– Vége a játéknak – nézett rá komoran.

– Ha még csak egy játék lenne. – nevetett keserűen – Mindkettőnknek az élete a tét. Úgy látszik, én vesztettem.

Az arcára kiült a megcáfolhatatlan mosoly. Igen, a győzelem édes mosolya. Sose gondolta volna, hogy végül hallani fogja ezeket a szavakat. Hiszen az ellenfele nem az a fajta, aki elismeri a vereségét. Ahhoz túl büszke.

– Mondd ki újra! – parancsolta suttogva, miközben mögé lépett.

– Elismertem, ennyi nem elég? – kérdezett vissza ingerülten.

– Nem, hallani akarom megint. – simította végig a kezével a haját – Újra és újra. Mondd ki! – lehelte a fülébe.

– Te… nyer… tél… – préselte ki ismét magából a szavakat.

– A díjam pedig nem más… mint az életed – fonta az ujjait a nyaka köré.

Ő pedig reflexből ugyanoda emelte a kezeit, hogy megakadályozza bármi terve is volt a másiknak. A szorítás erősödött, ő pedig levegő után kapkodott és kétségbeesve próbálta lefejteni magáról az „ölelő” kezeket.

– E-e-eressz e-el! – suttogta a szavakat fájdalmasan.

Egyre kevésbé kapott levegőt, bár mennyire nagyokat is próbált lélegezni. Hirtelen elengedte, ő pedig megtántorodott a váratlan szabadságtól.

– Minek végeznék veled most rögtön, mikor bármikor megtehetem? – vigyorgott önelégülten.

– Engedelmeskednem kell neked – jelentette ki tényszerűen.

– Ez csak természetes. Ellenkezni nem tudsz ellene – döntötte oldalra a fejét szórakozottan.

– Legalább téged mulattat a helyzet – jegyezte meg keseregve.

– A nyertes mindig boldog, nem igaz? – vigyorodott el ördögien.