Franciázás

A buli remekül sikerült eddig. Anemone mosolyogva figyelte az aulában táncoló, beszélgető embereket. Az ételek, italok is jól fogytak. Mindenki jól érezte magát, s ez Mone-t nagy büszkeséggel töltötte el, hiszen rengeteget dolgozott, hogy jól sikerüljön a parti, mint ahogy sokan mások is. Bár ő is élvezte, egy idő után elkezdett dübörögni a feje a hangos zenétől, ezért úgy döntött, hogy keres egy csendesebb helyet.

A könyvtár volt az első helyiség, ami eszébe jutott, elvégre ki akarna oda bemenni ilyenkor?

Mone szép lassan eloldalazott a buliból. Örömmel nyugtázta, hogy a zene egyre halkulni kezdett, ahogy ő távolodott.

Amint elérte a könyvtár ajtaját furcsa érzése támadt. Megmagyarázhatatlan.

Belépett. A holdfény megvilágította a hatalmas, sötét helyiséget. Elégedetten sóhajtott a csend hallatán. Leült egy székre, és nem csinált mást, csak bámult ki az ablakon.

– Mégse olyan jó a buli? – hallott egy hangot a háta mögül hirtelen.

Anemone egy halk sikkantás kíséretében felugrott a székről, aminek eredményeképp a szék hatalmas robajjal a földön landolt. Mone ijedten nézett a hang irányában. Az árnyékban pedig nem más állt, mint Ryuu.

– Ryuu! A szívbajt hoztad rám! – kiáltott fel a lány, miközben a kezét a még mindig hevesen dobogó szívére tette.

– Sajnálom, nem állt szándékomban – lépett ki a sötétségből a fiú, majd odasétált a lányhoz, és felállította az eldőlt tárgyat.

– Mi szél hozott erre? – érdeklődött Ryuu, majd egy halk nevetést eleresztett mellé.

Mone egy pillanatig zavartan pislogott. Nem értette a vicc lényegét. Majd leesett neki, és ő is nevetni kezdett.

– A csend szele mondhatni. Te hogy kerülsz ide? – kérdezett vissza Anemone, de maga is meglepődött, mennyire faragatlanul hangzott. – Mármint, azt hittem téged nem hoznak lázba az effajta bulik – egészítette ki, hogy enyhítsen.

Ryuu megrántotta a vállát, és zsebre rakta a kezeit.

Nem akarta bevallani a lánynak, hogy csak miatta jött el. Még ha nem is találkoztak az iskolai napokon – köszönhetően annak, hogy Ryuu nem járt sem francia, sem matek órára –, minden alkalmat megragadott, hogy lássa a lányt, habár nem beszéltek.

– Most ilyen kedvem volt. Bár a buli nem nagy szám, hogy őszinte legyek.

Mone arcán átsuhant a megbántódás egy árnya. Egy pillanat volt, de a fiú elkapta. Ekkor rájött hibájára. Hiszen Anemone is részt vett a szervezésben. Hogy lehetett ennyire figyelmetlen?

– Úgy értem számomra. Én… mármint…

– Ryuu. Nem kell mentegetőznöd. Elhiszem, hogy az ilyesfajta dolgok nem neked valók – tartotta fel a kezét Mone, hogy elhallgatassa a fiút.

Ryuu ezek után mély hallgatásba burkolózott. Anemone szemügyre vette. Nem sokat változott, mióta másfél hónapja és két napja találkoztak. Nem, Mone nem számolta a napokat. Ki kérte magának, csak… valahogy a fejében ragadt.

– Ryuu…

– Tessék?

– Te letetted a franciát, mint tantárgyat, nemde?

– Igen. Megvan belőle a nyelvvizsgám is. Múlt hónapban voltam két hetet Franciaországban – rántotta meg a vállát a fiú hanyagul, mintha nem lenne olyan nagydolog az egész.

– Értem – válaszolt Mone kissé zavartan.

Nem igazán tudta, hogy hogyan kérje meg a fiút rá. Nem lenne ennyire frusztráló, ha mást kéne megkérnie, de neki ő segíthet csak.

– Miért olyan fontos ez? – húzta fel a szemöldökét Ryuu gyanakodva.

– Imádom a francia nyelvet, és eddig remekül is ment… eddig. De most, hogy bejött kötőmód előidejű múlt idővel, valahogy összezavarodtam. Ha pedig így folytatom, akkor nem jön össze a négyes sem franciából, ami nem lenne túl jó. Ezért elhatároztam, hogy megkérek valakit, hogy korrepetáljon, csakhogy senkit sem találtam megfelelőnek. Mármint félre ne érts, nem vagyok sznob, nem gondolom magam jobbnak mindenkinél, csak mindannyian azt hiszik, nekem felesleges segíteni, mert én tökéletes vagyok, és nekem minden megy – hadarta el Mone egy szuszra zavarában.

Ryuu kíváncsian méregette a lányt furcsa kis beszéde alatt. Igazán szórakoztatta a lány zavara. Anemonet nagyon elbűvölőnek találta ebben az állapotában. Persze ezt nem mutatta ki.

– Megbeszélhetjük. Nekem rengeteg szabadidőm van – válaszolt végül.

– Komolyan? – kérdezte a lány meglepve.

Nem számított rá, hogy a fiú igent mond neki. Elvégre biztos volt jobb dolga is Ryuunak, mint őt tanítani.

– Természetesen.

– Igazán, nagyon köszönöm – lelkendezett Mone, majd önkéntelenül is megölelte a fiút.

Ryuu érezte, ahogy a szíve hevesebben kezdett verni, mikor a lány megölelte. Anemone pironkodva engedte el a srácot, mikor rájött, hogy mit is csinált.

– Bocsi – szabadkozott rögtön –, elragadtattam magam.

Visongás és tapsvihar hangja ütötte meg Mone fülét. Bizonyára a buli vége…

– Én most megyek. A végén ott kell lennem nekem is – magyarázta a lány.

Ryuu csak bólintott.

– Majd még találkozunk.

Mone kihátrált a könyvtárból, és visszasietett a többiekhez. Ryuu pedig kinézett az ablakon, fel a csillagokra.