontaktust, de így is úgy éreztem, hogy tőröket állít belém a tekintetével.

– Lea, nem akarok izé lenni, de az a pincér, ahányszor odajött hozzánk, mindig téged bámult, és nem a hősszerelmes módon – osztotta meg észrevételét Kriszti velem, miután elhagytuk az éttermet.

– Tudom, és nem véletlenül – válaszoltam sóhajtva.

– Ismered? Meg kell hagyni, elég jó pasi – kuncogott Kriszti vidáman.

– Igen, ő volt Balázs.

– Balázs? – kérdezett vissza értetlenül. – Az a Balázs? – Bólintottam. – Azt a mindenit! Neked fel kellett volna hívod őt! – mutatott vissza az étterem irányába. – De nem tetted, ugye?

– Nem – ráztam meg a fejem letörten. – Most pedig az arcát látva belém hasított a bűntudat. Szerintem megpróbálok beszélni majd vele – tűnődtem el.

– Én nemcsak beszélgetnék vele – jegyezte meg barátnőm kajánul vigyorogva.

– Kösz – morogtam duzzogva.

Az egész délutánt idegeskedve töltöttem. A matektanárnál sem tudtam figyelni, aki ezt meg is jegyezte. Siettem, hogy visszaérjek a még zárás előtt az étteremhez, de, mire megérkeztem, már zárva volt.

– Francba! – káromkodtam el magam, mikor is elolvastam a nyitvatartást, ami szintén megváltozott.

– Lám, lám – lépett mellém valaki. – Ilyen korán zárnak már?

– Úgy látszik igen – túrtam bele a hajamba feszülten, miközben továbbra is a kis táblát szuggeráltam.

– Hát, akkor, Lea, nincs más hátra, mint hazamenni, ugye?

– Valahogy úgy. Várjunk csak, honnan… – kaptam oda fejemet, és szembetaláltam magamat Balázzsal.

– Vagy inkább kocsikázzunk egyet? – mosolygott rám gúnyosan.

– Én… sajnálom – mondtam ki végül. – Tényleg azt hittem, hogy nem akarsz többet annál – mentegetőztem.

– Szerinted mi a fenének adtam meg a számomat neked? – csapott a homlokára elképedve.

– Hogy ne legyen olyan kínos? – próbálkoztam.

– Nem azért. Láttam rajtad, hogy szerelmi bánatod van, és biztosan nem kell még neked egy olyan kapcsolat, ami több mint egy éjszaka. Ezért mondtam, hogy akkor hívj, ha készen állsz – magyarázta meg lekezelően.

– Most már készen állok – vágtam rá.

Döbbenten nézett rám. Bizonyára most jön az a rész, hogy ő most egy komoly kapcsolatban él, és én pedig már eljátszottam az esélyemet.

Balázs szó nélkül megfordult, és elindult a pláza kijárata felé. Csak bámultam őt hátulról, ahogyan távolodott, ám egyszer csak megfordult:

– Nem jössz?

– Hová? – értetlenkedtem.

– Hazaviszlek. Csak nem gondoltad, hogy hagyom, hogy a barátnőm egyedül sétálgasson ilyenkor? – mosolygott rám kisfiúsan.

– Sosem gondoltam volna – válaszoltam kétértelműen, miközben mosolyogva odasétáltam hozzá, és megfogtam a kezét.

Egy párként hagytuk el a plázát…

Vége

A/N: Imádtam írni ezt a történetet! Remélem, hogy a többi novellával is így lesz majd!

Örülnék, ha elmondanátok, hogy hogy tetszett! És remélem, nincs harag a hosszú kihagyásom miatt!