Stuck with each other (TH)

Idegesen járkáltam fel-alá a hallban. Ha csak visszaemlékeztem, ahogy puszit nyomott annak a gyönyörű nőnek az arcára, elöntött a harag.

Azt hitte, hogy megcsalhat a nélkül, hogy rájönnék! Erre most jól ráfázott! Nálam betelt a pohár! Tom Kaulitz elmehet a jó fenébe!

Én végeztem vele! Ennyi elég volt nekem. Nem tűröm el, hogy megint hülyét csináljon belőlem. Azt mondta, hogy megváltozott. Egy frászt! Ugyanaz az önző, aljas, szívtelen szemétláda maradt, aki három éve volt.

– Szia – köszönt Tom meglepve, amikor belépett az ajtón, és az első dolog, amit megpillantott, én voltam. – Valami baj van, El? – indult felém aggódva.

– Nem! Ne gyere közelebb, te szemét! – mutattam rá remegő ujjal.

– Hogy mi? – torpant meg döbbenten a megszólítás hallatán.

– Remélem, most elégedett vagy! – ordítottam rá magamból kikelve.

Ő visszahőkölt kissé, és értetlenül nézett rám.

– Mégis mi a franc bajod van? – tárta szét a karját zavart arcot vágva.

– Nagyon jól tudod, te idióta! Muszáj volt ezt tenned velem újból? – kérdeztem elkeseredetten tőle.

A látásom elhomályosult a könnyfátyoltól, ami ellepte a szemem.

– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! – csattant fel.

– Talán ez a legnagyobb gond! – töröltem le a könnyeket, amelyek utat törtek maguknak. – Tűnj innen, vagy nem állok jót magamért! – kiáltottam az ajtóra mutatva.

Pár percig hezitált, majd belenyúlt a zsebébe, de nem mozdult.

– Menj már! – ordítottam megint.

– Ezt azért tartsd meg! – dobott fel egy apró dobozt, amit sikeresen elkaptam.

Egy ékszertartó volt. Kérdőn pillantottam rá, mire ő csak lemondóan megcsóválta a fejét, majd kilépett az ajtón.

Amikor magam voltam már, kinyitottam a dobozt. Egy eljegyzési gyűrű volt benne.

Lerogytam a kanapéra, és bömböltem, mint egy kisgyermek, aki megsérült.

Felvettem a telefont, és tárcsáztam.

– Azt hiszem, nagy hülyeséget csináltam – suttogtam sírós hangon.

– Ellie? – kérdezett vissza Bill meglepetten. – Mi történt?

– Tom. Láttam egy másik nővel, és azt hittem, hogy… aztán összevesztünk, és hozzám vágott egy eljegyzési gyűrűt – magyaráztam összefüggetlenül.

– Bántott? – Bill hangja döbbent volt és elhűlt.

– Nem, dehogyis – tiltakoztam egyből. – Tényleg meg akarta kérni a kezemet?

– Hát – Bill hosszasan hallgatott. – Igen. David menyasszonya segített neki gyűrűt választani, utána ittak egy kávét.

– Úristen! – sikoltattam fel. Nem akartam hinni a fülemnek.

Mindig is azt hittem, hogy Tomnál az számít a legkomolyabbnak, hogy összeköltözött velem, és hogy ennél többet nem várhatok el tőle. Nem is vártam, csak titkon reménykedtem, hogy talán egyszer eljön a pillanat.

Most pedig, hogy itt volt, elrontottam az örökös féltékenykedésemmel, ami persze nem volt alaptalan. Hiszen egyszer már sikeresen megcsalt, de visszakönyörögte magát azzal az ígérettel, hogy soha többé nem tesz ilyet.

– Beszélj Tommal! – biztatott Bill kedvesen. – Biztosan kibékültök.

Ha visszagondoltam Tom arcára, akkor én nem voltam annyira kétségtelen.

– Rendben – sóhajtottam lemondóan.

Úgy éreztem, hogy kivételesen végzetes hibát követtem el, és Tom nem lesz elnéző velem. Nemcsak szemétnek neveztem, de ki is dobtam, és megvádoltam megcsalással, de erről ő még nem is tud.

Éreztem, hogy Tom hazajön ma még egyszer, ezért leültem a kanapéra, és vártam csendben. Próbáltam a lehető legjobb bocsánatkérő szöveget kitalálni. Idő közben elnyomott az álom.

Mikor felébredtem, az óra hajnali fél egyet mutatott. Fentről motoszkálás hallatszódott. Felsétáltam; fény szűrődött ki a hálószobából.

Amint benyitottam, megpillantottam Tomot, aki háttal nekem éppen a ruháit pakolta össze. Nem látott meg, így nyugodtan kigyönyörködhettem magam a művemben.

Tökéletesen elszúrtam mindent. Készült elhagyni örökre.

Mindent csak magamnak köszönhettem, és a féltékenységemnek. Ha előbb kérdeztem volna, mint cselekszem, akkor semmi gond nem lenne most.

Ahogy ott álltam, azon gondolkozva, mit is mondhatnék, Tom hirtelen megfordult. Meglepetten hátrált egy lépést, amikor meglátott.

– Már itt sem vagyok – szólalt meg halkan, megtörve a kellemetlen csendet, majd elindult, hogy mellettem elhaladva itt hagyjon minden mást a ruháin kívül, beleértve engem is.

– Ne! – kaptam a keze után, mire elejtette a táskát. – Kérlek, ne menj el! – ingattam meg a fejem.

Tom szótlanul bámult engem.

– El – simogatta meg az arcomat lágyan –, ez így nem fog menni, és ezt te is jól tudod.

– Tudom, akkor egy hülye vagyok! – hunytam le a szemem, mire egy könnycsepp gördült le az arcomon.

Éreztem, hogy Tom megszorítja a kezem, amivel az övét fogtam, hogy maradásra késztessem.

– Nem tudom, miért mondod ezt, de biztos igazad van – jegyezte meg szórakozottan.

Egy keserédes mosolyra húzódott a szám. Még az ilyen helyzetekben is képes volt viccelődni. Ezt mindig is imádtam benne.

– Azt gondoltam, hogy megcsalsz – hadartam el, majd enyhén elpirultam.

Szégyelltem magam, hogy ilyet feltételeztem róla. Elvégre elég hosszú ideje voltunk már együtt.

Tom arcáról lerítt a döbbenet. Először ő sem tudta, hogy mit mondjon.

– Mégis miből? – értetlenkedett.

– Láttalak, amint megpuszilsz egy másik nőt egy kávézóból kifele jövet – magyaráztam lesütött szemmel. – De beszéltem Billel, és ő elmondta, hogy ki is volt az a nő – tettem hozzá gyorsan.

Tom pár percig merengve állt előttem, majd az arcomat két kezébe fogva késztetett arra, hogy a szemébe nézzek.

Az angyali barna szempár, amibe az első pillanatban beleszerettem már, most az én tekintetemet fürkészte.

– Én úgy sajnálom – suttogtam bűnbánóan.

– Hát még én – válaszolta Tom mosolyogva. – Ha akarnék, sem tudnék más nőre nézni, mióta beléptél az életembe. Te lettél az én egyetlenem.

Megilletődve öleltem át őt. Ha nem is volt teljesen igaz, amit mondott, akkor is őszintének hangzott.

– Akkor nem mész el? – kérdeztem reménykedve, miután elváltunk egymástól.

– Nincs olyan szerencséd, hogy ennyire könnyen megszabadulj tőlem – kacsintott rám pajkosan.

– Szeretlek, Tom Kaulitz – mosolyogtam rá boldogan.

– Én is szeretlek, te kis dinka – nyomott egy csókot a homlokomra.

– Tessék, ezt visszaadom – nyújtottam át neki a kis dobozkát.

– Dehogyis! – tiltakozott egyből. – Ez már hozzád tartozik, vagyis… – töprengett el hirtelen, majd elvette tőlem.

Gondolhattam volna, hogy ezek után már nem akarja, hogy a felesége legyek. Elvégre nincs szüksége egy olyan hisztis, féltékeny feleségre, mint én.

Hirtelen letérdelt elém, és kinyitotta a kis dobozt.

– Ellie, hozzám jönnél feleségül? – mosolygott rám reménykedve.

Én semmit sem szólva Tomra vetettem magam. A nyakába csimpaszkodtam, mire ő rádőlt a hátára, én pedig rajta feküdtem.

– Ezt igennek veszem – ölelt magához.

Felemelkedtem róla, és rámosolyogtam, miközben a tekintetét fürkésztem. Ő az arcom elé tartotta a csodálatos gyűrűt.

Odanyújtottam neki a kezemet, mire felhúzta az ujjamra.

– Remélem, ezt tudod, hogy mit jelent – nézett rám komolyan, én pedig megcsóváltam a fejemet, hogy nem értem, mire is céloz. – Nincs többé te és én, csak mi vagyunk – karolta át a nyakamat, majd lehúzott magához, és megcsókolt.

– Mi már sosem szabadulunk meg egymástól – sóhajtottam boldogan.

– Ha rajtam múlik, biztosan nem – simogatta meg a hátamat, miközben vidáman nevetett.

Vége

A/N: Íme, az első Tomos történetem! Egy igazi, rövid szösszenet lett, de remélem, hogy azért jó volt olvasni!