23 – Mystere

A hetek igazán nyugodtan teltek a villában. Tettem a dolgomat, és éltem az életemet. Alinával egészen megtaláltuk a közös hangot, amúgy nem nagyon beszélgettem másokkal, csak azokkal, akikkel szükséges volt.

– Kérem, várakozzék itt, amíg szólok Mr. Listingnek – tessékelt be a nappaliba egy férfit Alfons, a komornyik.

Én éppen takarítottam a helyiségben. Késő délután volt már, de Alina megkért, hogy vegyem át az ő munkájának egy részét is, mert nem érezte jól magát, így teljesen elhavazódtam a teendőkkel.

– Jó estét kívánok, Uram – hajoltam meg üdvözölve őt.

– Neked is – jött a szenvtelen válasz, majd a férfi helyet foglalt a kanapén. Újra nekiálltam a polcokat törölgetni.

– Á, Tom! – jelent meg a ház ura köreinkben. Láthatóan izgatott volt a férfi megjelenése miatt.

– Jó estét kívánok, Uram – üdvözöltem őt is egy meghajlással.

– Neked is, Shy – biccentett. – Mi szél hozott ide ilyen váratlanul? – fordította figyelmét újból a Tomnak nevezett alakra.

– Hát… – kezdett bele habozva, majd láttam a szemem sarkából, hogy felém pillant. Az Uram értette a jelzést, így újból hozzám fordult.

– Shy, kérlek, menj ki! – parancsolt rám.

– Máris, Uram – feleltem alázatosan, majd felkaptam a takarítóeszközeimet, és kisiettem a nappaliból. Közben még egy utolsó mondat megcsapta a fülemet:

– Bill él, és itt van újra?

Visszamentem a konyhába, és leraktam a dolgokat a helyükre. Alina éppen a konyhapultnak támaszkodva meredt a semmibe, majd, mikor észrevett, odajött hozzám.

– Segítenél lehozni néhány dobozt az emeletről? – pillantott rám Alina reménykedve.

– Persze – bólintottam mosolyogva. – Még mindig nem vagy jobban? – kérdeztem aggódva.

– Nem igazán – húzta el a száját.

Felmentünk a könyvtárba, hogy levigyük a két nagy dobozt a pincébe.

– Nagyon nehéz. Mi van ebben? – préseltem ki magamból fogcsikorgatva, miközben óvatosan araszoltam lefelé a lépcsőn a dobozzal a kezemben.

– Fogalmam sincs – felelte Alina elfúlva. Ő is legalább annyira szenvedett a dobozzal, mint én.

A hallban az Urunk és Tom még mindig beszélgettek. Amikor meghallották, hogy jövünk, ránk pillantottak, de nem zavartatták magukat, és újból beszédbe elegyedtek inkább, amíg mi tettük a dolgunkat.

– Akkor ma éjjel te és Bill eljöttök hozzám újból? – kérdezte gyanakvóan.

– Ha kíváncsi vagy rá – válaszolta Tom bizonytalanul.

– Várj, nyitom én a lejárót! – jegyeztem meg Alinának halkan.

Leraktam a dobozt, majd kinyitottam az ajtót, és előreengedtem Alinát, aki nagy körültekintéssel indult lefelé.

– Hát persze, hogy érdekel! – csattant fel Uram méltatlankodva.

Ijedten odakaptam a tekintetem a hirtelen kiabálásra, de mikor Tom szúrósan pillantott vissza rám, elfordítottam a fejemet és a saját dolgommal törődtem újból.

Óvatosan lépdeltem le a pincébe, ahol Alina már várt. A pince részben borospince volt, részben pedig tároló. Plusz volt egy elzárt helyiség, ahová csak az Uramnak volt bejárása.

Alina azt mondta nekem, hogy az egy atombunkerszerűség, amit vészhelyzet esetén, vagy bizalmas tárgyalások során használt az Urunk.

– Kérlek, rakd oda! – mutatott az egyik távoli sarokra, ahol már ott volt a másik is. Nagy erőlködések árán, de sikerült eleget tennem kérésének.

– Ugye, nincs több doboz? – kérdeztem reménykedve.

– Nem, szerencsére – mosolygott rám.

– És még mi a feladatunk? – tértem át másik témára, miközben elindultunk felfelé.

– Hát azt hiszem, hogy ma már más fontos dolog nincs hátra – töprengett el Alina fáradtan.

– És akkor pihenhetünk most? – kíváncsiskodtam tovább.

– Igen – bólintott mosolyogva. Mikor felértünk, már senki sem volt a hallban, csak Alfons.

– Lányok, különleges parancsot kaptunk – jelentette be ünnepélyesen, mire mi kíváncsian szegeztük rá tekintetünket. – Ma este vacsora után vissza kell mennünk a szolgalakba, és nem szabad bejönnünk a villába.

– És mégis miért? – értetlenkedtem.

– Az Úr fontos vendégeket vár – magyarázta titokzatosan.

– De mi olyan különleges, hogy most nem kell a segítségünk? – faggatózott Alina is.

– Na jó, ennyi elég lesz! – dühödött be Alfons. – Hess! Menjetek a dolgotokra! – küldött el minket mogorván.

Alinával egymásra pillantottuk zavartan, majd megvontuk vállunkat, és visszamentünk a konyhába.

– Segíthetünk valamiben? – kérdeztem a szakácsot.

– Hát, gyönyörűim, kéne burgonyát pucolni a vacsorához – jegyezte meg, miközben a levest kavargatta.

– Máris – feleltem buzgón, majd elsiettem a kamrába. Nem tudtam, hogy pontosan mennyire lesz szükség így egy kosárral kihoztam.

– Jaj, ennyi nem kell! – kiáltott fel a séf meglepetten.

– Akkor csak a felét pucoljuk meg – szólt közbe Alina. Leültünk a pulthoz, és nekiálltunk, közben jó kedélyűen társalogtunk.

Kezdtem elhinni igazán, hogy valami jó is történik velem. Végre lett otthonom, ahol jól bántak velem, mondhatni barátaim, akikkel beszélgethettem. Nem vágytam már ennél többre. A szabadságot úgysem kaphatom meg, így beérem ezzel. Talán ennyivel is túl sokat kaptam.

Nem reméltem, hogy valaha is ilyesmi történik velem. Azt hittem, hogy egy szadista alak megvásárol, és kivégez, vagy halálra dolgoztat. De annyira örülök, hogy ebbe a házba kerültem, hogy sírni tudnék.

A szakács elkészítette a vacsorát a segítségünkkel, majd mi is megettük a részünket belőle. Persze nekünk a maradék jutott, amit már nem volt kinek odaadni, de itt mást jelent a maradék kifejezés, mint odakint.

Miután leszedtük az asztalt, elmosogattunk, és rendbe raktuk a konyhát, visszamentünk Alinával a cselédházba.

– Te mennyi ideig voltál a piacon? – kérdeztem Alinát váratlanul.

– Hát… – kezdett bele, majd megköszörülte a torkát –, körülbelül négy napot. Miért, te?

– Nekem kicsit másképp alakult a történetem – feleltem szomorúan.

– De mégis meddig voltál ott? – kérdezett rá újból.

– Nem számoltam, hogy a piacokon mennyi időt töltöttem el, de több mint fél év telt el az óta, mióta Németországba kerültem – osztottam meg vele félénken.

Alina arcáról lerítt a döbbenet.

– Azt akarod mondani, hogy fél évig húztad egy piacon a nélkül, hogy éhen-szomjan haltál volna, vagy megfertőzött volna valamilyen halálos kór, vagy megvett volna valaki? – húzta fel a szemöldökét hitetlenkedve.

– Igazából több van a történetben – vallottam be elkenődve.

Visszagondoltam arra a sok mindenre, ami velem megesett, mióta elváltam a családomtól. Elena, Caleb, Ena, Jon, Jane… ők mind halottak. Én viszont itt vagyok. Túléltem két piacot, egy szökést és sok minden mást.

Legszívesebben bömbölve ugrottam volna az ágyba, hogy aludhassak, kiverve a fejemből őket. De még álmomban is kísértettek.

Hangokat, arcok, élettelen testek. Szenvedés, fájdalom és sírás. Más nem is igazán jellemezhetné azt, amit átéltem egyszer.

A szobánkban leheveredtem az ágyra, majd az oldalamra fordulva felnéztem Alinára.

– Menj te elsőnek fürdeni! – mondtam neki, ő pedig csak bólintott, majd eltűnt a fürdőben.

Vacakul festett már napok óta. Bizonyára megfázott, amikor a kertben tevékenykedett. Orvoshoz persze nem mert elkéredzkedni, inkább a villa gyógyszeres szekrényének segítségével próbálta kikúrálni magát.

– Mehetsz – lépett ki pizsamában. Felálltam, és én is összeszedtem a dolgaimat, majd bevonultam, hogy elkészüljek a lefekvéshez.

Úgy élünk, mint egy kollégiumban szokás, legalábbis az összes koleszos történet, amit hallottam hasonlóan hangzott, mint a mi helyzetünk. Sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, hogy nem egyedül vagyok egy sötét szobában. Lehet, hogy butaságnak tűnik, de amióta feltűnt az az alak az álmomban, elbizonytalanodtam a valóságérzetemben.

Gyorsan letusoltam, és kifésültem a hajamat, majd a fogmosás után visszatértem a hálórészbe, ahol Alina már aludt. Halkan lopóztam az ágyamba, majd lekapcsoltam a villanyt, és én is lehunytam szememet.

 

– Mondd csak, Shy… – szólított meg a férfi mosolyogva, de félbehagyta a mondatát.

– Kérlek, ne! – pillantottam rá könyörgően. – Ez csak egy álom – mondtam ki újból, amit már annyiszor ismételgettem.

– Azt hittem, ezt már megbeszéltük párszor – ingatta meg a fejét rosszallóan. – De most nem is erről akarok beszélni. Szeretnél velem találkozni igazából? – Oldalra döntötte a fejét, és kíváncsian méregetve várta a reakciómat.

Az elszörnyülködés minden jele lerítt rólam. Harsányan felnevetett, mire megborzongtam. Nem lehet, hogy még a saját álmaimban is terrorizáljanak. Biztosan megőrültem. Igen, csak az is ez lehet az egyetlen magyarázata a dolognak.

– Nem, nem vagy őrült. Sőt, még csak nem is terrorizállak. Bár nem gondoltam volna, hogy ennyire idegenkedsz tőlem azok után, hogy mennyi mindenen átsegítettelek – töprengett el.

– Ez nem is igaz – ellenkeztem.

– Nem szép dolog letagadni – komorodott el hirtelen, majd elindult felém. – Kezdjük ott, mikor megállítottalak a szökésnél. Emlékszel rá? – vont kérdőre élesen. Hiába hátráltam amennyire csak tudtam, a távolság egyre csökkent kettőnk között.

– Igen, de… – próbáltam előhozakodni valami ellenérvvel, de semmi sem jutott eszembe.

– Mindvégig vigasztaltalak, amikor szükséged volt rá. Dereng valami? – szegezte nekem a kérdést fenyegetően suttogva.

Végem volt; közvetlenül előttem állt, és fölém tornyosult. A szívverésem egyre szaporább lett, és majdhogynem fulladozni kezdtem, annyira kapkodtam a levegőt.

– Oktalanul félsz tőlem – jegyezte meg ridegen.

– Én… én… – hebegtem össze-vissza zavaromban.

 

Hatalmas csattanás, én pedig felültem az ágyamban, mint akit megcsíptek.

– Te jó ég! – nyögtem rémülten.

– Bocsi – szabadkozott Alina, akit némi alaposabb szemlélés után észrevettem nem messze az ajtótól. – Nem akartalak felkelteni, csak véletlenül nekimentem a széknek – magyarázkodott bűnbánóan.

– Semmi baj – fújtam ki magam megkönnyebbülten. – Hová mész? – kérdeztem meglepetten.

– A villába. Keresek valami gyógyszert, mert szerintem lázas vagyok megint – sóhajtotta elgyötörten.

– De nem szabad bemennünk – emlékeztettem őt aggodalmaskodva.

– Már késő van – érvelt. – Nem hiszem, hogy bárki is ébren lenne – tette hozzá magabiztosan.

– Bemenjek veled? – ajánlottam fel neki.

– Nem kell! – vágta rá. – Aludj csak tovább! Én is mindjárt jövök vissza – tette hozzá, majd kiment a szobából.

Visszahanyatlottam a párnára, majd megpróbáltam visszaaludni. Reménykedtem, hogy nem lesz több rémálmom.

Reggel az óracsörgésre keltem, de nem nyitottam ki a szememet, helyette vártam, hogy Alina lenyomja. Miután nem történt meg a dolog, magam cselekedtem.

Leállítottam a vekkert, majd meglepetten vettem észre, hogy Alina nincs az ágyában. Sőt, az ágy ott hevert is bevetetlenül. Lehet, hogy elment korán reggel az orvoshoz, és nem akart felébreszteni.

Felöltöztem, és beágyaztam mindkét heverőt, majd egyből a villába indultam, hogy a reggeli teendőket elintézzem. A konyhába érvén csak a séfet pillantottam meg, ahogyan éppen az úr reggelijét készítette.

– Jó reggelt! – köszöntöttem mosolyogva.

– Neked is – dünnyögte gondterhelten, miközben egy gyümölccsel bíbelődött, ami nem akart úgy állni, ahogyan ő szerette volna.

– Már teríthetek? – kérdeztem türelmetlenkedve.

– Persze – vágta rá. Elsiettem, és megkezdtem a hadműveletet.

Egy igazi műalkotással felért minden reggeli terítés. Pontosan kitanultam, hogy mit hogyan és merre kell raknom. Mikor elkészültem, visszaszaladtam a konyhába, hogy a reggeli fogásokat is kivigyem. Sorra raktam le a finomabbnál finomabb fogásokat, amiket egy-egy jénai fedő védett a kihűléstől.

Éppen kitöltöttem a kávét, mikor belépett az Uram az ajtón.

– Jó reggelt kívánok, Uram – köszöntem illemtudóan.

– Neked is – sóhajtotta fáradtan. Leült a székre, majd nagyot kortyolt a forró kávéból. Meglehetősen nyúzottnak tűnt, mint aki nem aludt egész éjjel.

– Elmehetsz – adta ki az utasítást, mire én visszavonulót fújtam a konyhába.

– Alina még nem érkezett vissza? – érdeklődtem a szakácstól.

– Honnan? – nézett fel meglepetten a szakácskönyvéből.

– Hát az orvostól. Azt hittem, hogy elkéredzkedett orvoshoz, és azért nem volt itt reggel – magyaráztam, mikor láttam rajta, hogy hülyének néz.

– Én nem láttam egész reggel – vonta meg a vállát unottan, majd visszapillantott a könyvbe. Kimentem a garázsba, ahol a sofőr éppen a kocsit takarította.

– Jó reggelt! – kiáltottam, hogy túlharsogjam a porszívót.

– Á, szia, Shy! – mosolygott rám, majd kikapcsolta a készüléket. – Mit szeretnél? El kell menni valamiért? – fújta ki magát.

– Nem, nem – ráztam meg a fejemet. – Csak… nem láttad Alinát? – kérdeztem bizonytalanul.

– Ma még nem – felelte némi töprengés után. – Miért?

– Csak mert reggel nem volt a szobánkban, és a szakács sem látta ma – aggodalmaskodtam.

– Kérdezd meg Georgot! – vágta rá határozottan. – Lehet, hogy valami külön munkát adott neki.

– Lehet – sóhajtottam gondterhelten.

Visszaindultam, hogy érdeklődjek a ház uránál Alináról.

Aggódom, mert sokan elhagytak. Elena, Ena, John… elhagytak, mert meghaltak. Úgy látszik már teljesen belém ivódott a feltételezés: ha valaki nincs velem, akkor biztos halott.

Muszáj megbizonyosodnom róla, hogy Alina rendben van és semmi baja, különben felemészt a bűntudat, hogy talán szüksége volt rám, és nem voltam ott, és ezért meghalt.

Tétován léptem be az ebédlőbe újra, ahol Uram éppen telefonon beszélt valakivel nagyon halkan.

– Jó, de nem maradhat itt sokáig… a tegnapi után nem! – tette hozzá ingerülten, majd tekintete rám siklott. – Majd még beszélünk erről hárman. Most le kell tennem! – azzal pedig kinyomta a telefont. – Még nem fejeztem be az étkezést – szólt rám erélyesen.

– Elnézést, Uram – szabadkoztam –, de lenne egy kérdésem – folytattam, majd elhallgattam.

– Mégis mi? – vont kérdőre türelmetlenkedve.

– Alináról van szó – jegyeztem meg óvatosan. Egy pillanatig ledermedt, majd értetlenül nézett rám.

– Mégis mi van vele?

– Eltűnt – válaszoltam fojtottan.

– Hogy érted? – állt fel indulatosan.

– Reggel nem volt a szobában, és senki sem látta ma még – magyaráztam ijedten.

– Az a liba! Biztosan megszökött! – kiáltott mérgesen, majd az asztalra csapott, mire a porcelánok megremegtek. – Csak találjam meg, biztosan megbánja! – fújtatta dühtől tajtékzón, majd kiviharzott az étkezőből, miközben odavetette még nekem:

– Befejeztem az evést!

Remegve kezdtem el pakolni a konyhába a maradékokat. Most nagyon rosszat tettem. Nem gondoltam volna, hogy Alina esetleg meg akart szökni. Boldognak és elégedettnek tűnt az itteni életével. Nem is hittem volna, hogy ez csak álca, és valójában az alkalmat keresi. De akkor éjjel sem a villába indult gyógyszerért. Lehet, hogy a betegséget is színlelte. De nem tudhatta, hogy felébredek rá. Ez nagyon furcsa így!

Ha tudom, hogy elmenekült, és nem baja esett, akkor sosem szólok az eltűnéséről. Viszont ha az Úr megtalálja ezek után, akkor Alina nagyon pórul jár, és az csakis az én hibám lesz!

De mégis miért van az az érzésem, hogy Alina nem szökött meg?

Folyt. Köv.

A/N: Nos, mit gondoltok  a részről? Tudom, hogy nem hangzik olyan izgalmasnak elsőre, de ez egy szükséges átkötő rész valamihez. Amit már ti is sejtetek, vagyis inkább nagyon vártok és reméltek! Gondolom, hogy nem sokan hiszitek el, hogy Alina megszökött. Viszont kíváncsi vagyok a feltételezéseitekre azzal kapcsolatban, hogy mi történt vele!

Egyúttal köszönöm a kommenteket is!

20 – Sold

Rá kellett jönnöm a két hét alatt, amit ezen a piacon töltöttem eddig, hogy az előző ehhez képest, egy luxusszállóval is felért. Azt hittem, hogy nincs különbség piac és piac között. Mind egyformán undorító és mocskos, de nagyon nagyot tévedtem.

A hely, ahol alszunk, bűzlik, mert egerekkel és csótányokkal van tele – na meg persze emberi ürülékkel. Az orrfacsaró bűzhöz nehéz hozzászokni, és sokszor olyan érzésem van, mintha megfulladnék tőle, ehhez még társul a hideg is, mert lassan beköszönt a tél.

A piac eladó tere ezt egyáltalán nem türközi. Már-már fényűző és pompás az előzőhöz képest. Ekkora eltérést azért nem gondolna senki sem. Ide még a gazdagabbnál is gazdagabb emberek járnak.

Itt viszont nem szenvednek annyit a portékával, vagyis velünk. Ha nem adnak el két hónapon belül, akkor egyszerűen lemészárolnak minket. Ez nem holmi rémmese a rabszolgák között, hanem valós tény. Voltak többen is, akiknek letelt az idejük, majd egy este már nem zárták be őket hozzánk, és az óta sem láttuk őket.

Nem igazán beszélgetünk. Tudjuk, hogy felesleges lenne bármilyen kapcsolatot is kialakítani a másikkal, elvégre vagy eladják rövid időn belül, vagy megölik. Ennek fényében csak a nyomasztó csend uralkodik közöttünk általában. Persze most is vannak, akik tervezik a szökést, akárcsak mi terveztük akkoriban. Inkább figyelembe se veszem őket, mert én már tudom, amit még ők nem: a menekülés lehetetlen. Több esélyt is kaptam, de mindegyik elbaltáztam, vagy egyszerűen csak képtelenség megszökni? Már nem tudom.

Annyi bizonyos számomra, hogy én csak a halált várom. Az lesz a kegyes megváltás, ami felszabadít és megszabadít ettől a lehetetlen élettől. Ha tehetném, magam vetnék véget neki, de ehhez túl gyenge vagyok.

Nincs olyan, hogy remény vagy segítség. Csak te vagy és a vevő. Márpedig a vevő nem tekint téged többnek egy használati tárgynál, amit ha megun, eldob. Neked pedig nincs beleszólásod a történtekbe, vagy olyan hogy szabad akarat. Ó, nem! Arról álmodni se merj, különben pórul jársz, akárcsak én!

Hamis illúziókba ringattam magam, hogy ha akarom, akkor sikerülhet, szabad és önálló lehetek. Távol ettől a mocsoktól és mindentől, amit úgy megvetek, úgy gyűlölök, hogy maga a szó nem elég jó az érzés leírására.

Az elmélkedésemet megzavarta, hogy valaki megrángatta a ruhám ujját. Odanézve egy kisfiúval találtam szembe magam, aki nem lehetett több hat vagy hét évesnél.

– Igaz, hogy te is egy vagy közülük? – kérdezte reménykedve.

– Hogy mi? – pislogtam értetlenkedve.

– Neked is sikerült már megszöknöd, nem? – Elengedett engem, és kíváncsian fürkészte az arcom. Bár nem láthatta igazán az arckifejezésemet a sötétség miatt.

– Hát… igen – feleltem némi csönd után.

– Akkor miért vagy megint itt?

– Mert lehetetlenség elmenekülni – mosolyodtam el keserűen. – De hát… – ellenkezett meglepetten.

– Nincs de – vágtam a szavába ingerülten, mire riadtan összerezzent. – Egyszerűen képtelenség. Pedig megvolt rá minden esélyem – folytattam szelídebben.

– Mesélj! – kérlelt a kisfiú szokatlan érdeklődéssel.

– Nem, ez nem gyerekeknek való történet – hárítottam el. – Menj vissza anyukádhoz! – parancsoltam rá.

– Anyu nincs itt velem – felelte a kisfiú szomorúan –, és Apu se – tette hozzá.

Sajnálatot és szánalmat ébresztett bennem a hangja. Bizonyára neki szerető szülei voltak, akik jobb sorsot akartak neki ennél. Nem úgy, mint az enyémek. Ők pontosan ezt szánták nekem a saját érdekeik miatt. A bátyám tudta ezt, és próbált menteni, de nem tehetett semmit. Bizonyára már ő sem él.

– Mit szólnál inkább egy meséhez? – ajánlottam fel neki. Nem akartam ilyen ijesztő történettel riogatni őt.

– Anya is mindig mesélt nekem este. A kedvencem a Három kismalac és a farkas. Ismered? – kérdezte tőlem lelkesen.

– Igen, ismerem. Én is nagyon szeretem – válaszoltam elcsukló hangon.

Nem akartam sírni, de alig bírtam visszafojtani a könnyeimet. Ő is ugyanúgy elvesztette a családját, mint itt sokan. Ráadásul ki tudja, miféle emberhez kerül majd. Ártatlan és nem tehet semmiről, mégis pórul jár ebben a mocskos világban. Semmi sem fair, főleg ez nem.

– Mesélj, mesélj, mesélj! – ismételgette lelkesen.

– Hát jó, de csak halkan – egyeztem bele vonakodva.

– Pszt! – pisszegett. Nem tudtam, hogy kinek szólt, de utána csendben maradt.

Nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem a mesébe. Ahogy haladtam előre a mesélésben, úgy jöttem rá, hogy márpedig csodák nem léteznek.

– És boldogan éltek, amíg meg nem haltak – fejeztem be megkönnyebbülten.

– Köszönöm szépen! – kiáltott fel, mire többen is felmordultak. Bizonyára aludni akartak, vagy konkrétan felébresztette őket.

Egy alak nem messze tőlünk megszólalt egy olyan nyelven, amit nem értettem. Az viszont kiérzett a beszédéből, hogy nem volt túl rózsás kedvében.

– Halkabban! – szóltam rá a fiúcskára.

– Pszt! – pisszegett megint. – Mesélsz még egyet? – kérlelt izgatottan.

– Későre jár, most már aludnod kéne – próbáltam lerázni finoman.

– Légy szí’, még egyet! – könyörgött.

– Na, jó – adtam be a derekam. – Melyiket szeretnéd? – mosolyodtam le fáradtan.

Belefáradtam már mindenbe. Talán sokkal jobb lenne, ha elvinne valami gazdag alak, és halálra dolgoztatna. Nem túl kecsegtető, de most már semmi sem az.

– Hát, legyen a… a… Hamupipőke! – kiáltott fel megint, mire újból felmordultak többen.

– Aludni akarunk, kuss legyen! – kiabálta valaki a helyiség másik feléből.

– Pszt! – szólalt meg újra a fiúcska.

– Elmesélem, de akkor maradj csendben! – sóhajtottam.

Választ nem kaptam, így ezt betudtam annak, hogy megértette a kérésemet, ezért elkezdtem a történetet. Néha-néha megálltam egy pillanatra, mert elfelejtettem, hogy mi is következik.

– A Herceg feleségül vette Hamupipőkét, a mostohák megbűnhődtek, amiért gonoszak voltak Hamupipőkével, és mindenki boldogan élt, amíg meg nem halt. Vége – fejeztem be lehangoltan.

A helyzetből is látszik, hogy nincsenek csodák, se tündérmesék. Csak a kegyetlen, véres valóság, és a megváltó halál.

– Köszönöm! – suttogta halkan. – Ha majd nagy és erős leszek, megmentelek és te leszel az én hercegnőm – motyogta álmosan.

– Úgy legyen – mosolyodtam el keserűen, majd lehunytam a szememet, hogy én is végre aludhassak.

– Komolyan nem hiszel a mesékben? – kérdezte az alak.

– Mi alapjuk lenne? – sóhajtottam, majd felültem, hogy szembekerüljek vele. – Mindegyik csak kitaláció, ami arra jó, hogy elmenekülhessünk a valóságból.

– Fájdalmas hallanom, hogy megkérdőjelezed a létezésemet – felelte hanyagul, majd karba tette kezét szemrehányóan.

– Nincs olyan, hogy a létezésedet, mert te is csak egy figura vagy, aki nem valós – csóváltam meg a fejemet rosszallóan.

– Igazán? – vont kérdőre élesen. – Érints meg! – parancsolt rám, majd felém nyújtotta kezét.

– Ebben nincs semmi különös, elvégre az álmomban bármi lehetséges – vágtam rá dacosan, majd megfogtam a kezét, mire hűvös érzés terjedt át rám, és kirázott a hideg.

– Érzed már? – suttogta elmélázva.

– Mi a fene ez? – kaptam el a kezem az övéből.

– Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy most nem az álmodban vagy, hanem egy másik valóságban? – Leengedte kezét, majd közelebb lépett hozzám, mire én hátráltam.

– Nem! Maradj ott! – kiabáltam rá frusztráltan. – Miért csinálod ezt velem? Egyáltalán ki vagy, ha nem a képzeletem szüleménye? – szegeztem neki a kérdéseket rémülten.

Megijesztett a viselkedése. Csak azért tűrtem el őt, mert azt hittem, hogy én hoztam őt létre, hogy vigasztaljon álmaimban.

– Nem te hoztál létre, Shy. Önként jöttem, hogy segítsek neked eljutni hozzám – magyarázta higgadtan.

– Miért pont most? Miért pont akkor, mikor nincs szükségem rád? Egyáltalán ki a franc vagy? – kérdeztem rá újból a leglényegesebb dologra.

– Ha elmondom, megrémülsz, és nem engedsz közel magadhoz – hárította a kérdésemet.

– Így sem akarlak! – vágtam rá dühödten. Újból felém indult, de most egész másfajta lendülettel, ami fenyegető volt. – Ne! – kiáltottam, majd elkezdtem sebes léptekkel hátrálni előle. – Hagyjál! Menj innen! – ordítottam kétségbeesetten, de ő rendületlenül jött.

– Miért? – kérdezett rá hűvösen, de nem válaszoltam. – Miért? – ismételte meg követelőzően. – Miért? Miért? Miért? – tette fel ugyanazt a kérdést, mint egy elakadt lemez.

– Mert félek tőled! – csattantam fel, mire megtorpant.

– Hát legyen, most megállok itt – mutatott a pozíciójára. – De nem ígérhetem, hogy örökre itt fogok maradni.

– Nem is kell itt maradnod – néztem rá haragosan.

– Pedig még sokáig együtt leszünk, Jul… – innentől már nem hallottam, mit mondott.

– Felkelni aljanépség! Irány a ketrec! – ordította el magát valaki.

Kinyitván a szememet, már láttam, hogy mindenki elkezdte összekaparni magát, hogy túléljen egy újabb borzalmas napot a piacon. Én is felpattantam gyorsan, és elindultam, mikor is valaki megfogta a kezemet. Hátrapillantottam, és rá kellett jönnöm, hogy a kisfiú volt az, akinek éjjel meséltem.

– Mehetek veled? – pillantott rám szégyenlősen. – Félek itt egyedül.

– Persze – bólintottam kedvesen mosolyogva.

Együtt sétáltunk oda a ketrecekhez, ahol eligazítottak minket, így elszakadtunk egymástól.

– Nők jobbra, férfiak középre, gyerekek balra! – adta ki az utasítást az eladó.

– Vigyázz magadra! – simogattam meg a feje búbját, majd elmentem, hogy bezsúfolódjam a többi nő közé.

Az idő már elég hideg volt, így mondhatni jóleső érzés volt, hogy többen voltunk kis helyen egymást melegítve ezzel.

Ha így folytatódik, szerintem sokan meghalunk kihűlésben majd. Nincs fűtés a helyiségben, ahol alszunk, és mindössze egy ruha van rajtunk. Igaz, hogy csak két rácsos ablak található az alvó helyünk falán, de a beton nagyon hideg.

Ha nem az éhségtől vagy egy betegségtől halok meg, akkor egyszerűen megfagyok vagy megölnek. És már teljesen beletörődtem ebbe a sorsba.

– Igen, van angolunk is – jelent meg az eladó egy férfi társaságában.

Az alak magas volt, és öltönyt viselt. Ebből látszott, hogy nem lesz gondja a készpénzben való fizetéssel. A haja kissé hosszabb és világosbarna volt.

– Ő például egy remek példány! – mutatott rám az eladó.

Hitetlenkedve húztam fel a szemöldököm, hiszen nem tudhatta, hogy angol vagyok. Olyan, mintha átverné a vevőt, de mégsem.

– Hm, és mennyit kér érte? – vett szemügyre a férfi.

– Hát, nem olyan szép, viszont fiatal, így legyen ötvenötezer – állapította meg határozottan.

– Annyit nem adok érte! – mordult fel a férfi dacosan. – Legyen harmincötezer – ajánlotta egy másik árat.

– Az kevés – csóválta meg a fejét elutasítóan.

– Oké, negyvenezer az utolsó ajánlatom! – tette karba a kezét komoran.

– Rendben – egyezett bele.

A férfi belenyúlt a zsebébe és előhúzott egy köteg pénzt. Leszámolta az áramat, majd kezet rázott az eladóval a vétel lezárásaképpen.

– Te ott! Gyere a ketrec ajtajához! – parancsolt rám, majd elindult, hogy kiszedjen. A nők között próbáltam utat törni magamnak, ami elég lassan ment.

– Sok szerencsét! – szólt utánam valaki, mikor kiléptem a ketrecből. Inkább vissza sem néztem, hanem hagytam, hogy a férfi odarángasson újdonsült gazdámhoz.

– Remélem, hogy jó szolgálatot tesz majd önnek! – tolt feléje határozottan. Az alak megfogta a kezem figyelmen kívül hagyva annak mocskosságát.

– Gyere! – szólt rám, mert nem mozdultam, mikor ő elindult.

Nem akartam menni, de nem volt más választásom. A lábam önkéntelenül mozdult, a gyomrom pedig fel-alá liftezett nagy sebességgel. A szívem is olyan hevesen vert, hogy bárki hallhatta volna, ha nincs a piac zaja. Kivert a víz, és még a tenyerem is izzadt.

Egy méregdrága, fekete autóba ültünk be, miután elhagytuk a piacot, és egy sofőr vezetett, nem maga a férfi.

– Szóval, mi a neved? – fordult felém a férfi a kocsiban.

– Shy vagyok, Uram – feleltem halkan.

– Shy – ismételte meg elgondolkozva. – Ez miféle név? – vont kérdőre értetlenül.

– Csak egy becézés, Uram – válaszoltam engedelmesen.

– Rendben, Shy. Valóban angol vagy? Mert valamiért úgy érzem, hogy átcsesztek – nézett végig rajtam újból gyanakvóan.

– Igen, Uram, angol vagyok.

– Remek. Én Georg vagyok csak, hogy tudj még rólam valamit az Uramon kívül is. Bár az pont elég – jegyezte meg elégedetten. – Mostantól a birtokomon fogsz lakni és házimunkát végzel majd a többiekkel – foglalta össze röviden a dolgokat. – Lesz ágyad, amiben aludhatsz. Lesz szobád, amit egy másik lánnyal osztasz majd meg. Lesz meleg étel, amit megehetsz, és lesz víz, amivel tisztálkodhatsz. Ennél többet te sem kérhetsz, nem? – mosolyodott el lenézően.

– Köszönöm, Uram – hajtottam le a fejemet megalázkodóan.

A birtok hatalmasat volt, akárcsak a rajtalévő ház. Ez már nem is ház volt, inkább villa. Munkám biztos lesz bőven itt.

– Jó napot, Uram – hajolt meg egy lány az ajtóban, mikor beléptünk.

– Neked is, Alina – köszöntötte őt hidegen. – Íme, az új társatok. Veled lesz egy szobában. Gondoskodj róla, amíg nem ismeri ki magát a birtokon! – parancsolt rá a lányra, aki először meglepetten, majd közönyösen nézett engem.

– Értettem, Uram – hajolt meg előtte. – Kérlek, kövess! – intett nekem, majd elindult. Engedelmeskedtem neki, és mentem utána, akár egy kiskutya a gazdája után.

Az ebédlőn keresztül egy folyosón át a konyhába értünk, ahol kimentünk egy hátsó ajtón, majd át a kerten egy másik házig, ami jóval kisebb volt.

– Itt lakunk mi. Összesen tizenegyen vagyunk, vagyis most már tizenketten – javította ki magát. Figyelmesen hallgattam őt, miközben bementünk.

A ház belülről ugyanolyan egyszerű volt, mint kívülről: fehér. Az előszobából összesen hat folyosó ágazott szét. Alina rögtön az elsőre ment, én pedig utána. A harmadik ajtónál megállt és benyitott.

– Ez a szobám, vagyis most már a szobánk – helyesbített megint. – Abban a szekrényben van egy póttörülköző – mutatott rá egy sarokban álló fehér bútorra.

A szobában egy ablak volt, és két oldalán egy-egy ágy éjjeliszekrénnyel. Ezen kívül két szekrény is helyet foglalt. A baloldalon nyílott még egy ajtó.

– Ott a fürdő! – intett fejével arra az ajtóra. – Fürödj le, addig keresek valami ruhát neked! Amit viselsz, azt dobd a kukába! – adta ki az utasítást. Odament a szekrényhez, kivette egy kék törülközőt, majd a kezembe nyomta.

Bementem a fürdőbe, ahol ledobtam magamról a ruhát, majd a kukába tettem. Utána beálltam a tus alá, és megnyitottam. Már nem is tudom, hogy mikor volt utoljára alkalmam igazán megmosakodni.

Alaposan lecsutakoltam magam, aminek eredményeképp a lefolyóba távozó víz szinte fekete volt. A hajamat is megmostam, ami szinte egy nagy gubanc volt már a sok mocsoktól. Miután végeztem, fogtam egy fésűt, és sietve megpróbáltam kibontani a hajamat kevés sikerrel.

– Mit csinálsz már? – kiabált be Alina türelmetlenkedve.

– Egy pillanat – szóltam ki. Még egyszer megpróbálkoztam a fésűvel, de miután nem sikerült, így kimentem hozzá.

– A hajszárító is bent van a fürdőben – világosított fel egykedvűen.

– Van egy olló valahol? – kérdeztem halkan.

– Minek az neked? – vont kérdőre gyanakvóan.

– A hajamat nem tudom kifésülni, annyira gubancos – magyaráztam lemondóan.

– Ezért le akarod vágni? – lepődött meg, mire én csak bólintottam. – Gyere – sóhajtott nagyot néhány másodperces csend után. – Kibontom neked!

Bementünk a fürdőbe, majd Alina felvette a fésűt, és elkezdte a műveletet. Lassan, de biztosan sikerült neki rendbe hozni. Még meg is szárította nekem. Mindeközben ott honolt közöttünk a kellemetlen csend, amit egyikünk sem tudott megtörni igazán.

Amint végeztünk a fürdőben, felöltöztem, és Alinával visszatértünk a főépületbe. Elmagyarázta nekem nagyvonalakban, hogy mi hol van, és hogyan működik. Ezek után a konyhán kellett segítenem vacsorát készíteni, mert a ház ura vacsoravendégeket invitált.

Igazán nem beszélgettem senkivel Alinán kívül. Mindenki idegenkedett tőlem valamiért. Talán, mert új és szokatlan voltam számukra. Viszont én még így sem bántam a dolgot.

Akkor is boldogabb leszek itt, ha senki nem szól hozzám. Talán nem is olyan kilátástalan a helyzetem. Még akár normális életem is lehet itt.

Folyt. Köv.

A/N: Hűha! Valaki gondolt erre? Tudom, hogy nem volt túl felemelő az eleje, de azért le kellett festenem Shy érzéseit és gondolatait. Egyébként szerintem ez egy igen megható helyzet volt, amikor Shy a kisfiúnak mesélt. És mit szóltok az álomban vagy másik valóságban (?) történt eseményekhez?

Egyébként elég rossz látni, hogy néhányan már abban sem hisztek, hogy a szálak valaha összefutnak. Pedig, ígérem, hogy hamarosan tényleg minden a helyére kerül, ha nem is úgy látszik még most. Köszönöm a véleményeket, és örülnék az újabbaknak!

19 – Into the middle of things

A hetek a menekülttáborban nyugodtan teltek. Itt végre nem fenyegetett semmilyen veszély, de mégis valami belső érzés beárnyékolta ezt az apró örömöt. Egy megmagyarázhatatlan árnyék a lelkemben, ami továbbra is azt suttogta, hogy nem menekülhetek. És akármennyire nem akartam, mindig igazat kellett adnom neki.

– És mit fogsz csinálni, ha hazajutsz Angliába? – kezdeményezett beszélgetést Jane megtörve az órák óta fennálló csendet.

Semmi mást nem csináltunk már hetek óta, csak ültünk a szobában, vagy segítettünk a betegeket ellátni. A konyhára csak bizalmas emberek juthattak besegíteni, mert attól tartottak, hogy valaki megmérgezné a csapatot csak, hogy előnyhöz jusson.

Bár ez szerintem felettébb gyerekes feltételezés volt, hiszen mindenki hálás volt azért, hogy megbújhatott, nemhogy még bántaná azokat, akik segítettek neki. De lehet, hogy csak én gondolkodom így, és mások azon törik a fejüket, hogy hogyan juthatnának előrébb.

– Ezen még nem gondolkodtam – vallottam be röstellve.

– Hazamész a családodhoz? – mosolygott rám kedvesen.

– Az lehetetlen számomra – ingattam meg a fejemet szomorúan.

Nagyot nyeltem, hogy a hirtelen keletkezett gombócot eltüntessem a torkomból.

Még ha vissza is akarnék menni, értelmetlen lenne. Ugyanúgy eladnának a szüleim, és talán másodjára nem lenne ilyen szerencsém a szökéssel. Szerencse… puszta szerencse segített mindenben.

– Miért? – kérdezett vissza meglepetten. – Csak nem őket is elfogták? – nézett rám együttérzőn.

– Nem – suttogtam letörten. – Ők adtak el.

– Hogy mi? – kiáltott fel, mint aki nem hitt a fülének. – Ezt nem mondod komolyan, ugye? – ráncolta a homlokát hitetlenkedve.

– Olyan igaz, mint ahogy itt ülök – mutattam végig magamon. – Egyelőre csak annyi a tervem, hogy kiszabaduljak ebből az országból – sóhajtottam megviselten. – Furcsa az egész – jegyeztem meg eltöprengve.

– Mégis hogy érted? – nézett rám Jane döbbenten.

– Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor legbelül érzem, hogy nem fogok élve kijutni innen – feleltem lehajtott fejjel.

– Ne beszélj badarságokat, Shy! – szólt rám Jane finoman. – Mindannyian megmenekülünk, és csak rossz emlék lesz az egész – fogta meg a kezemet mosolyogva.

Én, bár viszonoztam a gesztust, éreztem, hogy ő sem hiszi el igazán, amit mondott.

– Őszintén, Jane, én érzem, hogy nekem lassan itt a vége az egésznek – tettem karba a kezem tanácstalanul. – Tudom, hogy semmit sem tehetek ellene, és ez a legborzasztóbb.

– Semmi sem történhet az akaratunk ellenére – felelte Jane határozottan.

– Hölgyeim, vacsora – jött be Derek.

– Rendben, máris megyünk – állt fel Jane, és Derekre mosolygott, aki viszonozta.

– Shy, viszont szeretnék még veled beszélni négyszemközt – nézett rám nyomatékosan. – Persze – válaszoltam bizonytalanul.

– Akkor én előre megyek – szólt közbe Jane, de még odajött hozzám, és megfogta a kezem. – Nem lesz semmi baj, Derek nem fog bántani – szorította meg a karom, majd elengedte, és elment.

– Szóval – hátráltam pár lépést –, miről szeretnél velem beszélni? – kérdeztem rá gyanakvóan.

Még mindig nem bíztam meg igazán bennük

– Lenne egy ajánlatom, amit meg kellene fontolnod – kezdett bele Derek komoran. – Jon még mindig börtönben van, mint azt te is tudod.

– Hát persze – vágtam rá gúnyosan.

– És azt is hallhattad, hogy a többiek egyre jobban szorgalmazzák a kivégzését – ráncolta a homlokát gondterhelten.

– És te már nem támogatod vagy mi? – kérdeztem rá meglepetten. – Pedig te akartad a legjobban, hogy minél előbb kivégezzétek őt – világítottam rá a tényre barátságtalanul.

– Tudom, de túlságosan elragadtak az érzelmeim. Viszont Jon sorsát is legalább annyira a szívemen viselem, mint a többiekét. Annak ellenére, amit tett, megadom neki az esélyt egy jobb életre. Alkut ajánlok neked!

– Alkut? – döbbentem le. – Mégis mifélét?

– Megrendezhetjük, hogy megszökteted Jont, és ketten leléptek innen. Így Jon életben marad, és a többiek sem fognak vele többet törődni – magyarázta határozottan.

– Azt mondod, hogy elengednéd Jont, ha elszöknék vele?

– Ha nem vagy hallássérült, akkor hallhattad, hogy mit mondtam – jegyezte meg Derek gúnyosan.

– De… mi lesz, ha észrevesznek, akkor mindkettőnket ott helyben kivégeznek! – aggodalmaskodtam.

Biztos voltam abban, hogy a feltételezésem helyes. Ahogy az elmúlt néhány hétben megfigyeltem a menekülteket, rájöhettem, hogy mindannyian elszántak és képesek bármire csak, hogy elérjék céljukat, miszerint kijussanak innen, vissza otthonukba.

– Nézd, ennyi kockázatot vállalnotok kell, ha ki akartok jutni innen! – sóhajtotta Derek gondterhelten. – Tudod, mit? Látom, hogy bizonytalan vagy, ezért adok némi gondolkodási időt. Vacsora után újból beszélek veled. Addigra legyen meg a válaszod, kérlek! – Derek kisétált a helyiségből, így magamra maradtam egy hatalmas dilemmával.

Derek Jon életét helyezte a kezembe. Én döntöm el, hogy meghal-e vagy életben marad. Ez pedig kegyetlen, mind Jonnal, mind velem szemben.

Jon… megmentett, mégis halálba küldött volna, ha nem döntök másként. Mégis gondomat viselte, és kijutatott onnan, aztán magamra hagyott, de nem szándékosan.

Nagyon összezavarodott vagyok Jonnal kapcsolatban. Fogalmam sincs, hogy ő mit akar és nekem milyen sorsot szánna. Az biztos, hogy ő is csak szabadon szeretne élni, és nekem is ugyanez a célom. Ám, ha belegondolok, hogy esetleg feláldoz azért, hogy neki biztosan sikerüljön a terve, akkor nem éri meg az egész.

Viszont így biztosan kivégzik, amit részemről kegyetlenség lenne hagyni, elvégre ő sem hagyott ott a piacon. De az óta sok minden történt, és én is megtudtam, hogy Jon nem teljesen olyan ártatlan, mint amilyennek hittem eddig.

Én mégsem dönthetek az ő sorsáról. Ez nem az én feladatom, hiába adták a kezembe. Nem tehetem meg, egyszerűen nem megy…

– Shy, gyere, mert elfogy a vacsora! – lépett be Jane a szobába. – Mi a baj? Olyan rémültnek tűnsz. Valami rosszat mondott Derek? – aggodalmaskodott.

– Nem egészen – feleltem bizonytalanul. – Csak teljesen kezdem elveszíteni a hitemet magamban – vallottam be lemondóan.

– Ez mindannyiunkkal előfordul. Ám ebben a helyzetben, muszáj magunkra gondolni először – jegyezte meg komoran. – Ha mindig magad elé helyezel másokat, akkor te leszel az, aki nem éli túl. Sajnos, most már ez a törvény uralkodik a világunkban először te magad, aztán jöhetnek a többiek. De most menjünk inkább enni, mert kihűl! – mosolygott rám, majd karon ragadott és kivonszolt a szobából.

Az étkezőben elvettük az adagunkat, majd mi is helyet foglaltunk a padlón és hozzáláttunk az evéshez. Nekem nem igazán ment le a torkomon egy falat sem a babos valamiből.

Már régóta nem tudtam, hogy mit eszem, és minden ételnek borzalmas íze volt, talán még rosszabb, mint amit a piacon kaptam. De nem is igazán érdekelt, amíg ehető volt. Nem is emlékszem már igazán, hogy milyen egy igazi hamburger vagy pizza íze.

– Nem kéred? – pillantott rám Jane meglepetten.

– Nem igazán vagyok éhes – vontam meg a vállam. – Megeszed helyettem? – nyújtottam fel a tálamat, mire Jane elvette, és falni kezdte.

Mindennap más csoport kapott enni. Ma mi, vagyis a nők, voltunk a soron. Átlagban heti kétszer-háromszor jutottunk élelemhez, de ez pont elég volt ahhoz, hogy túléljünk.

– Nagyon gondterheltnek tűnsz – jegyezte meg Jane, miközben még egy kanál babot a szájába rakott.

– Sajnálom, de nem mondhatom el az okát – ráztam meg a fejemet. – Ez csak Derekre és rám tartozik.

– Megértem – vonta meg a vállát Jane.

Miután befejeztük a vacsorát, és elmosogattuk a saját edényeinket, visszatértünk a közös szobánkba Jane-nel. Később Derek is megjelent újból.

– Kérlek, Shy, hogy gyere velem! – nézett rám nyomatékosan. Kelletlenül, de eleget tettem kérésének. Tisztes távolságból követtem őt, egészen Jon cellájáig.

– Ez mit jelentsen? – pillantottam Derekre rémülten. Ha Jon előtt kell közölnöm a döntésemet, belehalok a szégyenembe.

– Jonnak is elmondtam az ajánlatomat, és ő is beleegyezett, hogy te dönts a sorsa felől.  – Jon szomorúan rám mosolygott, mintha tudná, hogy mit fogok mondani.

– Ez így nem megy – ráztam meg a fejemet idegesen. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, és a tenyerem is izzadt, amivel a ruhámat markolásztam görcsösen.

– Shy, muszáj lesz. Mondd ki! – parancsolt rám Derek határozottan. Képtelen voltam egy szót is kinyögni, mert a torkomban éreztem a meg nem evett vacsorámat.

– Shy, akármit is mondasz, nem fogok rád haragudni – szólalt meg Jon halkan, erőtlenül. – Kérlek, essünk túl rajta! – sóhajtott nagyot.

Már belefáradt a várakozásba. Napról napra élt, nem tudta, hogy mikor döntenek úgy, hogy legyilkolják. Minden percét a lehetséges halál lengte körül. Most pedig még én is gyötröm őt.

– Sajnálom, Jon, nem megy – nyögtem ki a sírással küszködve. – Képtelen vagyok rá. Úgy sajnálom! – zokogtam fel kétségbeesetten, majd leültem és a cella melletti falnak dőltem, és úgy sírtam tovább.

– Semmi baj. – Éreztem, ahogy egy határozott kéz megfogja az enyémet, és cirógatni kezdi finoman. – Nem haragszom rád, Shy – felelte Jon engesztelően. – Csak annyit kérek, hogy bocsáss meg nekem és magadnak is a bűnös tettekért.

– Én megbocsátok neked, Jon. Teljesen szívemből megbocsátok – szorítottam meg a kezét.

– Akkor tedd meg ugyanezt magaddal is! Kisebb a bűnöd, mint nekem, így te jobban megérdemled – érvelt.

– Gyere, Shy, inkább menj most vissza a szobába! – rángatott fel Derek komoran.

Én engedtem, hogy elvonszoljon onnan, és visszavigyen a szobába. Ott Jane nem szólt semmit, mikor meglátta az arcomat, egyszerűen csendben olvasott tovább valami nagyon régi könyvet. Leültem az ágyra és összegömbölyödve bömböltem tovább.

Elszúrtam Jon egyetlen egy lehetőségét a túlélésre. Mégis képtelen lettem volna kimondani az igent. Valahogy azt éreztem, hogy nem helyes, ha megteszem.

 

– Rosszul döntöttél – simogatta meg az arcomat. A barna szemű férfi volt, akit többször is láttam már. Még most is mosolygott, hogy kimondta az igazságot.

– Tudom – feleltem lemondóan.

– De nem kell félned, mert minden döntésed elvezet oda, ahol majd lenned kell – vigasztalt.

– A temetőre gondolsz? – mosolyodtam el keserűen, mire láthatóan elkomorodott.

– Rosszul gondolod, hogy nincs már helyed ebben a világban. Valakinek még szüksége van rád. Valaki még akar téged. Csak ki kell várnod, hogy elérkezzen az ideje neki! – magyarázott ködösen.

– Ebből semmit sem értek és hiszek el. Nincs már senki, aki várna rám odakint. Csak egy leszek a sok halott rabszolga közül – csóváltam meg a fejemet. – Én már beletörődtem ebbe.

– Akkor talán nincs is keresnivalóm már itt! – jegyezte meg eltűnődve, mire én ijedten pillantottam rá.

– Csak az álmomban létezel. Én hoztalak létre, mégis, még te is elhagysz! – keseredtem el. – Pocsék, ha a saját képzelete is cserbenhagyja az embert – tettem hozzá fanyarul.

– Meglehet, de te nem akarod, hogy itt legyek. Mellesleg én nem a képzeleted szüleménye vagyok – világosított fel rosszallóan.

– Ez nem igaz – ellenkeztem.

– Most mennem kell. Légy erős, és ne ellenkezz! – fogta meg a kezem, de én elhúztam tőle.

– Ne ellenkezzek? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.

Hatalmas robajra ébredtem, és kiabálásra. Jane már talpon volt és rémülten rohant kifelé a szobából.

– Mi történt? – kiáltottam utána értetlenkedve, de nem válaszolt.

– Itt vannak. Ránk találtak! Meneküljetek! – ordítozták kétségbeesetten. – Visszavisznek minket a piacra! – Erre a mondatra az ereimben megfagyott a vér.

Kétségbeesetten pattantam fel az ágyról, és hanyatt-homlok kimenekültem az ajtón, majd abba az irányba indultam, amerre a többiek is.

Akkora volt a kavarodás és a félelem, hogy egymást fellökve és eltaposva szaladt mindenki. Próbáltam a fal mellett haladni, hogy ne lökjenek fel engem is. A hátunk mögül lövöldözés, trappolás és halálsikolyok hallatszottak, mire még jobban megindult a tömeg.

Amikor nagy nehezen elértem ahhoz a részhez, ahonnan a cellákhoz lehetett menni, eszembe jutott Jon. Biztos megfeledkeztek róla Derekék a nagy fejetlenségben. Berohantam a folyosóra, majd megkerestem a cellás részleget, és odaszaladtam Jon cellájához.

– Jon, Jon – szólongattam kétségbeesetten. Jon lassan kinyitotta a szemét, és meglepetten pislogott rám.

– Shy? Mégis mit keresel itt? – dörzsölte meg a szemét. Hirtelen fegyverdörrenés hallatszott. – Mi folyik itt? – kérdezte ijedten.

– A piacról jöttek. Megtaláltak minket. Lelövik, aki ellenáll, a többieket pedig kitoloncolják a szállítóautóba, ami visszaviszi őket a piacra – magyaráztam el a helyzetet rémülten.

– Úristen! Menekülj! – kiáltott fel.

– Érted jöttem. Hol a kulcs? Kiszabadítalak!

– Hagyj a francba! Derek magánál tartotta a kulcsot, és biztos ő is lelépett már. Menj te is, mert elkapnak! – küldött el Jon határozottan.

– De nem megyek – vágtam rá. – Biztos ki lehet nyitni valahogy. – Elkezdtem rángatni a cellaajtót, de az egy tapodtat sem mozdult.

– Mondom, hogy húzz innen! – förmedt rám Jon idegesen.

– De… – ellenkeztem habozva.

– Semmi de! – vágott a szavamba. – Tűnés, még mielőtt elfognak!

– Ott van még egy! – hallatszott a kiáltás, és máris több ember dobogását lehetett hallani, akik felénk közeledtek.

– Már nincs idő – jelentettem ki szenvtelenül.

– Van, ha sietsz! – erősködött Jon. Eszembe jutott a jó tanács, amit a férfitől kaptam az álmomban.

Megérkezett három egyenruhás férfi. Rendőröknek tűntek, de nem azok voltak, inkább fejvadászok.

– Kislány, tedd a kezedet a tarkódra, és ne ellenkezz! – szólított fel az egyik, miközben rám szegezte fegyverét. – Ha megteszed, nem esik bántódásod most. – Én pedig engedelmeskedtem neki.

A férfi megbilincselt, majd közel rántott magához. Próbáltam arrébb lépni egy kicsit, hogy ne legyen ennyire szorosan mellettem, de nem engedte. Éreztem, hogy eluralkodik a remegés rajtam.

– Ezzel mi legyen? – mutatott a másik Jonra.

– Mi lenne? Nem szarozunk vele, lődd agyon! – forgatta meg a szemét a harmadik bosszankodva. – Vidd ki a lányt! – A férfi elindult velem együtt, és már csak egy lövést és tompa puffanást hallottam. Ezzel egy időben pedig legördültek az első könnycseppek az arcomon.

Kint betuszkolt a teherkocsiba, ami már így is szinte tele volt. Mindenki ugyanolyan reménytelennek tűnt, mint én, és senki sem tudta, hogy mit tehetne ez ellen az egész ellen. A tehetetlenség már-már halálos kínokat okozott. Lekuporodtam a padlóra, és úgy döntöttem, hogy ott fogom végigvárni az utat.

Ránk zárták az ajtót, miután benyomtak hozzánk még egy tucat embert, majd egy kis idő múlva elindultunk. Talán órákba telt, de megérkeztünk az úti célhoz, és ott kiráncigáltak minket, majd beraktak az általunk már jól ismert tárolóba.

Ugyanoda lyukadtam ki, ahonnan kezdtem. Viszont most majd másképp alakul minden, és nem jó értelemben.

Folyt. Köv.

A/N: Az előző részhez írt kommenteknél láttam, hogy néhányan már el is felejtkeztek szegény Shy-ról. Ez persze az én hibám, mert Billt előtérbe helyeztem egy kicsit. Viszont mit szóltok Shy döntéséhez? Vagy mi a véleményetek most róla?

16 – Realization is the worst

Ébredezésem első pillanataiban ismeretlen hangokat hallottam.

– Szegény lány – jelentette ki valaki sajnálkozva.

– Rendesen elbántak vele – értett egyet a másik.

– Ki lehetett ekkora szemét? – kérdezte az egyik dühösen.

– Nem tudom, de örülök, hogy megtaláltuk, még mielőtt más tette volna.

– Szerintetek felébred végre?

– Nem csodálnám, ha napokig aludna. Mi legyen a másikkal?

– Fogalmam sincs. Mindenesetre a többiek bőszen szorgalmazzák, hogy végezzük ki.

– Megérdemelné! – vágta rá indulatosan. – Egy mocskos, alávaló szemét!

– Én valamennyire megértem. Ő is ugyanúgy szabadulni akart, mint bármelyikünk.

– De nem ilyen áron! Elárulta a társait! – kiáltotta rosszallóan. A szavak és a vád oly súlyosak voltak, akár egy betontömb.

Óvatosan próbáltam oldalra fordítani a fejemet, hogy megtudhassam hol is vagyok. Fájdalom nyilallt az orcámba, ezért halk nyöszörgés csúszott ki a számon.

– Felébredt! – kiáltott fel valamelyik alak örvendezve. – Megyek és szólok Jane-nek.

Kinyitottam a szemem, és egy mosolygó férfit pillantottam meg. Az arca koszos volt, nem tűnt hajléktalannak. A szeme és a mosolya őszinte vidámságot sugárzott.

– Jól vagy? – jött közelebb hozzám, majd kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen.

– Ne, ne, ne! – próbáltam kiabálni, de csak nyöszörgés sikeredett. Ösztönösen ugrottam el az érintés elöl, ezért bevertem a fejemet a falba.

– Vigyázz már jobban! – kiáltott rám a férfi rosszallóan. – Úristen! – sóhajtotta, majd megcsóválta a fejét. – Nem tudom, mit csináltak veled, vagyis tudom, de rendesen elintéztek téged.

– Jaj, mit csináltál vele, Seth? – sietett oda hozzánk egy idősebb nő, majd rosszallóan a hozzám közel álló férfire nézett.

Seth megadóan feltartotta karját jelezve, hogy semmit.

– Még csak hozzá sem értem – jelentette ki határozottan.

– Nagyon érzékeny, és ezt te is megérthetnéd. A legkevésbé vágyik most egy magadfajta társaságára – magyarázta a nő némi lenézéssel.

– Miért? Én milyen fajta vagyok? – kérdezett vissza Seth élesen.

– Férfifajta – jött a nyilvánvaló válasz. Seth bűnbánóan rám pillantott.

– Sajnálom. Nem állt szándékomban bántani téged – sóhajtotta fáradtan.

– Szerintem menjetek mindketten, és pihenjetek le! – javasolta a nő buzgón. – Addig én itt maradok a lánnyal.

– Rendben, Jane. – Seth vetett rám még egy utolsó pillantást, majd elindult. – Te tudod – tette hozzá motyogva.

A két férfi távozott, így magunkra maradtunk Jane-nel.  Eddig csak feszülten figyeltem az eseményeket.

Nagyon nyugtalanító volt, hogy ennyi idegen tartózkodott egyszerre a közelemben. Kicsinek és védtelennek éreztem magam. Jane leült az ágy végébe, messze tőlem.

– Szia, én Jane vagyok – mosolygott rám barátságosan. – Téged hogy hívnak? – Nem válaszoltam. – Ha nem szeretnéd elmondani, az is rendben van – tette hozzá gyorsan.

Várt még egy keveset, hátha megszólalok. De nem tettem. Helyette felhúztam a lábamat és átkaroltam a térdemet ráhajtva a fejem.

– Tudom, hogy nagyon sok rossz dolgon mentél keresztül – jegyezte meg együttérzőn. – Mi itt mindannyian sokat szenvedtünk – folytatta, miután erre sem reagáltam. – Seth elvesztette a feleségét, és végignézte, ahogyan a gyermekeit elhurcolják a rabszolgabegyűjtők. Azóta sem látta őket viszont. A másik férfi, aki itt volt veled, emberviadalok vett részt. Kénytelen volt ölni, hogy túléljen – teljesen beleroppant. Én pedig… – a hangja elcsuklott. – Én… láttam a saját fiam halálát. – Fejét lehorgasztotta és ökölbe szorult kezét bámulta, ami az ölében pihent. Nem én voltam az egyetlen szenvedő a helyiségben.

– Sajnálom – szólaltam meg rekedten.

– Hozzád sem volt kegyesebb a sors – rázta meg a fejét keserűen mosolyogva.

– Hol vagyok pontosan? – néztem körbe tanácstalanul. Egy kopár szoba volt az egész, nem több. Ebből lehetetlen lett volna kiderítenem a hollétemet.

– A menekültek táborában – mosolygott rám.

Eltátott szájjal bámultam őt. Képtelen voltam elhinni, hogy sikerült. Semmit sem tettem, és mégis eljutottam ide.

– Tényleg? – adtam hangot hitetlenségemnek.

– Így görbüljek meg, ha nem – mutatta az ujját, amit begörbített.

– És pontosan hol vagyunk? – kérdeztem értetlenül.

– Ne ijedj meg, de egy régi börtönépületben, ami még a Nagy Háború alatt ment tönkre.

– A belvárosban? – Jane bólintott. – És… és… nem fognak itt ránk találni? – aggodalmaskodtam.

– Az alagsori részben vagyunk mindannyian. Nem közlekedünk a főbejáraton, és messze elkerüljük az utcára néző ablakokat, szobákat – magyarázta türelmesen.

– Mióta bujkáltok itt? – kíváncsiskodtam tovább.

– Az elsők körülbelül fél éve találtak ide. Aztán egyre több rabszolgával akadtak össze, ahogy telt-múlt az idő. Végül híre ment, hogy létezik egy menekülttábor. Pedig valójában csak emberek vagyunk, akik ugyanazon cipőben járnak – sóhajtotta meggyötörten.

– Jut is eszembe, Derek szeretne veled beszélni – állt fel.

– Ki ő? – kérdeztem gyanakodva.

– Mondhatni a vezérünk. Ő tart össze minket, és simítja el a nézeteltéréseket. De ha most nem szeretnél még találkozni vele, teljes mértékben megértem – jegyezte meg Jane türelmesen.

– Nem, nincs semmi gond ezzel – vágtam rá sietve.

Muszáj volt engednem. Jobb volt túlesni a formaságokon.

– Gyere, elviszlek hozzá, aztán kerítünk neked valami ételt is.

Felálltam, és bizonytalanul elindultam Jane után.

A börtön falai kormosak voltak és omladoztak. Még mindig érezhető volt a puskapor enyhe szaga és a hullák rothadó bűze. Bizonyára több ezren haltak meg itt. Lehet, hogy a tetemeket összegyűjtötték a menekültek valahol, hogy ne legyenek útban.

Két emeletet haladtunk le, és eljutottunk a börtön azon részéhez, ahol a szigorított fegyenceket őrizték egykoron. A cellákba bepillantván nem láttam mást, csak láncokat és mocskot.

Mikor elérkeztünk az utolsó cellához, megtorpantam, ugyanis egy ismerős alakot véltem felfedezni benne.

– Jon – suttogtam döbbenten.

Felemelte a fejét a zajra, amit csaptunk. Mikor felismert, megkönnyebbülten felkiáltott:

– Úgy örülök, hogy látlak! – Négykézláb odakúszott a ketrechez, és megkapaszkodva a rácsokban, felhúzta magát. – Mi történt veled?  Valaki bántott – nézett végig rajtam döbbenten. – Nem szabadott volna magadra hagynom téged – horgasztotta le a fejét. – Úgy sajnálom, Shy – suttogta bűnbánóan.

– Miért vagy bezárva, Jon? – kérdeztem tőle értetlenkedve. Jon felkapta a fejét, és szólásra nyitotta a száját, de Jane megelőzte őt.

– Áruló! – sziszegte megvetően.

– Hogy mi? – néztem rá elképedve. – Együtt szöktünk meg! – kiáltottam.

– Ő nem tudott semmiről – szólt közbe Jon hirtelen. – Csak az én saram az egész. Ha ott lett volna elsőre, ő is a többiek sorsára jutott volna.

– Miről beszélsz, Jon? – fordultam felé. – Mi a te sarad? Miről nem tudok? – Kétkedően pillantottam rá.

– Sajnálom, Shy, úgy sajnálom! – rázta meg a fejét, majd elfordult és visszament a cella másik végébe.

– Jon! – kapaszkodtam bele a rácsokba. – Mégis miről beszélsz? Könyörgöm, mondj valamit! – kérleltem kétségbeesetten.

– Shy, ideje menni – fogta meg a karom Jane.

– De… – ellenkeztem.

– Kérlek – rángatott el Jane, én pedig hagytam magam.

Amikor beértünk egy nagyobb helyiségbe, négy férfi fogadott minket. Önkéntelenül is Jane mögé léptem, amint felénk indultak.

– Nincs semmi baj – simogatta meg a karomat Jane finoman. – Ő itt Derek – mutatott a legmagasabb férfire.

Vállig érő, hullámos, barna haja volt, a szeme pedig smaragdzöld. Kiállása azt mutatta, hogy bármikor tettre kész, és nem fél semmitől. Ugyanakkor egyfajta hűvösség áradt belőle, ami számomra a gyilkos nyugalmat sugallta.

– Üdvözöllek köreinkben, Shy – mosolygott rám. – Nem kell megijedned, csak szeretnék tisztázni veled néhány fontosabb szabályt. Ezeket mindenkinek elmondjuk, hogy biztonságban tudhassuk kiscsapatunkat – próbált megnyugtatni. – Kérlek, foglalj helyet! – mutatott egy székre, ami a szoba közepén állt.

Ez volt az egyetlen bútordarab a szobában. Tétován Jane-re néztem, aki intett, hogy tegyem azt, amit Derek mondott.

Dübörgő szívvel araszoltam a szék felé. Minden porcikám azt súgta, hogy jobb ötlet lenne távoznom onnan. Helyette leültem a székre, és belekapaszkodtam a szélébe.

– Nos, tudjuk, hogy te és Jon együtt szöktetek el a piacról. Elmondanád hogyan történt? – tette fel a kérdést Derek türelmesen. Körözni kezdett körülöttem egy három-négy láb távolságra tőlem.

– Az… az… egészet kiterveltük, vagyis én közben csatlakoztam a szökni készülőkhöz. Jon már akkor velük volt. Napokig készítettük elő a terepet a nagy éjszakára. Mikor elérkezett, én meggondoltam magamat, és úgy döntöttem, hogy nem megyek. A többiek hátrahagyva engem, elindultak. Később mégis eldöntöttem, hogy belevágok egyedül a szabadulásba. Aztán… Jonnal találkoztam útközben, és ő mondta, hogy a többieket elfogták. Nekünk sikerült megszöknünk – fejeztem be habozva.

– Mi lett a többiekkel? – húzta fel a szemöldökét Derek gyanakvóan.

– Pontosan nem tudom. Jon azt mondta, hogy míg ő előrement körülnézni, addig elfogták és egy házba hurcolták őket. Később lövéseket és sikolyokat hallottam – suttogtam megborzongva. Visszaemlékeztem Ena halálsikolyára, és elfogott a rosszullét.

– Jól vagy? – szólalt meg Jane aggódva.

Ő az egészet a falnak dőlve figyelte, akárcsak a másik három férfi. Ugrásra készen álltak arra az esetre, ha halálra kellett volna verniük. Kétségem se volt afelől, hogy minden ellenvetés nélkül megtették volna.

– Persze – leheltem, majd nagyot nyeltem, hogy a torkomban lévő gombócot legyűrjem. Több-kevesebb sikerrel, de lejjebb ment.

– Jon mást nem mondott?

– Nem igazán – ráztam meg a fejem. – Mi ez az egész? – Lopva Jane-re pillantottam, hátha ő megadja a választ. Szomorúan fordította el a fejét.

– Jon tehet a többiek haláláról – jelentette ki Derek.

– Ez butaság! – tiltakoztam, mikor felfogtam mivel is vádolta Jont. – Nem ő tehet róla, csak mert neki sikerült túlélnie.

– Meg sem fordult a parányi fejedben, hogy azért élte túl, mert a többieket bemártotta? – vont kérdőre Derek lenézően.

– Tessék? – kérdeztem vissza döbbenettel vegyes elkeseredéssel. – Ő nem tett volna ilyen szörnyűséget! – ellenkeztem továbbra is.

– Térj észhez kicsi lány! Ez az igazság. Jon megölette a többieket, hogy ő megmenekülhessen. Neked pedig csak szerencséd volt. Ha velük tartottál volna elsőre, te is halott lennél.

Lesújtva hallgattam végig Dereket. Képtelen voltam elhinni, hogy Jon megtette. Elárulta társait csak azért, hogy ő biztosan megmeneküljön. Jon nem ilyen volt.

– Jon nem ilyen – ráztam meg a fejem. – Jon segített nekem is.

– A rohadt életbe! – fakadt ki Derek idegesen. – Fogd már fel, hogy megölette a társaitokat!

– Mégis honnan tudod ilyen biztosra? – támadtam vissza.

– Remek forrásaink vannak, akik segítenek belelátni a rabszolgapiacon történő dolgokba. Jon elárulta, hogy néhány rabszolga szökésre készül aznap. És még az eladó velük volt elfoglalva, addig Jon valóban elmenekült. Ilyen egyszerű a történet – tette karba a kezét dacosan.

– De Jon nem – bizonygattam továbbra is.

– Az istenit! – kiáltott fel Derek, majd megindult felém sebes léptekkel.

A szívem hirtelen dübörgésbe kezdett. Ahogy Derek elért hozzám, megpróbáltam elmenekülni előle. El akarta kapni a karom, de én megugrottam, ezért hátraestem a székkel. Bevertem a fejem, de egyből felpattantam és az ajtóhoz akartam rohanni, de az egyik férfi ott termett mögöttem, és megfogott, majd a padlóra tepert.

– Ne! – ordítottam torkom szakadtából. – Könyörgöm ne! Kérem! Nem akarom, nem akarom! – A végén artikulálatlan ordibálásba kezdtem, miközben vadul rúgkapáltam.

– Elég! Elég lesz! – rángatta le rólam a férfit Jane. – Megőrültél? Most erőszakolták meg!

Amint kiszabadultam, nekihátráltam a falnak, és összekuporodva ziháltam.

– Nincs semmi baj, Shy – jött oda Derek, majd a kezét nyújtotta nekem. Megráztam a fejem, hogy jelezzem, nem fogadom el.

– Jane, segítenél? – szól hátra a válla felett, mire Jane hozzánk sietett.

– Gyere, Shy, visszamegyünk a szobába! – fogta meg a karom.

– Nem, nem, nem – hajtogattam suttogva.

– Senki sem fog hozzád érni – engedett el. – Csak, ha segítséget kérsz.

Lassan feltápászkodtam, Jane és Derek hátrébb léptek, hogy helyet adjanak nekem.

– Ügyes lány – mosolygott rám Jane.

Derek kinyitotta előttünk az ajtót, Jane pedig elém sietett. Engem pedig Derek követett. Jon már várt minket a cellájában.

– Továbbra sem hiszi el rólad – jegyezte meg Derek hetykén neki.

– Pedig minden szó igaz volt, Shy – mosolygott rám Jon szomorkásan. – Sajnálom, Shy. De tudnod kell, hogy örültem, mikor nem akartál velünk jönni. Nagy kő esett le a szívemről, hogy te túlélted.

– És Ena? – kiáltottam elkeseredve. –Szeretett volna visszatérni otthonába, családot alapítani. Neki voltak céljai, nekem pedig nem. Jobban megérdemelte volna az életet, mint én! – Sírásban törtem ki.

– Ne beszélj ilyen badarságokat! – vágta rá Jon keserűen.

– Gyerünk, Shy, menjünk inkább – erősködött Jane.

– És most mi lesz veled? – kérdeztem szipogva Jontól.

– Az áruló ugyan arra a sorsra jut, mint azok, akiket elárult – jelentette ki szomorúan.

– Meghalsz – suttogtam döbbenettől elcsukló hangon.

– Nem kockáztathatjuk a többiek épségét miatta – szólt közbe Derek szenvtelenül.

– De ez gyilkosság! – világítottam rá a tényre kétségbeesetten.

Akármit is tett Jon, nem akartam, hogy ugyanarra a sorsra jusson, mint Ena vagy a többiek. Ő is csak azt akarta visszakapni, amit bármelyikünk: a normális életét.

Ezt nem lehetett a szemére hányni, elvégre közülünk sokan megtették volna ugyanazt, ha tudták volna, hogy így biztosan elszabadulhatnak. Nem érdemelte meg a halált, azért, amit az ösztön diktált.

– Halál jár a gyilkosnak. Neki is ugyanúgy vér tapad a kezéhez. Nincs mit szépíteni rajta – fröcsögte Derek undorodva.

A padlót bámulva továbbindultam. Jane visszakísért a szobába, és mondta, hogy elmegy ennivalóért. Ott ültem egyedül a sötét szobában, és egyre jobban elhatalmasodott rajtam a félelem.

Jon volt az egyetlen, akiben bíztam. Ő kedves volt hozzám, és segített nekem a saját életét kockáztatva. Ennek ellenére Jon tehetett róla, hogy a többiek meghaltak. Engem is megölt volna, ha akkor nem döntök úgy. Jon elárulta őket és engem is.

Mégis Ezek után kiben bízzak?

Folyt. Köv.

A/N: Annyira sajnálom, hogy csak mostanra hoztam részt nektek! Remélem, hogy ezzel valamennyire kárpótoltalak titeket most! Köszönöm szépen a kommenteket, és azt, hogy ilyen hűségesen kitartotok a történet mellett!

14 – Mors certa, hora incerta

Figyelem! Mindenki saját felelősségére olvassa! (+18)

Miután Jon nem tért vissza, nagyon féltem. Egész éjjel le sem hunytam a szemem. Minden neszre megugrottam, és a vihar az őrületbe kergetett szinte.

Mégis sokkal jobban aggódtam Jon miatt. Mi történhetett vele? Elkapták és visszahurcolták? Vagy elfogta a rendőrség? Mi van, ha baleset érte?

Reggel félve merészkedtem ki a raktárépületből. Muszáj volt megkeresnem Jont, nem hagyhattam cserben az után, amit ő tett értem. Arra az esetre, ha Jon visszajött és keresett volna, kövekből kiraktam neki egy üzenetet, hogy elindultam megkeresni őt a belvárosba. Így nagyobb volt az esélye, hogy megtaláljuk egymást.

Mikor kiléptem az ajtón, váratlan napsütés fogadott, és kellemetlen hideg. Az egész éjjel tartó vihar megtette a hatását. Hatalmas pocsolyák álltak mindenütt, és itt-ott még eldőlt tárgyak is láthatóak voltak.

Fogalmam sem volt, hogy merre induljak. Minden olyan hatalmas és ismeretlen volt. A fölém tornyosuló épületek, a kihalt utcák és a külváros mocska.

Elindultam egyenesen, jobbra-balra nézelődve. Ugyanolyan reménytelennek és elveszettnek éreztem magamat, mint rabszolgaként.

Miket is beszélek? Még mindig csak egy rabszolga voltam, aki megszökött. Semmi több.

Hirtelen megpillantottam egy fiatal fiút hátulról, aki hasonlított Calebre.

– Várj! – kiáltottam utána, mire megtorpant.

Amilyen gyorsan csak tudtam, odarohantam hozzá. Amikor ránéztem rá kellett jönnöm, hogy nem Caleb volt az. Még csak nem is egy fiatal fiú volt, hanem egy harmincas éveiben járó hajléktalan férfi.

– Elnézést, összetévesztettem valakivel – nyögtem ki döbbenten, mikor megláttam az arcát teljes egészében. Az arca egyik fele teljesen össze volt verve. A szeme alig látszódott annyira fel volt dagadva körülötte.

– Mit bámulsz? Te is szeretnél így kinézni? – mordult rám barátságtalanul.

– Sajnálom, nem akartam megbántani – sütöttem le a szemem zavartan.

– Buta liba – prüszkölte mérgesen, majd magamra hagyott.

Újból elindultam, hogy keressek valami támpontot. Ahogy haladtam előre, úgy ébredezett a város is. Egyre több ember tűnt fel az utcákon.

Rájöttem, hogy csak úgy juthatok valamire, ha útba igazítást kérek, legalább a városközpontba. Összeszedve a bátorságom odaléptem egy fiatalabb lányhoz, aki egy újságosbódé előtt álldogált.

– Elnézést – szólítottam meg, mire ő rám pillantott. A tekintete először döbbenetet sugárzott, majd undort. – Csak azt szeretném megkérdez… – Ennél tovább nem jutottam, ugyanis lerakta az újságot és sebes léptekkel távozott.

Magatehetetlenül bámultam utána. Semmi rosszat nem akartam tőle, de ő ezt honnan is tudhatta volna? Odafordultam az eladóhoz.

– Uram, lenne szíves…

– Istenem! Húzz már el innen! Elijeszted a vásárlókat! – förmedt rám a szavamba vágva. Rémülten hátráltam el a kis bódétól, mikor is beleütköztem valakibe.

– Nagyon sajnálom – pillantottam az illetőre szabadkozva.

– Mocskos hajléktalan – söpörte le az öltönyét a férfi, majd elsietett.

Az emberek mindannyian elfoglaltak voltak saját magukkal. Mellesleg nem terveztek szóba állni egy csavargóval, ugyanis a szemükben nem voltam több egy hajléktalannál.

Ott álltam az elsuhanó tömeg közepén és fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Nemcsak gyakorlatilag, de elméletig sem.

Mikor lettek az emberek ennyire kegyetlenek? Nem segítettek a bajbajutott fajtársukon, hanem még jobban megalázták. Vajon volt valaki még ezen a kegyetlen világon, aki kicsit is törődött velem?

– Hé, segíthetek valamiben? – lépett mellém hátulról valaki, majd megfogta a vállamat.

Hunyorogva felnéztem rá.

Egy magas férfi volt, hollófekete hajjal és fakókék szemmel. Jobb orcáján egy apró, rózsaszínű heg éktelenkedett, állát pedig többnapos borosta borította. Ruhái arról árulkodtak, hogy dolgozó, kétkezi munkásként kereste a kenyerét.

– Megköszönném – szólaltam meg megkönnyebbülten. – Szeretnék eljutni a városközpontba, de nem tudom az utat.

– Ennél mi sem egyszerűbb – nevetett fel jókedvűen. – Én is odatartok! Ha gondolod, elvihetlek – mosolygott rám barátságosan.

– Igazán nem szükséges. Nem szeretném feltartani, vagy zavarni önt – ellenkeztem. – Elég, ha elmagyarázza.

– Ragaszkodom hozzá, hogy velem tarts! – vágta rá. – Fiatal vagy, és könnyen kihasználhatják a tudatlanságod a környékről – érvelt.

Teljesen elbizonytalanodtam. Vajon tényleg kész lett volna segíteni egy idegen lánynak?

– Na, gyere már! – fogta meg a kezemet.

Hirtelen kellemetlen érzés fogott el, ahogyan hozzám ért. Kikaptam a kezem az övéből, és megrökönyödve bámult őt.

– Mi az? Valami rosszat tettem? – értetlenkedett ijedten nézve rám.

– Nem… csak… elnézést, nem vagyok hozzászokva az érintésekhez – szabadkoztam bűnbánóan.

– Semmi baj – mosolygott rám. – Ha akarod, nem érek hozzád – tette hozzá bátorítóan.

– Nem, nem az! – magyaráztam rémülten. – Nyugodtan megfoghatja a kezem – nyújtottam oda neki. – Csak az előbb váratlanul ért a dolog. – A szemöldöke felszaladt és gyanakodva méregette a kezem, mielőtt újból tenyerébe helyezte.

– Szóval, mit keresel az utcán? – kezdeményezett beszélgetést, miközben odavezetett az autójához.

A kézfejemet lassan, finoman cirógatta a hüvelykujjával. Nem volt jó érzés, amit csinált, de nem akartam elhúzni a kezemet, nehogy megsértsem.

– A szüleimmel összevesztem, és kiraktak – feleltem halkan. Ritkán hazudtam, de kivételesen helyesnek véltem ezt tenni.

– Milyen felelőtlenek – motyogta, majd kinyitotta nekem a kocsiajtót, én pedig nem tehettem mást, mint beültem. – És min kaptatok így össze? – kérdezte, miután ő is elfoglalta a helyét a vezetőülésen. Az ajtók kattanása jelezte, hogy bezárt minket.

– Nem szerettem volna elköltözni a nagynénémhez – válaszoltam kissé idegesen.

A tekintetem ide-oda jártattam az autóban. A szívem is hevesebben dobogott, és valami azt súgta, hogy nem szabadott volna ott lennem.

– Értem. És most hová tartasz? – vetett rám egy gyors pillantást, mielőtt újból az utat figyelte. – Nagyon feszültnek tűnsz.

– Csak azért, mert a szüleimhez megyek vissza. Nem szeretnék újból összeszólalkozni velük – adtam az első, eszembe jutó épkézláb okot.

– Szerintem biztos sikerül rendbe hozni a dolgot – biztatott. – Baj, ha előbb megállunk a lakásomnál? El kell valami fontosat hoznom.

– Egyáltalán nem! – vágtam rá megkönnyebbülten. – Sőt, akár már itt is megfelel nekem. Köszönöm, hogy elhozott.

– Ne butáskodj! – horkant fel gúnyosan. – Ez még nem is a belváros. Mondtam, hogy én is odamegyek, ezért viszlek el.

– De én tényleg… – próbáltam ellenkezni.

– Azt mondtam, hogy maradsz! – förmedt rám hirtelen.

Még a szívem is megállt egy pillanatra. Reflexszerűen arrébb húzódtam tőle, és ijedt tekintettel vizslattam őt. Tudhattam volna, hogy nem szabadna beszállnom a kocsiba.

– Sajnálom, ha goromba voltam veled az előbb – sóhajtott nagyot. – Kicsit heves vérmérsékletem van, és nem értem, hogy miért ellenkezel ennyire – magyarázta a homlokát ráncolva.

– S-semmi g-gond – hebegtem, majd nagyot nyeltem, mert a szám is kiszáradt.

– Itt is vagyunk – állította le motort. – Szeretnél feljönni? – fordult felém mosolyogva.

– Inkább itt maradnék – válaszoltam gyorsan.

– De így meg sem tudlak kínálni egy pohár üdítővel – szomorodott el.

– Nem akarok zavarni – csóváltam meg a fejem.

– Én viszont ragaszkodom hozzá. – Az álkapcsa megfeszült, mikor is összepréselte ajkait. Durván méregetett engem, már-már rosszallóan.

A félelem, ami úrrá lett rajtam, olyan volt akár egy finom permet, mely pontosan csontig hatolt bennem. Fogalmam sem volt, mit mondjak vagy tegyek – teljesen kikapcsoltam.

– Ezek szerint még sincs ellenvetésed? – kíváncsiskodott a férfi jó kedélyűen.

– De nem tart sokáig, ugye? – kérdeztem bizonytalanul.

Nem szabadott megsértenem a férfit. Ki tudja, mire lehetett volna képes.

– Ígérem, hamar megleszünk – mosolyodott el. Mégis volt valami a mosolyában, amitől a hátam is borsódzott.

Talán túlságosan ideges voltam Jon miatt. Magamra hagyott, pedig megígérte, hogy nem fog. És most ötletem sem volt, hogy mit csináljak nélküle. Jon volt az egyetlen támaszom, de ő is csak áltatott.

– Jössz végre? – sürgetett a férfi. A bosszankodás az arcára volt írva.

– Elnézést, csak elgondolkodtam – szálltam ki az autóból.

– Mégis min? – terelgetett a lakótömb felé.

– Már magam sem tudom – motyogtam halkan.

A lábam olyan volt akár a kocsonya, alig bírta megtartani a súlyomat, pedig amúgy sem volt túl sok. Körbepillantottam, hátha akad valaki, akitől segítséget kérhetek.

De mégis mit mondhattam volna neki? Hiszen ez a férfi semmit sem csinált, csak segíteni akart. Kedves volt velem, én mégis féltem tőle. Lehet, hogy a maradék hitemet is elvesztettem az emberekben?

Muszáj volt megpróbálnom kicsit bizakodni. Nem feltételezhettem mindenkiről rosszat a történtek ellenére sem.

A ház hideg padlója visszazökkentett a valóságba. Két emeletet mentünk fel, mielőtt az egyik ajtónál megálltunk.

A férfi előhalászta a kulcsot a zsebéből és kinyitotta a bejáratot.

– Fáradj beljebb! – intett a kezével szívélyesen.

Lassan merészkedtem be a lakásba. Az idegességem nem hagyott alább, akárcsak a félelmem sem. Az ajtócsukódás hangjára összerándultam.

– Nagyon ijedős vagy – jegyezte meg szórakozottan.

– Talán ezért kaptam a becenevemet is – válaszoltam, majd körbefürkésztem a szobában.

– Értem. Mit szeretnél inni? – ment be az egyik helyiségbe, ami a konyha volt.

– A víz megfelelő lesz, köszönöm – Kezdtem kevésbé feszültnek érezni magamat. Talán tényleg túlreagáltam a helyzetem.

A nappali egyszerű volt: két nagy ablakkal, egy ütött-kopott bőrkanapéval, egy asztallal és egy tévével.

Visszatért egy pohárral a kezében, de előttem néhány lépésre megtorpant. Értetlenül és kérdőn figyeltem őt.

Minden nagyon gyorsan történt. A pohár a padlón csattant, majd összetört. A férfi elkapta a karom, és a földre nyomott arccal előre. Nem értettem, mi történik.

– Amikor megláttalak ott ácsorogva, tudtam, hogy kellesz nekem – suttogta a fülembe.

A gyomrom összeszorult, a szívem pedig hevesen kalapálni kezdett a kijelentése hallatán. Nem lehetett igaz…

– Mi-mit a-akar tenni? – dadogtam cérnavékony hangon.

Éreztem, ahogyan megfogja a ruhám alját, és elkezdi felfelé húzni. Kapálóztam, de túl erősen szorította a karomat ahhoz, hogy bármit is tegyek.

– Amit egy férfi szokott egy nővel – jött a válasz némi csend után. Az ereimben megfagyott a vér.

Nem gondolhatott arra…

Felemelkedett, és szembefordított magával. Alaposan végigmért, majd egy kezével lefogta mindkét csuklómat, hogy ne tudjak mozogni. Ezután lejjebb csúsztatta a ruhapántokat, míg elő nem bukkant a mellkasom.

– Milyen apró mellek. – Megnyalta az ajkát, majd előrehajolt, és nyalogatni kezdett engem.

A nedves érzés és a cuppogó hangok undorral töltöttek el. Sírásban törtem ki, mikor a kezét megéreztem a lábam között.

– Kérem, ne! – könyörögtem elcsukló hangon.

Minden erőmmel próbáltam harcolni ellene, de túlságosan gyenge voltam. Olyan volt, mintha egy hatalmas, több tonnás kősziklát próbáltam volna lelökni magamról.

– Annyira gyönyörű vagy – pillantott rám kéjtől csillogó tekintettel.

Szétnyitotta a lábamat, hiába ellenkeztem. Befészkelte magát altestével, közel az ágyékomhoz, majd kigombolta a nadrágját és lehúzta a cipzárt.

Őrült módjára kezdtem kapálózni, miközben kétségbeesetten zokogtam. A férfi szorítása erősebb lett, amely már komoly fájdalmat okozott.

– Kérem, ne tegye! Hagyjon! Ez fáj! – bömböltem keservesen.

Hatalmas csattanástól visszhangzott a helyiség, mikor is pofon vágott. Abban a pillanatban elhallgattam, inkább összepréselt ajkakkal tűrtem.

Csókolgatni kezdte a combom belsejét, miközben karjával továbbra is szétfeszítve tartotta a lábamat.

A könnyeim megállás nélkül záporoztak. Képtelen voltam felfogni, hogy pontosan mi is történik velem. Vagyis felfogtam, csak azt nem, hogy miért velem.

A férfi felemelkedett rólam, és mikor már azt hittem, hogy talán végzett, előretolta csípőjét. A fájdalom, amit éreztem felülmúlta minden eddigi szenvedésemet. Olyan volt, mintha ott lent kettészakítottak volna.

Velőt rázó sikoly tört ki belőlem. Minden egyes lökésnél a nyilallás egyre erősebb lett, aztán egy idő után már nem éreztem szinte semmit. Csak feküdtem ott, akár egy lélegző báb.

A férfi kéjes nyögések közepette élvezkedett, miközben az arcomat fürkészte.

Egyszer csak kivette belőlem, majd kezébe fogta, és húzogatni kezdte. Hirtelen felnyögött, majd egész testében megrázkódott és fehér valamit spriccelődött rám. Gusztustalan volt az egész.

Pár másodpercig elgondolkodva figyelt engem, majd visszacipzárazta a nadrágját, eltéve a nemi szervét. Felállt, majd magával együtt felrántott a padlóról engem is. Remegtem akár a nyárfalevél. Elképzelni sem tudtam, hogy ezek után mi jöhet még.

Lehet, hogy meggyilkol?

Hatalmas pofont lekevert, amitől megszédültem, és esés közben bevertem a fejemet az asztal szélébe. Valami ragacsos és meleg folyt végig az arcomon.

A tompa fájdalomról már el is felejtkeztem, ugyanis minden homályosodni kezdett. Végül teljesen elmerültem a csend és sötétség megnyugtató elegyében.

– Édesem, minden rendben lesz. Nem kell félned! Rabszolgának lenni egy nagy megtiszteltetés! – Édesanyám mosolygott, miközben ezeket a szavakat kiejtette száján. Ötévesen hittem neki, így én mosolyogva bólogattam.

– Hugi, ha tudsz, menekülj! Semmi jó nincs abban, amit mondanak – szorongatta a karomat a bátyám. – Hazudnak! – suttogta dühödten.

Akkor töltötte be a tizennyolcadik életévét. Ez volt az utolsó találkozásom vele. Én tíz évesen nem sok mindent fogtam fel abból, amit mondott.

– De hát a Mama és a Papa azt mondták, hogy jó dolog – néztem rá értetlenül.

– Jaj, kicsi húgom! – szorított magához. – Ígérem, hogy amint tudok, eljövök érted, és megmentelek – suttogta a fülembe, miközben a hajamat simogatta.

– Mitől kell megmenteni? Bántani fog valaki? – Nem válaszolt, csak szomorú tekintettel meredt rám.

– Fiam – szólalt meg Apa mögüle vészjóslóan –, itt az idő! Induljunk!

– Bátyó, mégis hová mész? – csimpaszkodtam a nyakába. – Miért hagysz itt minket?

– Muszáj – felelte szenvtelenül.

Lefejtette magáról ölelő karomat, majd minden további búcsúszó nélkül otthagyott.

– Bátyó? Bátyó! – kiabáltam neki. Utána akartam futni, de Anya lefogott.

– Nem szabad, kicsim – csitított. – A bátyádnak jó sorsa lesz.

– Nem igaz – suttogtam.

Mikor újra eszméletemnél voltam, hideget és nedvességet éreztem. A zajokból ítélve az utcán lehettem, és esett az eső; minden apró csepp felért milliónyi tűszúrással. Remegtem, és képtelen voltam megmozdulni vagy kinyitni a szememet.

Lépteket hallottam, majd két alak beszélgetését, akik nem messze tőlem álltak meg. Hiába koncentráltam, csak hangfoszlányokat sikerült elcsípnem a beszélgetésükből.

– Nézd… igen… ő… rabszolga… szökött…

– Szerintem… kéne… vigyük vissza a… – Az utolsó szavak hallatán rosszul lettem. Fel akartam állni és elfutni jó messzire. Bármit, csak ne kerüljek vissza oda. Inkább a halált, mint a rabszolgapiacot.

Valaki belém karolt, és felemelt a földről. Keserves nyöszörgésbe kezdtem. Mind a fájdalom, mind a reményvesztettség átjárta a testem és a tudatom.

– Ne aggódj, nem tart soká – szólalt meg az idegen.

És én pedig hittem neki. Mert én is tudtam, hogy nem fog sokáig tartani, még ha fájdalommentes nem is lesz. Elvégre a Halál nem lehet kíméletes.

Folyt. Köv.

A/N: Hát, ez nem lett a kedvenc fejezetem, de muszáj volt ezt is megírni! Számomra elég szokatlan volt ilyen jellegű részt írni, és rá kellett jönnöm, hogy nem épp egy írói álom! A szereplővel együtt szenvedtem. Teljesen átéreztem Shy kétségbeesését, fájdalmát, reményvesztettségét! Remélem, nektek is legalább ennyire átjött a dolog! Azért véleményeknek örülnék!

Ha valaki nem jött volna rá, akkor elárulom, hogy a nagy fehér kihagyást kijelölve rábukkanhattok a szövegre! Csak szerettem volna nem olyan láthatóvá tenni, hátha valaki nem szeretné elolvasni!