24 – Mors tua, vita mea

– Bill – szólított meg Tom finoman, majd megérintette a vállamat. Mint egy vadállat, olyan hirtelen kaptam el a karját, mire ő rémülten elkáromkodta magát, és megpróbálta visszarántani a karját, de én nem engedtem, hogy megtegye.

– Fent vagyok már – feleltem nemes egyszerűséggel.

– Oké, azt vágom, de ezt nem közölhetted volna, mielőtt letámadsz? – vont kérdőre felháborodottan, miközben rángatta karját továbbra is.

– Nem, mert akkor nem csináltad volna össze magad – vigyorogtam rá kárörvendően.

– Ha nem tudnám, hogy vesztett ügy, most behúznék neked egyet – jelentette ki szárazon, némi sértettséggel a hangjában.

– Amúgy mennyi az idő? – Elengedtem őt, majd nagyot nyújtóztam, és kimásztam a koporsóból.

– Fél tíz múlt nemrég – nézte meg az óráját Tom.

– Miért hoztál a szobámba? – értetlenkedtem, a behúzott függönyöket bámulva, amik a védelmem érdekében takarták el az ablakokat. Bizonyára Tom félt, hogy kikelek előbb, és szénné égek.

– Nem emlékszel? Nincs pincéd – forgatta meg a szemét bosszankodva.

– Márpedig nem maradhat ez így – ráncoltam a homlokom gondterhelten.

– Már beszéltem néhány emberrel, akik felszerelnek fémredőnyöket – vágta rá határozottan.

– Látom, hogy nagyon gondoskodni akarsz rólam – vigyorodtam el játékosan.

– Nem akarlak még egyszer elveszíteni. – Ajkát összepréselte, mintha a sírást próbálná visszatartani.

– Nem fogsz – tettem a kezem a vállára, majd megszorítottam. Hirtelen kopogás törte meg a közénk beállt, kellemes csendet.

– Ez meg ki lehet? – értetlenkedtem.

– Gyere be! – kiáltott fel Tom, hogy a kívülálló személy is jól hallhassa.

Az ajtó kinyílt, és April lépett be rajta, vagyis valami ahhoz hasonló.

Sokkal soványabb volt, mint azon az éjszakán, mikor utoljára láttam őt. Az arca beesett és sápadt, szeme pedig karikás volt. Sütött róla a meggyötörtség és a reményvesztettség.

Először, mikor megpillantott, nagyokat pislogott, majd megdörzsölte szemét egyszer, kétszer és végül harmadszorra is.

– Én… nem… én… nem… – hajtogatta egyre, majd végül összerogyott az ajtóban.

– Szerintem arra akart célozni, hogy nem hiszi el, hogy itt vagy – jegyezte meg Tom száraz humorral.

– Oké, azt magam is látom. De melyikünk szedi össze? – tettem fel a kérdést, majd Tommal egymásra pillantottunk, és kitört belőlünk a nevetés.

A helyzet maga nem volt annyira nevetséges, hiszen egy ájult nő fetrengett a padlón, de mégis valahogy hulla jó humorom lett.

Ruganyos léptekkel odasétáltam Aprilhez, majd felkaptam őt, és az ágyra fektettem. Egy pillanat erejéig átfutott az agyamon, hogy berakom a koporsóba, de szegény nő bizonyára szívrohamot kapott volna, ha felkel, és ott fekszik.

– Nem szabadott volna itt maradnia – sóhajtottam, miközben kisimítottam egy hajtincset az arcából. – Miért engedted neki? – vontam kérdőre Tomot szemrehányóan.

– Nem akartam birkózni egy őrült nőszeméllyel – vonta meg a vállát Tom. – Úgy voltam vele, ha őrizni akarja az emlékedet, hát tegye csak! Eladni a házat úgysem lett volna szívem, mert titkon én is visszavártalak, akárcsak ő.

– Hát most itt vagyok – fújtam ki magam. – És mikorra várhatóak a szerelők? – néztem körbe a szobában, és mindenütt csak behúzott függönyöket láttam. Emberkoromban még imádtam a fényt, főleg a kora reggeli Nap első sugarait.

– Azt hiszem, hogy beletelik néhány napba, amíg megcsinálják ezt – jegyezte meg Tom eltöprengve, én pedig értettem a célzást.

– Nem alszom még egyszer a koporsóban – jelentettem ki sértődötten.

– De nincs más választásod – tárta szét a karját Tom tanácstalanul.

– Inkább leköltözöm a te pincédbe! – vetettem fel az ötletet.

Nem akartam már megint hullaként feküdni abban a fából kivájt tároló dobozban, ami élettelen testek raktározására szolgál. Ha már nem vagyok se élő, se halott, akkor inkább úgy teszek, mintha élnék, és ágyban alszom.

– Bocs, de az én pincém tele van – ellenkezett Tom rögvest.

– Akkor pakolj ki belőle! – követeltem tőle.

– És ágyat is vigyek le neked? – horkant fel gúnyosan. – Ugye te sem gondoltad komolyan ezt?! – nézett rám kimérten.

Legszívesebben rávágtam volna, hogy de, ám helyette csak ennyit mondtam:

– Tényleg hülye ötlet.

– Naná, hogy az! – vágta rá bosszúsan. – Amúgy beszéltem Georggal és Gustavval – tette hozzá csakúgy mellékesen, mintha a két téma olyan közel állna egymáshoz.

– Rólam? – szisszentem fel, mint akit fejbe csaptak.

– Igen, többek között – felelte bizonytalanul.

Rájött, hogy talán én nem tartom olyan jó ötletnek. Nem akartam ilyen hamar felfedni visszatérésemet. Szerettem volna egy kicsit rendbe szedni a dolgaimat, mielőtt felkeresek régi ismerősöket.

– Mégis mit mondtál? – vontam kérdőre ellentmondást nem tűrően, hogy ne visszakozzon.

– Azt, hogy itt vagy és élsz.

– És még? – kérdeztem vissza gyanakvóan.

– Georg találkozni akar veled ma. Beszéltem vele délután – sorolta az információkat Tom szenvtelenül.

– Nagyszerű – dünnyögtem kedvetlenül. – Nem lehetett volna előbb engem megkérdezni, hogy mégis mit gondolok erről? – sóhajtottam beletörődően.

Tudtam, hogy nincs más választásom, mint kocsiba ülni és elmenni Georghoz, válaszolni a kérdéseire, és mindent elmagyarázni neki is. Aztán ugyanezt el kell majd játszanom Gustavval is.

– Hát igen, de ez eszembe se jutott – vallotta be Tom lazán.

– Nagy kár! – morogtam neheztelően, mire ő villantott felém egy bocsánatkérő mosolyt.

Úgy viselkedünk, mint régen. Mintha el sem tűntem volna egy évre, és minden rendben lenne. Persze ez nem ilyen egyszerű, hiszen mindjárt vennem kell az első akadályt: visszailleszkedni abba a közegbe, ahonnan kiszakadtam. Csak azzal az egy különbséggel, hogy már más vagyok, és talán a közeg is más lett.

Ha esetleg úgy döntenek, hogy nekem már nincs mit keresnem közöttük, akkor az eléggé kellemetlen lesz. Természetesen nem fogom ráerőszakolni magamat senkire sem.

– Mikor akarsz indulni? – szegezte nekem a kérdést sürgetően.

– Ennyire fontos? – ráncoltam a homlok gyanakvóan. – És mihez kezdjek vele? – pillantottam Aprilre, aki még nem ébredt fel. Pedig azt mondják, hogy az ájultak szinte azonnal felébrednek, amint lefektetik őket.

– Szerintem csak sokkot kapott – jegyezte meg Tom. – Magától is fel fog kelni, nem kell rá vigyáznod.

– Rendben – álltam fel az ágyról nagyot sóhajtva. – Tudjuk le a látogatást most! De nem vagyok cirkuszi majom, amit mutogathatsz – tettem hozzá szúrósan.

– Nem is gondollak annak – jelentette ki Tom némi sértődöttséggel a hangjában.

Lefele menet Tom előkapta a nadrágzsebéből a kocsikulcsot, és pörgetni kezdte az ujján. Hirtelen lekaptam róla, és elrejtettem a tenyeremben. Beletelt néhány másodpercbe, mire Tom is felfogta a történteket.

– Hová lett? – nézett körbe a padlón. – Nem hallottam, hogy leesett volna. – Még két kört fordult a tengelye körül a terepet vizslatva a kulcs után, mikor megmutattam neki, hogy mi történt.

– Ma én vezetek – mosolyodtam el diadalittasan, majd otthagytam az elképedt Tomot, és kisiettem az épületből, hogy beszálljak a kocsiba. Már a motort járattam, mikor Tom is csatlakozott hozzám, és behuppant az anyósülésre mellém.

– Tudtommal a halottaknak nincs jogsijuk – jegyezte meg száraz humorral.

– Nem baj, majd te fizeted a büntetést! – vágtam rá, majd gázt adtam, és elszáguldottunk a ház elöl.

Tom egész úton arról hadovált, hogy még szörnyűbben vezetek, mint mikor éltem, és végig a kesztyűtartót markolászta görcsösen, miközben szlalomozva haladtam a berlini forgalomban.

– Te úristen! – pattant ki a kocsiból, mikor leparkoltam Georg villájának kapuja elé. – Én többet be nem szállok az autóba, ha te ülsz a volánnál! – kiáltotta rémülten, miközben a mellkasán tartotta kezét, hogy megpróbálja lenyugtatni hevesen dobogó szívét.

– Ugyan már! – szálltam ki én is legyintve egyet könnyedén. – Túlreagálod a dolgot – tettem hozzá rosszallóan.

– A rohadt életbe! Majdnem levitte a visszapillantót az a kisteherautó! – csattant fel mérgesen. – Sőt, ha jól látom, meghúztad a kocsim oldalát – hunyorgott a félhomályban, amit a néhány utcai lámpa biztosított.

– Téves – jelentettem ki színtelen hangon. – Ne akard rám kenni, amit csináltál!

– Egy frászt! – morogta sértődötten.

– Uraim – nyitotta ki a kaput Alfons, a komornyik.

– Jó estét, Alfons – köszöntöttem őt, mire zavart arckifejezést öltött.

– Mr. Kaulitz – szólított meg hitetlenkedve. – Valóban ön lenne az? – kérdezett rá.

– Az egyetlen, mármint a másik egyetlen – sandítottam Tomra, aki rosszallóan csóválta a fejét.

– Kérem, fáradjanak be, mert Mr. Listing már várja önöket! – Elállt az útból, így bemehettünk. Magától értetődően ő vezetett minket Georghoz, noha kívülről tudtuk a járást.

Egészen a nappalig vezetett minket, ahol Georg állt az ablakon kifelé bámulva. Mikor beléptünk, felénk fordult és többször végigmért minket.

– Köszönöm, Alfons – pillantott a komornyikra, aki értette a jelzést, magunkra hagyott minket. – Örülök, hogy újra láthatlak, Bill – mosolyodott el Georg fagyosan.

– Legalább ennyire én is – biccentettem udvariasan.

Valójában sosem felhőtlen a viszonyunk, persze erről Tom mit sem tudott. Inkább a többiek háta mögött intéztük el a nézeteltéréseinket, nehogy a cég rovására menjen. A munkát és a személyes ügyet sosem kevertük.

Gondolom, hogy úgy örül most a visszatérésemnek, mint egy elkanászodott állat a sintérnek.

– Szóval, miről szeretnél velem tárgyalni? – tértem a lényegre.

– Igazából, csak látni akartalak – vallotta be elgondolkodva, miközben továbbra is méregetett. – Sokkal magasabb és izmosabb lettél – jegyezte meg a szemmel látható változást.

– Hát igen, némi előnnyel is járt az átalakulásom – fűztem hozzá szenvtelenül, majd beállt a kínos csend. Ott álltunk hárman, és egyikünk sem tudta, hogy mit is mondjon.

– Ó, még meg sem kínáltalak titeket semmivel! – eszmélt fel. – Foglaljatok helyet! Kértek valamit inni? – kérdezett rá, miközben mi leültünk a bőrkanapéra.

– Én kérnék egy pohár whiskyt – felelte Tom ráérősen elnyújtózkodva.

– És te, Bill?

– Nem, kösz – vágtam rá gyorsan.

– Nem iszol? – lepődött meg, mintha régebben alkoholista lettem volna.

– De, csak vért – mosolyodtam el gúnyosan.

– Ez esetben – kezdett bele habozva –, azzal nem tudok szolgálni.

– Hm, mindjárt gondoltam – nevettem fel. Georg elment, mire Tom dühösen fordult felém.

– Abbahagynád ezt a beszaratós vámpír szöveget?! – förmedt rám idegesen.

– Tom, ezt nem csinálom. Ez vagyok én: egy vámpír vagyok. – sóhajtottam vállat vonva.

Vártam már, hogy mikor jön szembe az első ilyen mondat, vagy valami ehhez hasonló. Ezek szerint mégsem volt minden a régi, bármennyire is úgy tűnt elsőre.

– Jó, de régen…

– Az régen volt! – vágtam a szavába ingerülten, mire elhúzta a száját és csendben maradt. Feszülten fészkelődni kezdett, majd megköszörülte torkát. – Kimegyek a mosdóba – álltam fel sietve, majd kifelé vettem az irányt a helyiségből.

– Minek? Már úgysem hugyozol – jegyezte meg Tom csípősen.

Figyelmen kívül hagytam megjegyzését, helyette a hátsó folyosón keresztül a mosdóhoz mentem.

Gondolhattam volna, hogy nem fogja annyira egyszerűen venni ezt, mint elsőre mutatta. Akármennyire is örül, hogy előkerültem, nem tudja teljesen feldolgozni, hogy nem az a Bill vagyok már, aki egykoron.

Mikor befordultam a fürdőbe, egy lányt pillantottam meg, aki háttal állva nekem éppen a csapnál babrált egy pohár vízzel.

– Hát, te meg mit csinálsz itt? – vontam kérdőre élesen, mire ijedtében elejtette a poharat, és az hangos csattanással tört szét a porcelán mosdókagylóban.

Egy gyors mozdulattal becsuktam az ajtót, hogy a többiek lehetőleg ne hallják a zajt, és zavarjanak meg minket. A lány nem mert hátrapillantani, hogy megnézze, mégis ki lehet az, aki mögötte áll.

– Én…én… sa-sajnálom – szabadkozott dadogva. Annyira rémült és ideges volt, hogy mikor megpróbáltam kiszedni a pohár darabkákat, elvágta az ujjait.

– Semmi gond – mosolyodtam el elégedetten, majd mögé léptem, és megfogtam a vállát hátulról, mire ő ledermedt. – Mondd csak, édesem, ki vagy te? – búgtam lágyan a fülébe, és éreztem, hogy minden porcikája remegni kezd.

– Cse-cseléd… Mr. Listing… kérem, ne mondja el neki! – könyörgött a mosdókagyló szélét markolászva kezével. A vér végigfutott a hófehér anyagon, akárcsak egy bíborpatakocska.

Az ösztöneim megsúgták, hogy mit kell tennem. Nekem pedig egyáltalán nem volt ellenemre a dolog.

– Ne félj! – csitítottam, majd finoman elsöpörtem a haját az útból, hogy szemügyre vehessem a nyakát.

– Bármit megteszek, csak ne mondja el neki! – ígérte meg elcsukló hangon, a sírás határán állva. Tudom, hogy ő teljesen más szolgáltatásra gondolt, mint amit én akarok.

– Hát legyen így – egyeztem bele, mire picit megkönnyebbültnek tűnt. Jobban félt Georgtól, mint attól, hogy egy idegennek felajánlotta magát. Ez felettébb érdekes. – Hunyd le a szemed! – parancsoltam neki a fülébe suttogva; ő pedig megtette, amit kértem tőle. Abban a pillanatban befogtam a száját, és belemélyesztettem fogaimat a puha bőrbe a nyakán.

A lány felordított a fájdalomtól és meglepettségtől, noha a kezem tompította a hangját, így is elég fülsértőre sikeredett a velőtrázó sikolya, amit egy ember pontosan a halála előtt alkot.

Hiába ígérte meg, hogy bármit megtesz, most mégis ellenkezni próbált. Elkeseredetten küzdött a szájára tapasztott ujjaimmal, és mikor nem sikerült lefejteni onnan, a fejemet próbálta meg gyenge kezével eltolni a nyakát. Végül bevetette az utolsó reménységét, a rugdosást és a karmolást, amivel szintén semmit nem ért el. Ekkor kopogás hallatszott az ajtón.

– Bill? Bill! Mi folyik odabent? – ordította Tom rémülten. – Miért van bezárva az átkozott ajtó? – szitkozódott, mikor a kilincs nem nyomódott le a rángatás ellenére sem. – Georg! Csinálj valamit már! – Egy rúgás az ajtóra, még egy rúgás, aztán már ketten rúgták.

A lány teste egyre elernyedt, már alig lélegzett, miközben én magamba ittam életének és halálának okát.

A fiúk sikeresen betörték az ajtót, és a legrosszabbtól félve léptek be. Én már feléjük fordulva vártam őket egy élettelen testtel a karomban. Látszott rajtuk, hogy mélységesen döbbentek és elborzadtak.

– Mondtam, hogy nem vagyok ugyanaz a Bill – hörögtem elkeseredetten.

– Te jó ég! – sápadt el Georg. – Alina – nyögte ki elhaló hangon. – A rohadt életbe! – ordította el magát, majd a falba rúgott a magatehetetlenség érzésének csillapítására.

– Él még? – jött közelebb Tom, mire én egy lépést hátráltam, akár egy bekerített állat. – Nem Bill, nem akarlak bántani, és nem is tudnálak – jegyezte meg a fejét csóválva, majd kinyújtotta karját, hogy átvegye a lányt.

Én odaadtam neki, mire ő lerogyott a padlóra a hirtelen jött súly miatt. Tom ellenőrizte a pulzusát, de letörten rázta meg a fejét Georg tudtára adva, hogy a válasz nem.

A tükörbe nézve megtöröltem a számat a fekete felsőm ujjába. Mennyire praktikus ilyen helyzetekben.

– És mégis mit kezdjek most vele? – tárta szét karját Georg idegesen. – Egy cselédem felszívódik minden nyom nélkül, az azért több mint gyanús – fújta ki magát gondterhelten.

– Megszökött – vontam meg a vállamat, mire Georg eltöprengett.

– Ez nem rossz.

– Én inkább azzal foglalkoznék, hogy mégis hová rakjuk a testét – jegyezte meg Tom nagyot sóhajtva, miközben a lány arckifejezését vizslatta.

– A hátsókertbe, gondolom – felelte Georg a száját elhúzva. Bizonyára nem tetszett neki a gondolat, hogy mostantól valami más is lesz a földjében a virághagymákon kívül.

– Rendben, majd én megcsinálom, elvégre nem a ti saratok ez – jelentettem ki határozottan.

– Oké – bólintott Georg némi habozás után –, kint úgysincs kit eltenned láb alól – fűzte hozzá gúnyosan. Fel sem vettem a sértést, helyette inkább a lányt emelt újra a karomba. – Találsz ásót a fészerben a cselédlak mellett! – kiáltott utánam Georg, mikor sebes léptekkel elindultam, hogy elvégezzem a piszkos munkát.

Az éjszaka kimondottan hűvös volt már november lévén, és a kinti talaj is fagyos lett hála a hidegnek. Ha nem vámpír lennék, talán nem sikerült volna ásóval feltörnöm. Mikor elég mély gödröt ástam, belefektettem a lányt.

– Sajnálom – sóhajtottam szánakozóan nézve rá, mintha az bármit is változtatna a tényen, hogy a halott. – A te halálod, az én életem – mosolyodtam el keserűen, majd elkezdtem rálapátolni a földet.

Mire végeztem, észre se lehetett szinte venni, hogy valaki ásott ott. A fészerbe visszaraktam az ásót, majd elindultam befelé. A holdfényében még észrevettem egy szállingózó hópelyhet. Ezek szerint nem csak én tévedtem el.

Bent Tom és Georg már várt rám a nappaliban. A síri csend, ami uralkodott sejtette velem, hogy mi következik.

– Jól van, jöjjön, aminek jönnie kell! – léptem be széttárva karomat, mint aki várja a kegyelemdöfést.

– Nézd, baromira dühös vagyok rád ezért – kezdett bele Georg –, viszont a Tom iránti elkötelezettségem és az irántad érzett barátságom miatt megengedem, hogy lent élj a pincében, amíg nem készül el a lakásod – fejezte be határozottan.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem rá óvatosan, miután túljutottam a pillanatnyi meglepettségemen.

– Igen – vágta rá gyorsan.

– Hát, köszönöm a bizalmadat, és megpróbálok nem visszaélni vele – nyújtottam kezet neki, mire ő megrázta.

– Akkor, megmutatom a helyedet! – jegyezte meg habozva, majd elindult a pince felé, mi pedig követtük őt.

Lent főleg borokat és dobozokat tárolt, de volt egy ajtó, ami másik helyiségbe vezetett. Az ajtó tömör fémből készült, és olyan érzést keltett, mintha egy börtönből hozatta volna.

A szoba komfortosnak tűnt: egy franciaágy, televízió, hűtő, íróasztal laptoppal, és egy kis helyiség, amely fürdőszobának volt kialakítva. Volt még egy másik ajtó is, amely egy bejáratot jelentett a könyvtár felől.

– Megfelel? – mosolygott rám fagyosan.

– Igen, köszönöm – biccentettem, majd leültem az ágyra. – Hát, szerintem én most itt maradok akkor – dőltem el, majd végigsimítottam ujjaimmal a selyemágytakarót.

– Rendben. Majd jövök érted, amint vége az átalakításoknak – válaszolta Tom, majd elhallgatott. – Kérlek, ne csinálj több hülyeséget! – pillantott rám könyörgően.

– Nem fogok – ígértem meg neki biztatóan mosolyogva.

Persze tudtam, hogy ezt nem tudom garantálni neki.

A Georg és Tom intett nekem köszönésképpen, majd kivonultak, gondosan bezárva maguk után az ajtót.

Tisztában vannak vele, hogy ha akarok, bármikor kitörhetek. Gondolom, inkább azt akarták ezzel megakadályozni, hogy gyanútlan áldozatjelöltek besétálhassanak hozzám.

Viszont mindenre nem lehet felkészülni még nekem sem.

Folyt. Köv.

A/N: Köszönöm a kommenteket. És a legtöbben jól sejtettétek, hogy Alina nem úszta meg élve. Így már elég nagy az esélye, hogy Bill és Shy összekerül egymással, nem gondoljátok? Emlékeztetnék mindenkit, hogy a fejezetcímek a történet leírásánál megtalálhatóak magyarul! Bár Bill maga is kimondja a jelentést.

Amúgy szerintetek mi történik, miután Bill és Shy találkozik? Nagyon kíváncsi lennék a feltételezéseitekre!

22 – Au revoir Amérique

– Ugye nem? – vont kérdőre Shanna, mikor visszaérkeztem a bárba. – Bill Kaulitz, mondd, hogy nem! – követelte tőlem már-már hisztérikus hangnemben, mikor nem válaszoltam.

– Sajnálom, de igen – feleltem szenvtelenül.

Shannán eluralkodott a remegés a dühtől, majd hirtelen nekem rontott, és pofon vágott. A csattanás hangja visszhangzott az üres folyosón. Egy pillanatig azt hittem, hogy kitörte a nyakam ezzel a pofonnal, de nem. Egyszerűen csak rohadtul fájt az ütés helye.

– Mit mondtam neked?! – üvöltötte felbőszülten. – Mi volt az egyetlen kibaszott kérésem tőled? Halljam! Válaszolj, te hálátlan pöcs! – ordította önmagából kikelve.

– Hogy hagyjam békén Jonathan Donovant – válaszoltam gépiesen.

– És ez volt olyan lehetetlen?! A kurva életbe! – káromkodta el magát, majd beleütött a falba, mire lemállott a vakolat.

– Shanna – kezdtem bele, de félbeszakított.

– Ne! – Felemelte kezét tiltakozóan, hogy ténylegesen belém fojtsa a szót. – Takarodj a szemem elöl! – parancsolt rám. – Menj már! – kiáltotta, mikor nem mozdultam rögvest.

Lassan elsétáltam, és bementem a szobámba. Levettem a véres ruháimat, majd forró fürdőt vettem, és befeküdtem az ágyba.

Shannának minden joga megvolt, hogy dühös legyen. Bár nem számítottam ilyen intenzív reakcióra részéről. Lehet, hogy ezek után még ki is tagad innen. Nyomokat nem hagytam, ha csak a nő nem számít annak. Viszont nagyon kevés az esélye, hogy bármit is mondani merjen. Inkább örült, hogy megmentettem Donovantől.

Már csak néhány dolgot kell elintéznem és végleg szabad leszek. Este az első dolgom lesz megszabadulni az Ashertől kapott aktától, majd Tomot meglátogatom. Addigra bizonyára beszámolnak Jonathan Donovan eltűnéséről, így elmehetek Petersonhoz a jussomért. Ezek után már csak Asherrel kell beszélnem a fizetségről.

Elégedetten hunytam le a szemem, azzal a tudattal, hogy holnap hajnalra végre lezárul minden.

Miután felkeltem, összekészülődtem, és rögvest megtettem a listámon szereplő első dolgot. Előkotortam az aktákat, és szépen lelocsoltam őket vodkával, majd felgyújtottam. Mosolyogva néztem végig, ahogyan elporladt a nyoma annak, hogy bármi közöm is volt Donovanhez.

Végül változtattam a terven, és hátrébb raktam Tomot, inkább Petersonhoz indultam.

A bár bejáratánál Shannába botlottam. Éreztem a dühét és elkeseredettségét, ami nem múlt el hajnal óta. Vártam, hogy nem szól hozzám, így elsétáltam mellette.

– Mégis hová igyekszel? – vont kérdőre élesen.

Megtorpantam, majd a vállam felett hátrapillantva, így feleltem:

– Nem maradok soká.

Shanna megrázta a fejét, majd egyszerűen elfordult. Rájött, hogy felesleges bármit is mondania nekem.

Peterson házába olyan egyszerű volt bejutni, akárcsak első alkalommal. A változatosság kedvéért most a hálószobájában várakoztam rá. Nem árt, ha kicsit meglepem, még a végén elbízza magát a pasas, hogy mennyire kiszámítható vagyok.

Peterson nem hazudtolta meg természetét, és megint későn érkezett haza. Már kezdtem azon gondolkodni, hogy felforgatom a privát szféráját csak, hogy ne unatkozzam.

Először a dolgozószobájában hallottam matatni, majd még járkált itt-ott, és végül belépett a hálóba. Mikor felkapcsolta a villanyt, és észrevette, majdnem kiugrott az ajtón.

– Csak nyugalom – jegyeztem meg jegesen, majd felálltam a bőrfotelből, ami az ablak mellett volt.

– Nem vártam ilyen hamar – felelte Peterson nyugtalankodva.

– Gondolom, már látta a hírekben, hogy bejelentették Jonathan Donovan eltűnését – tértem a lényegre, mire Peterson bizalmatlanul bólintott.

– Sőt, már azt is bemondták, hogy megtalálták a folyóparton az autóját, a sofőrjét az erdőben felakasztva, Donovant magát, pedig nem messze a hídtól vetette partra a folyó – sorolta a gyilkosságom eredményeit elhűlve.

– És mik a feltételezések vele kapcsolatban? – tettem fel a kérdést elégedetten.

– Egyelőre semmi – vonta meg a vállát. – Mindenki döbbent, hogy valaki így eltette láb alól Donovant, mikor az ürge szinte megközelíthetetlen… volt – tette hozzá furcsán mosolyogva. – Még én is képtelen vagyok elhinni az egészet – rázta meg a fejét elborzadva.

– Nos, a bűnbakot remélem, már megtalálta – jegyeztem meg félvállról. – Jöttem a pénzért is – árultam el megjelenésem valódi okát, amit sejthetett volna, de úgy látszik, nem vette a lapot eddig.

– De… most nincs nálam – tárta szét a karját magatehetetlenül.

– Ugyan már, Peterson – ingattam meg a fejemet csalódottan. – Mindketten tudjuk, hogy van ennyi pénze itthon.

– De inkább átutalnám – ellenkezett.

– Azt nem lehet – feleltem határozottan. – Vagy ideadja most, vagy holnap önről szólnak a hírek! – fenyegettem meg.

Nagyon nem volt kedvem tökölni vele. Kezdett felidegesíteni a terelése, ezért elindultam felé vészjósló léptekkel, hogy érezze végre a helyzet súlyát.

– Várjon egy kicsit – tartotta maga elé a karját védekezően. – Ahhoz ki kell nyitnom az alagsorban lévő széfet – magyarázta zavartan.

– Remek, akkor lekísérem, nehogy baja essék – mosolyogtam rá fagyosan, majd vállára tettem a kezem megszorítva azt, és elindítottam őt.

Peterson szívverését éreztem a tenyeremen, ami gyors és szabálytalan volt. Bizonyára szívproblémái vannak.

Feszült csendben sétáltunk végig a házon, és láttam, hogy Peterson minden neszre reménykedve abba az irányba kapja a fejét, ahonnan a zaj jött. Nagyon szeretne megszabadulni tőlem, látszik, hogy nem tudja, a házban kettőnkön kívül senki sincsen életben. Vagyis ez ebben a formában helytelen. Csak Peterson az élő itt.

Amint leértünk az alagsorba, felkapcsolta a villanyt, így félhomályban andalogtunk tovább a széfig. Idegesen kezdte a kódot beütni, és a keze annyira remegett, hogy kétszer kellett újra kezdenie a műveletet, hogy végre kinyíljon a széf. Amint megtörtént, elénk tárult több táska, amikre összegek voltak ráírva. Peterson kiválasztott egy tízmilliós jelűt, és kiemelte, majd visszacsukta a széfjét.

– Fogja! – nyomta felém. Átvettem tőle, majd rámosolyogtam.

– Örültem a társaságának – jegyeztem meg gúnyosan. – Remélem, hogy ön is elégedett az üzletünk kimenetelével. Ég önnel, Mr. Peterson – köszöntem el tőle, mire ő megkönnyebbülten biccentett.

Lassan megfordultam, majd elindultam.

– Ja, és még valami – álltam meg, majd hátrapillantottam. Peterson olyan feszültnek tűnt, hogy azt hittem, ott helyben szívrohamot kap. – Vizsgáltassa meg a szívét! Persze ez csak egy jó tanács – tettem hozzá a döbbent arckifejezése miatt.

Felsiettem a lépcsőkön, hogy mielőbb eltűnhessek a helyszínről. Bizonyára nem lesz boldog, mikor megtalálja a biztonságiak hulláit. Sebaj, ez a legkevesebb a részéről.

Amint az utcát is elhagytam, megálltam egy padnál és ellenőriztem a zsákmányt. A táskában ott sorakoztak a pénzkötegek. Mind egytől egyig eredetinek tűnt. Mondjuk lényegtelen, hogy valódi-e vagy sem.

Következő utam Asherhöz vezetett. Nem biztos, hogy sikerül bejutnom hozzá, mert nem jelentkeztem be előre. De talán fogad, ha megtudja, hogy mi ügyben jöttem.

Egyből az irodája elé mentem, ahol két csupa izom vámpír állta el az utamat.

– Miben segíthetünk? – vont kérdőre a vörös hajú gyanakvóan.

– Mr. Robinsonhoz jöttem üzleti ügyben. A nevem Bill Kaulitz – tette hozzá, hátha így meggyőzőbbnek tűnök, mert láthatóan, nem nagyon vették be a dolgot.

– Sajnálom, de Mr. Robinson pillanatnyilag nem elérhető – vágta rá a másik alak.

– Elég sürgős, mert rövid időn belül elhagyom az országot – jegyeztem meg szenvtelenül.

A két vámpír kérdőn egymásra pillantott, majd mentálisan megegyeztek. A szőke bement az irodába, majd néhány pillanat múlva újra megjelent.

– Kérem, hogy kint várakozzék a bárban! Hamarosan fogadja önt Mr. Robinson. – Bólintottam, majd visszamentem a pulthoz.

Rendeltem egy italt magamnak, majd a vonagló tömeget kezdtem bámulni. Már megint több volt a tizenéves, mint a rendes felnőtt.

– Látom, először jársz itt – szólított meg valaki a baloldalamról.

A hang irányába fordítottam a fejemet, és szembetaláltam magamat egy fiatal csitrivel.

A lány mélyen dekoltált fekete csipkés felsőt viselt, egy miniszoknyával és neccharisnyával. A szemét úgy kisminkelte feketével, hogy a mosómedve érzését keltette bennem, és élénkpiros rúzsáról pedig ordított, hogy olcsó.

– Nem – válaszoltam kurtán és elutasítóan. Láthatóan visszahőkölt a hanghordozásom hallatán, de hirtelen elmosolyodott, és közelebb húzódott.

– Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nem jön be a hely – osztotta meg velem suttogva. Bizonyára érzékinek szánta a dolgot, de inkább bosszankodást váltott ki belőlem. – Nincs kedved lelépni együtt? – vigyorodott el, mint egy csintalan kisgyerek, aki épp egy társát pórbálja rávenni egy mókára.

– Édesem, ha meg szeretnéd élni a reggelt, leszállsz rólam most azonnal! – suttogtam én is a fülébe. A lány megmerevedett, majd fénysebességgel faképnél hagyott. Elégedetten fordítottam figyelmemet újra a táncoló tömegre.

– Most már láthatja Mr. Robisont! – fogta meg a vállamat a biztonsági őr, mire bólintottam és követtem őt Asher irodájához.

– Á, Bill – üdvözölt Asher széles mosollyal az arcán. – Mi szél hozott ide? – tette fel a kérdést kíváncsian, majd hátradőlt székében.

– Véghezvittem a tervemet – jelentettem ki ünnepélyesen.

– Gratulálok – mosolyodott el. – Bár már magam is hallottam róla. Shanna eléggé zaklatottan keresett fel a minap – ráncolta szemöldökét gondterhelten.

– Kicsit sokkolta a hír – értettem egyet.

– Mindenesetre vámpíreskümet tettem rá, hogy nincs közöm hozzád vagy ehhez az egészhez. Kérlek, tartsd magad te is ehhez! – nézett rám határozottan. – Shanna jóbarátom, és nem szeretném, ha egy ilyen kis semmiség miatt szakadna meg a kapcsolatunk – magyarázta komoran.

– Ez természetes – bólintottam. – Hamarosan visszatérek Németországba – jelentettem be. – És még tartozom neked egy szívességgel a kutatásért cserébe – tette hozzá, mikor láttam rajta, hogy összezavarodott egy pillanatra.

– Ja, hogy az – állt fel Asher sietve. – Nos, Bill, ez egy személyes ügy, amiben segítségedet kérném – vázolta fel a helyzetet titokzatoskodva, miközben kotorászni kezdett az asztal fiókjában. – Á, meg is van! – kiáltott fel izgatottan, majd odasietett hozzám.

– Mi ez? – böktem a lap felé, amit tartott a kezében.

– Egy fotó. – Felém nyújtotta. – A húgomról – tette hozzá szomorúan.

Elvettem tőle, hogy szemügyre vehessem én is.

A kép egy cirka tizennyolc éves lányt ábrázolt, aki bambult a semmibe. A ruhája alapján megállapítottam, hogy szegény sorból származott, vagy inkább rabszolga volt.

– Miért mutatod ezt meg? – értetlenkedtem, majd visszanyújtottam neki.

– Szeretnélek megkérni arra, hogy keresd meg őt! – jelentette ki. Döbbenten pislogtam rá.

– Mégis hogyan? – nyögtem ki.

– Valahol Németországban van.

– Németország elég nagy – jegyeztem meg mellékesen. – Egyáltalán mit tudhatok róla? – kezdtem az elején.

– A neve Juliette. Rabszolgaként került a hazádba. Azt hiszem, hogy a berlini piacon tartózkodik, ha csak meg nem vették – magyarázta zavarosan.

– Asher, te is tudod, hogy ez képtelenség – vágtam a szavába mellőzve minden formalitást.

– Épp annyira az, mint információt szerezni Donovanről és Petersonról – jegyezte meg szárazon.

– De te… – ellenkeztem továbbra is. – Én… – újból a fotóra pillantottam. – Megpróbálok mindent tőlem telhetőt megtenni, hogy előkerüljön – fejeztem be a mondatot nagyot sóhajtva.

– Köszönöm – felelte Asher. – Kérlek, a fényképet tartsd meg! – tolta felém a kinyújtott kezemet, amiben a fotó pihent. – Szükséged lesz még rá.

– És ha megtalálom, akkor mit csináljak vele? – tettem fel egy újabb kérdést.

– Értesíts engem, és én majd küldök valakit, aki idehozza Amerikába – felelte Asher türelmesen.

– Tud róla, hogy mi van veled? – A kérdésem eléggé sokértelmű volt, de Asher megérteni látszott, mivel arca elborult.

– Nem, de nem is igazán érdekelné – válaszolta komoran. – A bátyja vagyok, és szeret engem.

– Ez teljesen igaz – vágtam rá én is. – Az én testvérem is most tudta meg egy év után, hogy vámpír vagyok. Inkább az érdekelte, hogy miért nem mondtam neki, hogy élek. Azt már csak részletkérdésnek tartotta, hogy mi is lettem – vontam meg a vállamat, mire Asher barátságosan elmosolyodott.

– Rendben, Bill, akkor a lényeget megtárgyaltuk. Ha bármilyen kérdésed van, kérlek, hívj fel a számon, amit a fotó aljára írtam.

– Úgy lesz – bólintottam. – Viszlát, Asher! – köszöntöm el tőle, mire intett, hogy mehetek.

Visszaindultam Shanna bárjába, hogy végre Tommal is beszélhessek a hazatérésünkkel kapcsolatban.

New York utcái még nem éledeztek. A diszkók ontották magukból a zenét, és részegek járkáltak vihogva az utcákon. Persze most is volt autós forgalom, és egyesek nem restellettek a dudát nyomni, ha valami nem tetszett nekik.

A bárban átvágtam a tömegen, és felrohantam az emeletre. Mikor odaértem, Tom ajtaja tárva-nyitva állt, és ő sehol sem volt.

A szobában dulakodás nyomait véltem felfedezni, és némi vért, ami nem Tomhoz tartozott.

Egyből Shanna irodája felé vettem az irányt, de útközben összetalálkoztam vele. Ő is ugyanolyan zaklatottnak tűnt, mint amilyennek én éreztem magamat.

– Hol van Tom? – támadtam le egyből.

– Bill! – kiáltott fel megkönnyebbülten. – Már nem tudtam, hogy hol máshol kereshetnélek – tette hozzá idegesen. – Történt egy kis baleset – fújta ki magát gondterhelten.

– Mégis mi? – vontam kérdőre fennhangon.

– Az egyik vámpír ámokfutásba kezdett az emeleten, és Tomra törte az ajtót. Szerencsére érkezett segítség, így meg tudtuk előzni a bajt – tette hozzá, mikor meglátta az arckifejezésemet.

– És mi van Tommal? Megsérült? Hol van most? – faggattam tovább idegesen.

– Egy kicsit, de nem súlyos. Az irodámban várakozik rád. Bill, mihamarabb el kell hagynia ezt a helyet a biztonsága érdekében! – nézett rám komolyan.

– Tudom – vágtam rá ingerülten.

Több szó nem esett köztünk, hanem visszamentünk Shanna irodájába. Tom ott ült Shanna székében és a fejéhez szorított egy fehér törülközőt, ami piros volt itt-ott a vértől.

– Bill – mondta ki rekedtesen a nevemet.

Látszott az arcán, hogy megkönnyebbült, amikor meglátott. Rémült és összezavarodott volt, elvégre ő azt hitte, hogy biztonságban van itt, és erre valaki megtámadta. Én pedig nem voltam itt, hogy megvédjem.

– Sajnálom, Tom – siettem oda hozzá, majd letérdeltem elé. – Hogy van a fejed? – fogtam meg a törülközőt tartó kezét, hogy elvegyem tőle.

Ő hagyta, hogy megnézzem a sérülését. Egy hosszanti karmolás volt, ami egészen a halántékáig elnyúlt. Ha begyógyul, heges marad, az már biztos.

– Nagyon fáj? – néztem rá aggódva.

– Nem annyira – préselte össze a száját. – Csak félek itt lenni – vallotta be halkan. Elnézően rámosolyogtam, majd megsimogattam az arcát.

– Nem kell félned. A leghamarabbi géppel hazarepülünk. – Tom arcán először meglepettség, majd színtiszta öröm suhant át.

– De téged hogyan juttatunk haza épségben? – tette fel a kérdést eltűnődve.

– Koporsóban, elvégre halott vagyok – emlékeztettem játékosan vigyorogva. Nem volt vicces a tény maga, de már úgy tűnt, hogy Tom elfogadta.

– Mégis honnan szedünk egyet? Nem fognak belénk kötni a reptéren? Neked is kell jegyet vennem így? – Tomból záporoztak a butábbnál butább kérdések.

– Én tudok biztosítani koporsót – szólt közbe Shanna. – Igen, fizetned kell, de csak szállítási illetéket. Átvizsgálják a koporsót, és ha nem találnak semmit, akkor felengedik – magyarázta meg helyettem.

Sejtette, hogy nekem fogalmam sem volt a vámpírutaztatás kérdéséről.

– És mikorra lenne az egész megoldható? – kérdezte Tom Shannát reménykedve.

– Egy óra alatt összekészülhettek. Megkérem két nappali emberemet, hogy segítsenek neked, és el is kísérnek a reptérre – ajánlotta fel Shanna.

Bűntudata volt a történtek miatt, bár nem látszott rajta, én éreztem a cselekedetein.

– Akkor én megyek is, és összeszedem a fontosabb dolgaimat, majd befekszem a koporsómba – álltam fel. – Találkozunk Németországban! – kacsintottam Tomra, aki hevesen bólogatni kezdett.

Shannával együtt lementem a saját szobámba, és nekiálltam összeszedni az egy év alatt összegyűjtött személyes tárgyaimat.

– Köszönöm, hogy segítesz – pillantottam rá hálásan.

– Ez csak természetes – vonta meg a vállát.

– Nem az, elvégre dühös vagy rám – érveltem.

– Lehet, hogy én is megtettem volna, ha megvan a lehetőségem – vallotta be elgondolkodva. – Egy pillanatra megrémültem, és ezért estem úgy neked. Te nem méred fel az esetleges következményeket – rázta meg a fejét lemondóan.

– Most már felesleges aggódnod – öleltem meg.

– Kérlek, hogy nagyon-nagyon vigyázz magadra! – bújt oda hozzám. – És nyugodtan hívj fel néha. Örülni fogok, ha hallok felőled. Legyen az jó vagy rossz hír – tette hozzá csipkelődve.

– Keresni foglak, ezt megígérem – simogattam meg a haját, majd megpusziltam a feje búbját.

– A pincében várlak. – Shanna elengedett, majd távozott.

Én fogtam egy kis, fekete sporttáskát, és mindent, amit összegyűjtöttem, beleraktam. A pénzes táskát az ágyon hagytam, benne egy levéllel, amiben Shannától elnézést kérek.

Megfogtam a táskát, majd becsuktam az ajtót, és a pincébe mentem, ahol már várt rám Shanna egy fekete koporsó mellett.

– Ezt átadnád majd Tomnak? – nyújtottam felé, ő pedig bólintott, majd elvette tőlem. Befeküdtem a koporsóba, majd elhelyezkedtem, hogy kényelmes is legyen.

– Jó utat, Bill – simogatta meg Shanna az arcomat mosolyogva.

Viszonoztam a gesztust, majd lehunytam a szememet. Még hallottam, ahogyan valaki ráhelyezi a koporsófedelét, majd bezárja azt. Magamhoz öleltem a sötétséget annak reményében, hogy mikor felébredek, újra hazámban leszek.

Folyt. Köv.

A/N: Elnézést a hosszú kihagyás miatt, de hát újra elindult az élet. Iskola, dolgozatok, tanulás…. gondolom, többet nem kell mondanom, mert mindenki érti! Köszönöm szépen a sok-sok kommentet, ami az előző részhez érkezett. Nagyon-nagyon örülök nekik!

A történethez még annyit, hogy azért Billel folytattam most, mert igazán le akartam zárni Amerikát. Lehet, hogy érződik a sietség a fejezeten, de próbáltam érzékeltetni a ki nem mondott honvágyat, ami Billt úgy hajtja. És a következő fejezet Billről, már egészen új távlatokat nyújt majd!

Amúgy mit szóltok Bill különleges feladatához, amit Ashertől kapott?

Gondolkoztam rajta, hogy beleírok egy utolsó Bill és Shanna éjszakát, amit együtt töltenek, de végül úgy döntöttem, hogy nem lenne annyira kézenfekvő a megváltozott kapcsolatuk miatt. Szerintetek?

Ja, és még várom a lehetséges feltételezéseket Bill és Shy találkozásáról. Igazán kíváncsi vagyok, hogy ki hogyan képzeli el most.

21 – La venganza es dulce

Figyelem: +18! Csak saját felelősségére olvassa el mindenki!

– Fent vagy, Tom? – suttogtam halkan, mikor beléptem a szobába, és megpillantottam bátyámat az ágyon fekve lehunyt szemmel. Hirtelen felült, majd felszisszent és a karjához kapott.

– Naná, egész nap téged vártalak! – vágta rá izgatottan. – Azt hittem, hogy csak álmodtam, és nem találkoztunk az éjjel – tette hozzá elszomorodva, mintha igaz lenne.

Elmosolyodtam, majd becsuktam magam után az ajtót, és odamentem az ágyhoz, hogy leüljek mellé.

– Amint láthatod, nem tűntem el – fogtam meg a kezét, majd megszorítottam.

– És ennek nagyon örülök – sóhajtotta elégedetten. – Ugye visszajössz velem Németországba? – pillantott rám könyörgően. – Nem akarom, hogy megint elszakadjunk egymástól – rázta meg a fejét rémülten, mintha bármelyik percben bekövetkezne az általa említett dolog.

– Tom, ez kicsit bonyolult – feleltem lassan, minden szót elhúzva, mert nem tudtam, hogy hogyan is mondhatnám el neki az igazat.

– Nincs ebben semmi bonyolult – mordult fel dacosan. – Felszállunk a következő repülőre és itt sem vagyunk! – vázolta fel egyszerűnek hangzó tervét.

– Azért kérlek, hogy tarts magadnál egy lapátot és egy urnát, hogy majd a berlini reptéren össze tudj söpörni engem! – jegyeztem meg száraz humorral, mire Tom grimaszolt egyet.

– Erre nem gondoltam – felelte elkenődve.

– Tudod, így már komplikáltabb velem bármit is kezdeni – magyaráztam el röviden, és reméltem, hogy ennyivel lezárhatom most a témát.

– Tudom már! – kiáltott fel izgatottan. – Majd hazaszállítunk koporsóban, mint egy holttestet – osztotta meg velem az ötletét, amiért én nem repestem úgy, mint ő.

– Tom, értsd meg, hogy nem kaptam engedélyt, hogy elhagyjam Shannát! – förmedtem rá a kelleténél keményebben, mire ő visszahőkölt kissé. – Sajnálom, nem akartam így kifakadni – sóhajtottam nagyot.

– Semmi baj, Öcsi – mosolygott rám szelíden, mire meglepetten bámultam rá.

Nem is tudom, hogy mikor hallottam utoljára ezt a megszólítást tőle. Egy megszólítás, ami kifejezi, hogy összetartozunk, amíg csak életben vagyunk. Ezt a köteléket semmi sem szakíthatja el, és erősebb bármely másnál, mert ugyanazon vér csörgedezik ereinkben.

Talán lehetne minden ugyanúgy, mielőtt eltűntem, mielőtt vámpír lettem. Talán élhetnék normálisan, akárcsak az egész előtt.

– Tom, mit csináltál a dolgaimmal? – szólaltam meg halkan. Régóta furdalt a kérdés, hogy vajon mi történt az előző életem maradványaival.

– A házad most is megvan, és karban tartom – válaszolta vállat vonva, mintha nem is lenne olyan nagy ügy. – A rabszolgáidat elengedtem, kivéve Aprilt.

– Hogy mi? – döbbentem le. – És őt miért nem? – kérdeztem rá értetlenül.

– Az a csaj mindig is őrülten beléd volt zúgva, és mikor megtudta, hogy meghaltál, hát kis híján beleőrült – vakarta meg a fejét Tom feszengve. – Nem volt hajlandó elhagyni a házat, így inkább hagytam a francba. Még most is reménykedik, hogy visszatérsz. Mint kiderült, nem alaptalanul – mosolyodott el reménytelien.

– Ez érdekes – motyogtam eltöprengve.

– Inkább szánalmas – javított ki Tom. – Szabad lehetne, helyette egy üres kúriában mászkál, akár egy kísértet. Lehet, hogy tényleg elvesztette az eszét – esett gondolkodóba Tom.

– Nem lényeges – legyintettem. – Most mennem kell, Tom. Holnap este újból feljövök, jó? – álltam fel, mire Tom kétségbeesetten kapott a kezem után, de én elhúztam.

– De miért? Hová mész? Ugye, nem hagysz el? – pillantott rám félve.

– Dehogyis – ellenkeztem. – Csak ennem kell, és még van néhány lezáratlan ügyem.

– Ó – adott hangot meglepettségének.

– Jó éjt, Tom! – mosolyogtam rá, majd kimentem a szobából.

– Vigyázz magadra! – hallottam még a suttogását.

Rázártam az ajtót, majd ellenőriztem, hogy biztos legyen. Nem szerettem volna egy esetleges balesetet.

– Á, itt vagy, Bill! – torpant meg Eddy, mikor meglátott a folyosón. – Shanna szeretne veled néhány szót váltani.

– Nagyon fontos? – kérdeztem vonakodva.

Igazán le akartam végre zárni a Jonathan Donovan ügyet, hogy a saját gondjaimra koncentrálhassak.

– Nem tudom, csak annyit mondott, hogy szóljak neked, ha látlak – vonta meg a vállát, majd elment, hogy intézze a saját dolgát.

Mivel az Anyám mégiscsak előbbre való, mint a bosszúm, így Shanna irodája felé vettem az irányt.

Ott bekopogtam, és vártam, amíg bebocsátást nem nyertem.

– Hívattál? – léptem be, majd becsuktam magam után az ajtót.

– Igen – dőlt hátra a székén Shanna. – Mielőtt belekezdenék, megkérlek, hogy ne szólj, csak ha végeztem! – figyelmeztetett, én pedig bólintottam, hogy megértésemet kimutassam. – Őrülten sokat gondolkodtam rajta, hogy mihez is kezdjek a kialakult helyzettel – sóhajtott nagyot. – Akármennyire is szeretnélek örökké magam mellett tartani, tudom, hogy nem tehetem. Egy ideje már áltatom magam azzal, hogy jobb neked itt, mint máshol lenne, de most, hogy megjelent a testvéred, rá kellett jönnöm, hogy mellette a helyed egyelőre. Úgyhogy, mint Anyád, elbocsátalak magam mellől. Ha soha többé nem látlak, fájni fog, de ha visszatérsz hozzám valamikor, akkor tárt karokkal várlak! – zárta le monológját.

Éreztem a szomorúságát és a fájdalmát. Nagy erőfeszítésbe tellett neki meghozni a döntést, én pedig nem tehetek mást.

– Köszönöm, Anyám. – Odasiettem hozzá, letérdeltem mellé, majd a kezét a sajátomba helyeztem, és puha csókot leheltem rá. – Örökké fiad maradok és hálás leszek neked mindenért. – Újabb csókkal illettem kezét.

– Bill, csak arra kérlek, hogy vigyázz magadra! – szólalt meg Shanna elcsukló hangon. – Bárcsak lennék olyan szívtelen dög és megtartanálak magamnak – tette hozzá elkeseredetten.

– Shanna, te mindig azt teszed, amit helyesnek vélsz. Én nem kételkedem benned, mert tudom, hogy tökéletesen tisztában vagy mindennel – feleltem határozottan.

Shanna elmosolyodott, majd megsimogatta az arcomat.

– Remélem, hogy most neked lesz igazad – jegyezte meg finoman.

– Ez csak természetes – álltam fel. – Most viszont indulok vadászni – kacsintottam rá, majd kisiettem az irodából, magára hagyva őt.

Shanna erős és megingathatatlan nő volt a szememben, aki bármikor készen állt harcolni magáért és a hitéért. Talán én voltam az egyetlen gyengéje. Bármit feladott volna, hogy engem mentsen. Még a létét is kockáztatta azzal, hogy átváltoztatott engem. Ha nem is most, de valamikor meghálálom neki az összes áldozatát, amit értem hozott.

Bementem a hálószobámba, majd felkaptam egy fekete pulóvert és egy bőrkesztyűt. A bár hátsó ajtaján távoztam, hogy ne legyen annyira feltűnő a dolog.

Az Asher által megszerzett jegyzetekből megtudtam, hogy ma este Donovan hivatalos volt egy jótékonysági gálára. Biztosan nem hagyja ki, hiszen a népszerűségén sokat dobhat az ilyesmi. A rendezvényt New York egyik legfelkapottabb helyén tartják. Ha odaérek meg kell bizonyosodnom, hogy Donovan még ott van, majd megkeresem a kocsiját, kiiktatom a sofőrjét, és szépen átveszem a helyét.

A saját módszerével fogom kivégezni Donovant, csak nekem nincs szükségem több emberre a tervemhez. Én nem számítottam rá, hogy valaki így tegyen el láb alól, így bizonyára ő sem fog.

Amint odaértem a helyszínre, körbeszimatoltam. A kocsikat egy parkolóban tartották, és ott várakoztak a sofőrök is. Donovan meglehetősen jó kedélyűen csevegett egy bájos hölggyel, akin több volt az ékszer, mint a ruha.

A parkolóban megkerestem az ő autóját. A sofőrje épp mellette állt, és cigizett az eget bámulva.

– Hideg esténk van, nemde? – lépett mellé mosolyogva.

– Ja, eléggé – fújta ki a füstöt, majd rám pillantott. – Bezzeg azok ott bent nem fáznak – intett a fejével a kivilágított épület felé, amiben a gála folyt éppen.

– Nekünk, kisembereknek már csak a kocsi felvigyázás jut – helyeseltem. – Az én főnököm egy nagy seggfej – kezdtem bele a panaszkodásba. – Elvárja, hogy éjjel-nappal készenlétben álljak neki. Nincs tekintettel se ünnepnapokra, se hétvégékre, se a magánéletemre.

– Öregem, akkor neked még istenes a dolgod! – dobta el a csikket, majd eltaposta.

– Miért, te melyik gőgös ficsúr seggét hurcolod? – tettem karba a kezem, mintha fáznék.

– Jonathan Donovan – válaszolta színtelen hangon.

– Hű, az anyját! – kiáltottam fel meglepettséget színlelve. – Haver, részvétem miatta – fejeztem ki bajtársi együttérzésemet vele, mire csak bólogatott. – Amúgy szép darab – pillantottam a kocsira.

– Mennyit bír?

– Sokat – felelte sejtelmesen vigyorogva.

– Azt mondják, hogy ennek a modellnek a hátsórésze nem olyan masszív – jegyeztem meg eltűnődve, majd a kocsi hátuljához sétáltam, így pont takarásba estem a többi ember elöl.

– Á, faszság! – jött a férfi is oda hozzám. – Tökéletesen bírja a strapát, nekem elhiheted!

– Ha te mondod, akkor el is hiszem – vigyorogtam rá. – A csomagtartója mekkora? Az én főnököm úgy tartja, hogy akkor jó egy csomagtartó, ha minimum két hulla elfér benne. – A pasas jóízűen felnevetett.

– Több hullát bír el, mint amennyit kell – vágta rá elégedetten.

– Remek – feleltem halkan. – Akkor te is beleférsz – tettem hozzá vészjóslóan.

A férfinak kellett néhány másodperc, mire felfogta, hogy mit is mondtam, de addigra késő volt. Egy gyors mozdulattal magamhoz rántottam, és kitörtem a nyakát. Még hangot sem adott ki, annyira váratlanul érte a dolog. A kocsinak nyomta, és megtámasztottam az élettelen testét, majd beleharaptam a nyakába, és kiszívtam a vérét.

Miután végeztem, levettem róla a zakóját, és kikutattam a slusszkulcsot a zsebéből, majd felnyitottam a csomagtartót. Óvatosan belefektettem, végül, egy utolsó pillantást vetve rá, lecsuktam a tetőt. Magamra kaptam a kabátot, és mintha mi sem történt volna, visszasétáltam az elejéhez, és beszálltam a kocsiba.

Az idő nagyon lassan telt, és Donovan sem akart igazán jönni. Hallgattam rádiót, játszottam a telefonommal, és perceként az órát vizslattam.

Hajnali fél egy körül megcsörrent a sofőr telefonja, és Donovan neve jelent meg a kijelzőn. Biztos voltam benne, hogy ez azt jelentette, hogy előállhat a kocsi.

Odagördültem a bejárat elé, mire az egyik ajtónálló kinyitotta a kocsi hátsóajtaját, hogy Donovan és egy nő beszállhassanak.

– Haza kérném, Victor – szólt előre Donovan, majd figyelmét újból a nőnek szentelte.

– Értettem, Uram – feleltem halkan, majd elindultam.

Természetesen eszem ágában sem volt hazavinni őket. A nő még nem tudta, hogy mibe keveredett, de ha bármit sejtett volna, szerintem nem szállt volna be ebbe a kocsiba.

Donovan elkezdte csókolgatni a nőt, mire az kacéran felnevetett, majd eltolta magától.

– Ne a sofőr előtt! – ellenkezett csábosan mosolyogva. Donovan megnyomott egy gombot, mire az utastér és a vezetőtér közé egy fekete fal ereszkedett.

Szerintem én jobban örültem neki, mint ő. Nem akartam látni, hogy miket csinálnak, ha már hallani, hallanom kellett.

– Ne, John, nem akarom! – kiáltott a nő, de ez már inkább elutasítóan hangzott, mintsem kelletően.

Az a mocsok még meg is erőszakolna egy nőt. Ezt viszont nem hagyom, az már biztos!

Hirtelen beletapostam a fékbe, mire a hátsótérben csattanás és sikoltás hallatszott.

– A rohadt élet, Victor! – üvöltötte Donovan dühödten.

Elkanyarodtam az autóval, és egyenesen a folyópart felé tartottam. Ugyanoda viszem Donovant, ahol ő kivégeztetett.

– Ki akarok szállni! Most azonnal állítatsd meg az autót! – követelte a nő zaklatottan.

– Ne szórakozz velem! – förmedt rá Donovan fenyegetően.

– Nem, Donovan, ezt nem teheted! – tiltakozott a másik hang, majd egy csattanás követte.

Ráléptem a gázra, hogy minél hamarabb odaérjek a parthoz. Nem akartam, hogy a nőnek nagyobb baja essen, mert ha rajtam múlik, akkor én elengedem őt. Nincs vele gondom, így feleslegesen nem ontok vért.

– Elég, elég! – sikoltozta. – Valaki! Segítség! – Bizonyára rám gondolt.

– Senki sem fog rajtad segíteni, drága – felelte Donovan önelégülten. – Csak magadon segíthetsz azzal, hogy kussban maradsz végre, és hagyod, hogy megkeféljelek! – világosította fel, mire a másik zokogásban tört.

A nő hagyhatta magát megerőszakolni, mert többet nem kiabált. Már csak Donovan mocskos szövegét hallgathattam, ahogyan élvezi a helyzetét. Visszaélt a nő bizalmával, helyzetével és gyengeségével. Egy utolsó, mocskos, szemét patkány volt ez az alak, nem több.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megpillantottam a folyópartot. Amint megtaláltam a megfelelő helyet a kocsinak, ahol nem annyira látható, lefékeztem, és leállítottam a motort.

– A kurva életbe, Victor, hogy nem tudsz normálisan megállni! – dohogott Donovan.

Kiszálltam a kocsiból, majd sebes léptekkel mentem Donovan oldalához, és kivágtam az ajtót. Éppen a nő lába között munkálkodott, miközben az reszketve szipogott, és tűrte a megaláztatást.

– Kiszállni! – parancsoltam rá Donovanra.

– Mégis mit képzelsz? – pillantott hátra, majd ledöbbent, mikor rájött, hogy nem Victor vagyok.

– Oké, akkor segítek! – vágtam rá, majd elkaptam a karját, és kirántottam a kocsiból olyan erővel, hogy métereket repült hátra. A nő felsikoltott rémültében, és ijedten takargatni kezdte magát.

– Ha jót akarsz magadnak, most meg sem állsz a városig, és nem szólsz erről az egészről senkinek – magyaráztam neki vészjóslóan. – Értetted? – vontam kérdőre élesen.

– I-igen – felelte, miközben hevesen bólogatott. – Köszönöm – tette hozzá, majd nekilátott az öltözködéshez.

Én figyelmemet Donovanra fordítottam, aki addigra sikeresen összekaparta magát a talajról. A feje vérzett, és a karját is érdekes szögben tartotta. A jobb kezében viszont egy fegyver csöve csillogott a holdfényben.

– Te szarházi! – ordította dühtől tajtékozva. – Mégis ki a faszom vagy te? – szegezte nekem a kérdést, majd rám emelte a pisztolyt.

– Felesleges az erőlködés, Donovan – ingattam meg a fejemet gúnyosan mosolyogva. – Ellenem nincs fegyvered.

– Majd meglátjuk! – üvöltötte, majd elsütötte a pisztolyt. A golyó centikre ment el mellettem, de még csak mozdulnom sem kellett, hogy kivédjem.

– Látod? – tártam szét a karom elégedetten. – Viszont most én jövök! – vágtam rá, majd egy szempillantás alatt ott termettem mellette, mielőtt még újból lőhetett volna.

Elkaptam a nyakát, és elemeltem a földtől. A fegyvert kiejtette kezéből, majd fél kézzel a nyakához kapott, és kétségbeesetten próbálta lefejteni az ujjaimat róla. Mindeközben fuldokolt, és nyáladzott, a szeme kidülledt, és az arca kékülni kezdett. Amikor már alig-alig ellenkezett, elengedtem, és hagytam, hogy a földön puffanjon, akár egy rongybaba.

A levegőt nagy kortyokban szedte, majd hirtelen hányni kezdett. Megvártam, amíg teljesen befejezte, majd újból talpra állítottam.

– Mondd csak, Donovan, tudod, hogy ki vagyok? – szegeztem neki a kérdést követelőzően. – Válaszolj! – rángattam meg, mikor is nem felelt.

– Fogalmam sincs – nyögte ki félájultan.

– Az a név, hogy Bill Kaulitz, ismerős számodra? – A pupillája kitágult a ráismerés döbbenetében.

– Nem lehet – bökte ki alig érthetően. – Ő halott – tette hozzá bizonytalanul.

– Nagyon tévedsz, mert itt állok előtted, és éppen kivégezlek – cáfoltam meg állítását.

– Könyörgöm, ne! – kérlelt szánalmasan. – Bármit megadok, csak hagyj életben! – könyörgött.

– Ismerd el, hogy te akartál megöletni! – követeltem tőle.

– Igen, én akartalak megöletni, Bill – felelte engedelmeskedve nekem.

– Remek, csak azt akartam hallani – mosolyodtam el, ekkor láttam rajta, hogy megkönnyebbült és reménykedni kezdett. – Most már megölhetlek – tettem hozzá ördögien vigyorogva.

Reagálni sem volt ideje, mert benyúltam a mellkasába, és kitéptem a szívét. Jonathan Donovan halott arcán egy torz kifejezés ült, ami valahol a halálfélelem és megdöbbentség között egyensúlyozott. Testét úgy tartottam, akár egy rongydarabot.

Elvonszoltam egészen a folyóig, ott szépen belegurítottam. A szívét beraktam az autója hátsó ülésére, majd visszamentem a folyóhoz kezet mosni.

Levettem Victor zakóját, és visszaadtam rá. Victort becipeltem az erdőbe, ahol egy a kocsiból előszedett kötél segítségével felakasztottam egy fára. Az autóval beparkoltam egy kevésbé jól látható részhez, majd elindultam vissza a bárba.

Részemről lezártam Amerikát ezzel. Visszavágyom végre Németországba.

Folyt. Köv.

A/N: Jaj, annyira örültem a kommenteknek! Nagyon szeretem, mikor jobban is kifejtitek a véleményeket a történet eseményeivel kapcsolatban. Annyira jó érzés elolvasni őket. Nagyon-nagyon köszönöm nektek!

Amint láthatjátok Bill lassan visszatér oda, ahonnan kezdte. Szerintem nagyon érdekes kört futott ezzel az egésszel. Magam is meglepve tapasztaltam, hogy szinte többször is visszajutottunk a kezdetekhez, még ha kicsit másként is. Például, hogy Shy újból kikötött a piacon, Bill pedig nemsokára otthon lesz megint. Aztán hamarosan megérkezünk Bill és Shy közös történetéhez. Hűha, emberek, csupa izgalom van kilátásban még!

18 – Brotherly Love

Mikor beléptem, teljesen ledöbbentem a látványtól.

Tom ott feküdt az ágyon kiterülve. A takaró több helyen is véres volt, az éjjeli szekrényen pedig több csomag kötszer és néhány flakon fertőtlenítőszer volt. Tom jobb karján pedig egy igazán amatőr kötés éktelenkedett csurom véresen.

– Ki volt ez a hozzáértő? – nyögtem fel ingerülten.

– Eddy kötözte be, mert nem mertem mást megkérni rá. Bill, neked sem szabad sokáig itt tartózkodnod a vér miatt. Nem vagy elég gyakorlott ahhoz, hogy kibírd – magyarázta idegesen.

Félt, hogy olyat teszek, amit később megbánnék. Mondjuk, rávetem magam a testvéremre, és azt a maradék vért is kiszipolyozom belőle, majd mikor rájövök, hogy mit is tettem, öngyilkos leszek.

– Shanna, ez nem maradhat így, mert meghal! – ellenkeztem, majd elindultam az ágy felé. Közelebb érve megtorpantam, mert elért hozzám Tom vérének édes, fémes illata.

– Látod? – kiáltott fel Shanna ijedten. – Kérlek, inkább menj ki! – Megfogta a karomat, de én kirántottam a szorításából.

– Majd miután átkötöztem – vetettem oda neki, majd megkerültem az ágyat. Inkább úgy tűnt, hogy egy vadász vagyok, aki épp a prédát cserkészi be, mintsem egy segítőszándékú testvér.

– Bill, ez nem gyerekjáték! Csak egy tizedmásodpercre feledkezel meg magadról, és megölöd! – figyelmeztetett Shanna élesen.

– Én is jól tudom – feleltem fogcsikorgatva, miközben felvettem az ágy mellé leejtett elsősegélydobozt, a kötszereket, alkoholt, ollót, és visszaindultam a másik oldalra.

Tomról egy pillanatra se vettem le a tekintetemet, de mikor hirtelen megvonaglott és halk nyöszörgést hallatott, majdnem kiejtettem mindent a kezemből. Tényleg itt feküdt előttem véresen, és valóban szenvedett.

Régen mindig úgy voltunk vele, ha az egyikünk bajban volt, akkor a másikunk kihúzta belőle, ha tudta. Egymásra voltunk utalva, ezért igazán megtanultuk, hogy milyen, ha melletted van az, aki szeret téged még a legrosszabb pillanatodban is.

Visszaérve ledobtam a dolgokat az ágyra és leültem mellé. Fogtam egy darab gézt, és letöröltem az arcáról az izzadtság cseppeket, majd homlokon csókoltam.

– Ne aggódj, Tom, itt vagyok neked! – suttogtam a fülébe halkan. – Túléltünk már sok mindent együtt, most sem lesz másként.

Leszedtem az átvérzett kötést a karjáról, és megvizsgáltam a sebet, amelyből pirosan szivárgott a vér. Nagyot nyeltem, hogy elnyomjam az éhségemet, majd felemeltem a karját, hogy a másik oldalát is megnézhessem. Ott is elég ronda volt a golyó ütötte lyuk, ráadásul kezeletlen.

– Ezért még megverem Eddyt – dünnyögtem dühösen.

– Nem ő tehet róla – vágta rá Shanna. – Azt csinálta, amit tudott. Sajnálom, de nincs szakképzett orvosunk, aki embert is el tudna látni, gondolom, sejted, hogy miért – válaszolta Shanna kimérten.

– Értem én ezt, de akkor sem így kell ellátni egy lőtt sebet. Ilyen hanyagul – sziszegtem idegesen. – Hoznál nekem tiszta vizet, ha szépen megkérlek? – pillantottam Shannára.

– Persze – felelte néhány másodperces habozás után, majd elsietett.

Figyelmemet visszafordítottam a testvéremre. Nem sokat változott, mióta nem láttam, talán kicsit öregebbnek és fáradtabbnak tűnt.

– Bill – szaladt ki a száján.

– Itt vagyok – simogattam meg az arcát, mire az véres lett kissé. – A francba! – Elugrottam tőle, mert éreztem, hogy valami nincs rendben.

Nem vele volt a gond, hanem velem.

Kirontottam a folyosóra és becsaptam az ajtót magam után. Lihegve csúsztam a padlóra. Nem tudom, mi ütött belém, de egy hang mélyen belül megszólalt abban a pillanatban: „Öld meg és tedd olyanná, amilyen te vagy!”

– Bill, te nem vagy normális! – Arcon csaptam magamat, hogy észhez térjek. Kint ülve vártam meg Shannát, aki egy lavórral tért vissza.

– Mit csinálsz itt? – pillantott le rám értetlenül. – Ugye nem? – kérdezett rá elszörnyülködve.

– Nem – ráztam meg a fejemet. – De közel jártam hozzá – vallottam be nagyot sóhajtva. – Egy pillanatra felötlött bennem, hogy mi lenne, ha… – itt félbehagytam a mondatot.

– Bill, az csak az ösztönöd volt – nyugtatgatott Shanna. Lerakta a lavórt az ajtó elé, majd odakucorodott mellém. – Nem kell ettől tartanod.

– Meg akartam ölni! – nyögtem elkeseredetten.

– Ez teljesen természetes – felelte Shanna vigasztalóan.

– Ezzel marhára sikerült megnyugtatnod – néztem rá gúnyosan. – Nem természetes, hogy végezni akarok a saját testvéremmel.

– Ti már mások vagytok, ezt te is jól tudod. A tudatod másképp reagál rá, mint mikor ember voltál – magyarázta nyugodtan.

– És mit tehetek ez ellen? – ütöttem a fejemet a falba.

– Adj magadnak időt, hogy megszokd! – tanácsolta Shanna. – Viszont most vissza kell menned befejezni, amit elkezdtél – állt fel, majd felém nyújtotta a kezét, én pedig elfogadtam.

– Ígérd meg, ha bármi olyat készülnék tenni, kihozol onnan! – szorítottam meg a kezét, miközben komoran bámultam barna szemébe.

– Ígérem – biccentett komolyan.

Nagy levegőt vettem, majd benyitottam a szobába. Shanna jött mögöttem a vizes tállal. Fájt így látnom a testvéremet, mégis legeslegbelül valami ott motoszkált bennem, hogy igenis így kellene kinéznie, sőt halottnak kellene lennie. Pont olyan annyira, mint én.

– Shanna – nyögtem kétségbeesetten.

– Itt vagyok, és nem kell félned. Megvédem őt, ha szükség lesz rá – biztosított felőle nyugodtan.

Bárcsak én is olyan biztos lettem volna a dolgomban. Ha csak egy pillanatra elvesztem a fejemet, neki vége. Ezt pedig nem akarom. Sem azt, hogy halott legyen, sem azt, hogy vámpírrá váljon. Örökre együtt…

A francot! Nem csinálhatok egy sétáló hullát a testvéremből. Nem erről szól a testvéri szeretet.

– Bill, hozzákezdesz végre? – szólított meg Shanna türelmetlenül. Ő is túl akart végre esni a dolog, hogy hozzáláthasson a saját feladatához.

– Persze. – Nagyot nyeltem, majd fogtam a rongyot és belemártottam a vízbe. Utána kicsavartam, majd óvatosan Tom arcához emeltem, és letisztogattam róla a vért meg a mocskot.

Újból bevizeztem a rongyot, majd a sebet tisztítottam le, hogy végre normálisan bekötözhessem. Miután tiszta volt, elővettem a sebfertőtlenítőt és bekentem vele.

Tom izmai megfeszültek, majd elernyedtek. Bizonyára pokolian csípett az alkohol.

Mikor ezzel is megvoltam, csináltam rá egy nyomókötést, ami reméltem, hogy nem vérzik át egyhamar.

– Kész – fújtam ki magam megkönnyebbülten. Diadalittasan Shannára mosolyogtam, aki elismerően bólintott.

– Gratulálok, Bill – jelentette ki lenyűgözve. – Sikerült felülkerekedned önnön lényeden csak, hogy segíts a testvéreden.

– Én is örülök. Szerinted mennyi idő még, mire felébred? – pillantottam Tom alvó arcára eltűnődve.

– Hát, attól függ – gondolkodott el Shanna. – Lehet, hogy reggelig is kihúzza így.

– De én még ma akarok beszélni vele – jegyeztem meg duzzogva. – Igazán felébredhetnél, Tom! Mindig is te voltál a hétalvó kettőnk közül – sóhajtottam, majd elnyúltam mellette.

Kicsi volt a hely, és szinte félig voltam csak az ágyon, de nem zavart. Végre újból együtt lehettem a családommal.

– Remélem, hogy hallok majd jó híreket tőled. Mondjuk, hogy Gustav és Lily kisbabája milyen lett. Vagy, hogy végre megállapodtál és van barátnőd, akivel nagyon szeretitek egymást, és tervezitek a jövőt – folytattam az egyoldalú beszélgetést.

Megfogtam a kézfejét és cirógatni kezdtem. Ekkor feltűnt valami, ami igazán belém hasított.

– Nincs rajtad az egyen gyűrűnk – jegyeztem meg elképedve. – Ejnye, Tom, nem kellett volna azt is eltemetned velem együtt – csóváltam meg a fejem rosszallóan.

Hallottam, hogy az ajtó nyílik, majd csukódik. Shanna jobbnak látta magamra hagyni vele. Már nem félt attól, hogy esetlegesen bántom őt, de én sem.

A létemet adtam volna érte, ha kell, akár itt és most is. Jonathan Donovan pedig meglakol azért, hogy megpróbálta bántani őt.

– Ha majd felébredsz, én is elmesélek mindent. Biztos, hogy nagyon dühös és csalódott leszel – ingattam meg a fejemet mosolyogva.

Gyűlöltem vele veszekedni, mert könnyen felhúzta magát annyira, hogy törni-zúzni kezdjen. De most még ezek is mind szép emlékek voltak. Végül mindig elismerte, ha igazam volt, és pillanatok alatt kibékültünk.

Tom csak nem akart felébredni, így inkább szótlanul figyeltem, ahogy alszik egészen hajnali fél négyig, mikor is mocorogni kezdett, és lassan kinyitotta a szemét.

– Hol vagyok? – kérdezte bágyadtan, majd pislogni és hunyorogni kezdett, hogy tisztuljon a látása. – Bill? – Úgy ejtette ki a száján a nevemet, mintha képtelenség lenne, hogy valóban én vagyok az. – Ezek szerint tényleg meghaltam – sóhajtotta beletörődően. – De nem bánom. Legalább újra láthatlak – mosolygott rám szomorúan. Viszonoztam a mosolyt, és megsimogattam az arcát.

– Mindketten élünk – javítottam ki a feltevését –, vagyis csak te – helyesbítettem.

– Akkor szellem vagy? – értetlenkedett meglepetten.

– Nem egészen – feleltem eltöprengve. – Nem vagy szomjas? – tereltem a témát.

– De – válaszolta Tom, majd megpróbált felülni, de felszisszent, majd a karjához kapott, és visszahanyatlott.

– Tudom, hogy nagyon fáj. Gyere, segítek neked! – nyújtottam felé a kezemet, ő pedig elfogadta.

– A kezed! – kiáltott fel döbbenten. Na, csak rájött, hogy mi lett belőlem.

– Mi van vele? – kérdeztem rá kedvesen.

Még nem teljesen tisztult ki a sok nyugtatótól és fájdalomcsillapítótól. Igazi szakértők vehették kezelésbe, ha minden szart beletömtek, amit találtak. A fájdalomtól ordító beteget nem úgy kell elhallgattatni, hogy belerúgsz még egyet.

– Tényleg te vagy az! – Elkezdte tapogatni a karomat, majd az arcomat, végül a hajamat. Hagytam, hogy azt tegye, amit jónak lát. – Tényleg Bill vagy – suttogta hitetlenkedve.

– Igen, Tom, én vagyok az – erősítettem meg a feltevését megint.

– De… de… mégis hogyan? – nézett rám kétségbeesetten. – Hát nem meghal… – hangja elcsuklott, majd sírásban tört ki.

– Nem kell sírni – öleltem magamhoz, ő pedig görcsösen belém kapaszkodott. – Most már minden rendben lesz – vigasztaltam, miközben a haját simogattam. – Itt vagyok veled megint.

Perceken keresztül zokogott, akár egy kisgyermek, én pedig hagytam, hogy az összes fájdalmát kisírja, amit én okoztam. Pontosabban az eltűnésem.

– Mégis hogyan élted túl? – kérdezte szipogva, miközben rendületlenül az arcomat figyelte.

– Hát, ez nem olyan egyszerű – döntöttem oldalra a fejemet szórakozottan. – Valójában nem éltem túl, mert halott vagyok – magyaráztam meg lényegre törően.

Tom értetlenül mért végig, majd láttam az arcán, hogy rájött, mi történt velem.

– Tényleg az lettél? – szorította ökölbe a kezét dühösen.

– Igen – fújtam ki magamat fáradtan.

– És volt képed nem szólni nekem, hogy életben maradtál? – vont kérdőre élesen.  – Ha tudnád, hogy mennyit szenvedtem! – csattant fel. – Elvesztettelek, legalábbis ezt hittem egészen eddig a pillanatig.

– Tom, nekem sem volt egyszerű – vágtam rá komoran.

– Nem jutott eszedbe dobni egy üzenetet, miközben vért szívtál, hogy ja, amúgy tök jól vagyok és bomba csajok vérét szürcsölöm?

– Vigyázz, mit mondasz! – förmedtem rá sziszegve, mire Tom visszahőkölt kicsit.

– Őszintén, Bill, hányszor gondoltál rá, hogy megkeress ez alatt az idő alatt?

– Számtalanszor.

– Akkor miért nem tetted meg? – kiáltotta elkeseredetten.

– Mert tilos volt – ráztam meg a fejemet. – Ha véletlenül kiderült volna, hogy mégsem haltam meg, mindannyian veszélybe kerültünk volna. Azt pedig végképp nem akartam.

– Hát persze – motyogta sértődötten.

– Tom, ne játszd már a sértett nőszemélyt! – forgattam meg a szemem bosszankodva.

– Még, hogy én hisztérika? – fortyant fel.

Nem bírtam megállni a nevetést, kitört belőlem, és néhány másodperc múlva Tomból is. A feszült légkör feloldódni látszott kettőnk között.

– Mégis milyen érzés? – váltott vissza komolyabb hangnemre Tom.

– Pocsék – feleltem őszintén. – Se ez, se az nem vagyok. Nem tartozom sem az élők, se a halottak közé. Próbálok egyensúlyozni a két világ között. Ráadásul a szomjúság a vér után… az is rendesen betesz – sóhajtottam meggyötörten. Tom arcán átsuhant valami egy pillanat erejéig. – Ne vágj ilyen pofát, kérlek! – nyögtem fel.

– Milyet? – értetlenkedett.

– Mint, aki attól tart, hogy megeszem most rögtön. Ne is próbáld letagadni! – tettem hozzá, mielőtt szólásra nyitotta a száját.

– Ez nem fair – jegyezte meg szemrehányóan. – Te az előtt leszólsz, mielőtt bármit is mondtam volna.

– Miért jöttél Amerikába? – kérdeztem most én.

– Újból megpróbálni üzletet kötni Miss Williamsszel. Miután te eltűntél, ő visszalépett, Loren pedig öngyilkos lett. Legalábbis ez volt a hivatalos verzió – tette hozzá gúnyosan mosolyogva. – Meg kicsit kutakodni is akartam – pillantott rám röstellve.

– Utánam? – sóhajtottam, majd beletúrtam a hajamba.

– Igen, de a baj előbb megtalált engem, mint én téged. Ez kibaszottul fáj! – fogta meg a karját nyöszörögve.

– Fog is még egy darabig – biztosítottam felőle nem túl kedvesen, mire szúrósan pillantott rám.

– Emberként empatikusabb voltál – jegyezte meg szárazon.

– Emberként még dobogott is a szívem – utánoztam őt.

– De mégis mi történt veled pontosan?

– Tom, ez nem igazán…

– Kérlek, mondd el! – vágott a szavamba könyörgően.

– Legyen – sóhajtottam megadva magamat. – Kivégeztek az üzlet miatt, amit Shannával kötöttem. Shanna pedig megmentett azzal, hogy vámpírrá változtatott. Ha ő nincs, én sem lennék itt most – mosolyogtam rá szomorúan.

– Úgy érted, Williams azért lépett vissza, mert attól tartott, hogy rájövünk a dologra? – ráncolta a homlokát hitetlenkedve.

– Semmi köze nem volt ehhez – hallottam meg Shanna hangját az ajtóból. – Mr. Kaulitz, éhes? – mutatott fel egy barna papírzacskót, majd Tomra mosolygott, aki bizalmatlanul bólintott.

– Kérlek, Tom, Shanna nem fog bántani téged – próbáltam eloszlatni a kétségeit.

Shanna odaadta Tomnak a zacskót, amiből egy hamburger és egy adag sült krumpli került elő. Tom mohón falni kezdte, miközben hol Shannára, hol rám pillantgatott gyanakvóan. Mi csendben végignéztük, ahogyan megette az ételt, majd megivott egy pohár vizet.

– Mr. Kaulitz – kezdett bele Shanna.

– Csak Tom a barátaimnak – szólt közbe a testvérem. Most rajtam volt a sor, hogy gyanakvóan végigmérjem őt.

– Tom – javította ki magát Shanna –, nem garantálhatjuk, a biztonságos hazatérést.

– Nem gond – vágta rá Tom – majd megoldjuk a hazajutásunkat ketten, ugye, Bill? – nézett rám mosolyogva.

– Persze – bólintottam. – Viszont most mennem kell, mert nemsokára felkel a Nap. Aludj egy kicsit még! A szoba be lesz zárva, hogy ne tudjon más bejönni, úgyhogy ne lepődj meg! – figyelmeztettem.

– Rendben. Ugye, holnap este is látlak? – pillantott rám reménykedve.

– Ez csak természetes – simogattam meg az arcát.

Szépen kihátráltunk Shannával, majd ő bezárta az ajtót.

– Tényleg komolyan mondtad? – szólalt meg hirtelen.

– Nem tudom. Ez tőled függ elsősorban – tettem hozzá komoran.

– Hát persze – sóhajtotta gondterhelten.

– Nézd, bárhogy is döntesz, tudd, hogy nem fogok rád haragudni és örökké hálás leszek neked mindenért! – mosolyogtam rá kedvesen, mire Shanna felhorkant.

– Ha azt is érezném, akkor már most a szemedbe mondanám a döntésemet, de tudom, hogy mit akarsz valójában. Az a gond, hogy azt is tudom, hogy én mit akarok – jegyezte meg bánatosan.

– Én biztos vagyok benne, hogy jól döntesz – simogattam meg az arcát mosolyogva, majd elsétáltam, hogy visszatérjek a szobámba egy kiadós alvásra.

Ahhoz, amit ma éjjel elkövetek, szükségem lesz minden erőmre. Jonathan Donovan holnap virradóra már nem lesz egyéb csak egy halott ember.

Folyt. Köv.

A/N: Annyira jó volt megírni Bill és Tom találkozását! Én úgy meghatódtam, mikor belegondoltam abba, hogy milyen érzések játszódhatnak le bennük. Szeretném a véleményeteket kérni arról, hogy hogyan sikerült visszaadom ezt az igazán érzelemdús helyzetet!

17 – Esto quod es

– Jó estét, Mr. Peterson – köszöntöttem a dolgozószobájába belépő férfit. Hajnali három is elmúlt már, mire hazatalált a szerencsétlen barom.

Nagyon untam a várakozást, de nem akartam mészárlást rendezni a házában csak azért, hogy elszórakoztassam magamat. Ehelyett leütöttem az őröket és kikapcsoltam a kamerákat, hogy ne rögzíthessék, amint egy már elvileg halott ember végigsétál George Peterson házán.

Utána leültem az irodájában és vártam, hogy betoppanjon.

– Te jó ég! – kiáltott fel rémülten. – Ki maga és mit keres itt? Egyáltalán hogy jutott be? – szegezte nekem a kérdéseit dühödten. – Fogadok, hogy az az alávaló Donovan küldte, hogy kinyírjon! – Megindult felém. – Ebből ugyan nem eszik! – Előrántott egy pisztolyt és nekem szegezte három lépés távolságból.

Valóban nem állt szándékomban enni belőle, de ha megpróbál rám lőni, meggondolom magam, és vacsora lesz, semmi más.

– Ugyan, kérem erre semmi szükség – jegyeztem meg nyájasan, majd felemelkedtem a bőrszékéből, mire az megreccsent.

– Ne mozduljon, vagy komolyan lelövöm! – Ujját a ravaszra helyezte, de keze úgy remegett, akár a nyárfalevél. Látszott, hogy még sosem használta a pisztolyt annak ellenére, hogy milyen pozícióban dolgozik.

– A fegyver nincs kibiztosítva – feleltem szenvtelen hangon. Láttam, hogy a teste megfeszült, amint rájött, hogy igazat szóltam. – Ha lerakja a pisztolyt, nem fogom úgy eltenni láb alól, hogy még csak fel se tudják ismerni az arca alapján. Egy nagy húsköteg lesz, semmi több. És én halálosan komolyan beszélek – pillantottam végig rajta hidegen, akár egy gyilkos.

Peterson mérlegelte a helyzetet, és ráeszmélt, hogy nem sok választása maradt. Elhajította a fegyvert, majd felemelte a karját jelezve, hogy megadta magát nekem.

– Köszönöm, uram – mosolyodtam el. – Most megkérem, hogy foglaljon helyet! – Elálltam a szék elől, hogy le tudjon ülni. Látszott rajta, hogy majd összecsinálja magát a félelemtől, ezért azt tette, amit mondtam.

– Nos – kezdtem bele, majd fogtam egy másik széket és odahúztam, hogy szembekerüljek vele, majd leültem –, van egy ajánlatom, aminek örülni fog. Kapcsolatban van Mr. Donovannel – tettem hozzá.

Láttam, hogy most már érdekelte a mondanivalóm, és még félni is elfelejtett egy pillanatra. Úgy látszik az emberek már csak ilyenek. Ha kedvező lehetőséget kínálnak nekik, még a pillanatnyi szorult helyzetüket is képesek feledni.

– Mi lenne az? – kérdezett rá mohón, de óvatosan.

Nem bízott semmit a véletlenre azért. Túlságosan féltette a bőrét ahhoz, hogy egy véletlen elszólással bajt okozzon magának.

– Tudom, hogy önök ketten nagy riválisok, és hogy Donovan jóval tisztességtelenebb, mint maga. – Peterson felmordult a bókom hallatán.

– Miből gondolja, hogy ezek után bármibe is belemegyek? – szegezte nekem a kérdést sértetten.

Oldalra döntöttem a fejem, majd olyan gyorsan mozdultam, hogy ne láthassa, és elkaptam a nyakát fél kézzel.

– Nézze, nekem nincs időm ilyenekkel szórakozni – figyelmeztettem vészjóslóan. – Megértette, vagy nyomatékosítsam még jobban, hogy kész vagyok megölni bármelyik pillanatban, amikor kedvem támad? – Jobban megszorítottam a nyakát, hogy érezze a helyzet komolyságát. Rémült tekintettel bólogatni kezdett amennyire tudott. – Köszönöm – forgattam meg a szemem bosszankodva, majd elengedtem.

– Szóval, milyen üzletet ajánl? – Nagyot nyelt, hogy visszatartsa esetleges könnyeit.

Sosem gondoltam volna, hogy egy Peterson fajta gazember ennyire beijed tőlem egyszer. Bár az is lehet, hogy megérezte, hogy van bennem valami nem evilági, és inkább ez rémítette meg. Akármi is volt az oka, teljesen az uralmam alá hajtottam.

– Képes vagyok önnek elintézni Donovant örökre – jelentettem be ünnepélyesen, mire elröhögte magát.

Nem a gúnyos nevetés volt, inkább az a hisztérikus, hitetlen fajta. Így sem volt ínyemre, hogy a képembe röhögött, sértő volt rám nézve ez a viselkedés. Elvégre helyzet- és erőfölényben vagyok, nem kéne, hogy így röhögjön ezen az egészen.

Mikor kissé lenyugodott, kikerekedett szemmel pislogott rám. Bizonyára rájött, hogy nem vicceltem.

– Azt állítja, hogy meg tudná ölni Jonathan Donovant? – vont kérdőre döbbenten.

– Igen – bólintottam komoran. – Cserébe csak két dolgot kell tennie nekem – tettem hozzá mellékesen.

– Oké, tételezzük fel, hogy elhiszem – töprengett el egy pillanatra. – Mi lenne az a két dolog? – tette karba a kezét gyanakvóan.

– Keressen egy bűnbakot, akit előállíthatnak a rendőrök, amikor a gyilkost keresik majd – válaszoltam nyugodtan.

– Ez érthető – adott nekem igazat. – És a másik? – hajolt kissé előbbre a székében.

– Tízmillió amerikai dollár készpénzben – jelentettem ki szárazon.

– Maga megőrült? Honnan tudhatnám, hogy nem vág át? – szegezte nekem a jogos kérdést felháborodottan.

– Sehonnan – feleltem vállat vonva. – A pénzért csak azután jönnék el, miután megbizonyosodott róla, hogy Donovan tényleg halott. A bűnbakot pedig magának kell kitalálnia, hogy hogyan hozza kapcsolatba a rendőrséggel.

– Remélem, nem veszi sértésnek, hogy kicsit szkeptikus vagyok ezzel az egész kapcsolatban – jegyezte meg Peterson. – Mi haszna lenne önnek ebből a pénzen kívül? – értetlenkedett. – Már ha meg tudja csinálni – tette hozzá hitetlenkedve.

– Személyes ok késztet rá. Csak szeretném összekötni a kellemest a hasznossal. Magát mennyire zavarná, ha azt feltételeznék az emberek, hogy köze volt Donovan halálához? – tértem át fontosabb kérdésre.

– Semennyire sem – vonta meg a vállát. – Amíg bizonyítani nem tudják persze – vigyorodott el.

– Nagyon helyes – feleltem kimérten. – Akkor én megteszem, amit ígértem, és ön is megteszi, amit ígérni fog. Aztán, ha végeztem és átadta a pénzt, sosem lát többé. Így rendben van a dolog? – néztem rá hűvösen.

– Igen – bólintott Peterson, majd kezet nyújtott nekem, amit én elfogadtam. – A nevét sem tudom még – jegyezte meg bizonytalanul.

– Ben vagyok – vágtam rá sietősen.

– Ön már tud rólam mindent, azt lefogadom – mosolyodott el.

– Többet, mint amennyit szeretnék – válaszoltam őszintén.

– Mindenkinek vannak sötét titkai – komorodott el.

– Igen – helyeseltem –, és ezt tiszteletben tartva nem használom fel ön ellen az információkat. Viszont, ha nem úgy tesz, ahogyan megbeszéltük, akkor megkeresem, és gondoskodom róla, hogy egy időben legyen a temetése Donovannel – figyelmeztettem élesen.

– Erre már én is rájöttem – fújta ki a levegőt gondterhelten. – Most viszont megkérném, hogy távozzon.

– Nem kell megkérnie. Majd ébressze fel a biztonságiakat, és kapcsoltassa vissza a kamerát! – mosolyodtam el gúnyosan. Odasétáltam az ablakhoz, és kinyitottam.

– Maga megőrült? – rivallt rám Peterson. – Nyolc méter magasan vagyunk!

– Ön inkább azzal törődjön, hogy találjon egy bűnbakot – vetettem oda neki, majd kiugrottam.

Amint földet értem, egyből elfutottam, hogy ne lásson meg, ha utánam néz. Elindultam, hogy körülnézzek Donovan háza tájékán.

Ha Asher információi pontosak voltak, Donovan nagyon számított egy ellene megkísérelt merényletre. Ami valamilyen szinten kapóra is jött, de nagyban akadályozott.

Viszont ez a beszélgetés Petersonnal könnyebben sikerült, mint gondoltam. Azt hittem, hogy sokkal megerőltetőbb lesz a közelébe férkőznöm.

Hirtelen megcsörrent a telefonom; az ébresztő jelzett, hogy ideje volt visszamennem a bárba, ha nem akartam ropogósra pirulni.

– A francba! – sóhajtottam.

Mikor visszaértem, Shanna fogadott. Idegesnek és feszültnek tűnt, ahogyan ott toporgott előttem.

– Van két hírem: egy jó és egy rossz – jelentette be rögvest. Tudta, hogy utálom, ha húzza az időt.

– Kezdd a jóval! – feleltem fáradtan.

– Tom itt van New Yorkban. – Éreztem, hogy az arcom megvonaglik a fájdalomtól.

– És mi a rossz? – kérdeztem gyanakvóan.

– Donovan őt is el akarja kapni. – A gerincemen végigkúszott a düh jóleső érzése.

– Nem, ezt nem fogom hagyni! – sziszegtem ökölbe szorított kézzel. – Nem akartam vele találkozni, Shanna, de muszáj figyelmeztetnem – sóhajtottam, majd ujjaimmal végigszántottam a hajamon idegességemben.

– Tudom, ezért ráállítottam két nappali emberemet, hogy figyeljék őt. – Összepréselte ajkát eltöprengve.

– Az nem elég – ráztam meg a fejemet elutasítóan.

– Akkor mégis mit kéne tennünk? – vont kérdőre élesen. – A Nap mindjárt felkel, és így nem mehetsz utána – jutatta eszembe a tényt, hogy addig tehetetlen vagyok.

– Kérlek, raboljuk el mi előbb! – néztem rá könyörgően.

– Hogy micsoda? – döbbent le. – És aztán mégis mi lesz? – kiáltott rám indulatosan.

– Megmutatom magam neki, és elmagyarázom a helyzetet – vontam meg a vállamat.

– Szerinted komolyan hinni fog neked? – hitetlenkedett Shanna.

– A testvére vagyok – jelentettem ki hidegen.

– Halott vagy – utánzott Shanna.

– Könyörgöm, Shanna, ha elvesztem Tomot is, én beleőrülök és mészárlásba kezdek.

Shanna néhány pillanatig habozott, majd nagyot sóhajtott:

– Legyen. De nem tudom megmondani a következményeket.

– Én sem, de vállalom őket – vágtam rá határozottan.

– Szólok a fiúknak, hogy amint lehetőség adódik, kábítsák el, és hozzák ide – vette elő a mobilját.

– Köszönöm – mosolyogtam rá megkönnyebbülten.

Bementem a szobámba, mert nem akartam a részleteket hallani. Ezek után már biztos nem maradhat életben Donovan. Sőt, még előbbre hozom a tervet. Holnap éjjel Jonathan Donovan halott lesz. Ez már biztos.

Belepillantottam a tükörbe és farkasszemet néztem önmagammal.

– Te nem az vagy, akinek tűnsz! – mondtam neki, és láttam, hogy az ő szája is mozog. – Te csak áltatod magadat! – emlékeztettem keményen a tükörképemet.

Még mindig képtelen voltam megbarátkozni a jelenlegi énemmel, annak ellenére, hogy lassan egy éve voltam már vámpír.

Még arról sem volt fogalmam, hogy mit teszek az után, ha végeztem Donovannel. Nem bolyonghatok örökké valóságig a világban minden cél nélkül.

Egy élőhalott, aki a létének értelmét keresi. Nevetséges, ha ez válik belőlem.

Keserűen elmosolyodtam.

– Szánalmas vagy, tudod-e? – kérdeztem magamtól.

– Kész, estére már találkozhatsz a testvéreddel – lépett be Shanna a szobába váratlanul.

Sietve elfordultam a tükörtől az ő irányába. A kijelentése hallatán megdobbant a szívem, már ha szabad ilyet mondania egy halottnak.

– Nagyon hálás vagyok neked – sóhajtottam.

– Majd csak akkor legyél, ha élve kikerül a helyzetből – felelte Shanna gondterhelten. – Viszont most pihenj – csókolt homlokon –, és ne marcangold önmagadat! – Kisietett a szobából, magamra hagyva.

Befeküdtem az ágyba, és lehunytam a szemem annak reményében, hogy mire felébredek, este lesz, és láthatom végre bátyámat, aki már jó ideje azt hiszi, hogy halott vagyok. Ami igaz is, de nem a hagyományos formában.

Mikor felébredtem, és az órámra pillantottam, még csak fél öt volt. Gyötört belül a tehetetlenség. Minél korábban keltem, annál több vérre volt szükségem. Pedig úgy szeretnék már találkozni Tommal, de még várnom kell sötétedésig.

Tom… végre láthatom egyetlen élő családtagomat. Viszont mit fog szólni ahhoz, hogy vámpír lettem?

Talán teljesen kibukik, és azt mondja, hogy inkább nem is akar látni így. Mostantól nem vagyok a testvére és ne is menjek a közelébe. Megszakadna szívem, ha kimondaná ezeket a mondatokat.

És lehet, hogy megteszi. Elküld oda, ahonnan visszatértem: a túlvilágra.

Még kettő és fél órát szenvedtem, mikor úgy döntöttem, hogy elég volt, én márpedig kimegyek innen. Felkaptam egy farmert és egy fekete pólót. Otthon is sokszor viseltem ilyen egyszerű ruhákat, így talán Tom könnyebben elhiszi, hogy tényleg én vagyok az.

Mikor, kimentem a bárba, már elég sokan voltak. Sok vámpír fanatista és jó néhány vámpír is.

– Fred, nem tudod, hol van Shanna? – szóltam oda a csaposnak, mire az irodához vezető folyosó felé intett fejével. – Köszi. – Odamentem, majd az ajtó előtt megálltam és hallgatózni kezdtem. Nem szűrődtek ki hangok, így kopogás nélkül benyitottam.

– Á, már fent vagy? – nézett fel Shanna a papírjából meglepetten.

– Ne kertelj! – szóltam rá rosszallóan.

– Bill – sóhajtott nagyot, majd letette a papírt a kezéből –, itt van, nem kell félned. – Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. – De történt egy kis malőr.

– Ne kímélj! – hunytam be a szemem, és úgy vártam a legrosszabbra.

– Donovan emberei előbb akcióba léptek, mint mi – nyögte ki .

– Na ne! – bukott ki belőlem dühösen.

– Kialakult egy kisebb küzdelem Tomért, amiben megsérült – folytatta Shanna óvatosan, mert félt a reakciómtól.

– Kérlek, mondd már végre végig! Ne kelljen minden szót így kihúznom belőled! – rivalltam rá idegesen.

Aggódtam a testvéremért. Ha bármi baja esett, az csak az én hibám. Akkor hajnalban kellett volna elmennem hozzá, hogy figyelmeztessem, még a saját nyamvadt létem árán is. Ő élő, én nem. Több keresnivalója van a világon, mint nekem.

– Nos, a tűzharcban találatot kapott – fújta ki magát Shanna. Ökölbe szorítottam a kezemet, mielőtt rákérdeztem a legfontosabbra:

– Mennyire súlyos?

– Sok vért veszített, mert a golyó átment a bal karján. De tudtuk pótolni a vért, és elláttuk a sérülést. Minden rendben lesz, ha… – itt elhallgatott.

– Ha? – kérdeztem rá élesen.

– Nézd, te is tudod, hogy ez egy vámpírfészek – emlékeztetett, bár szükségtelenül. – Nagy az esély rá, hogy valaki szabad prédának tekinti, ezért bezártam egy fenti szobába. De még így is megeshet, hogy támadás áldozata lesz – magyarázta nyugtalanul.

– Milyen szépen fejezted ki azt, hogy esetlegesen egy kósza vámpír legyilkolhatja – jegyeztem meg gúnyosan. – Látni akarom most azonnal! – jelentettem ki határozottan.

– Oké – állt fel Shanna –, de nincs eszméleténél a fájdalomcsillapítóktól és nyugtatótól. Kisebb sokkot kapott a támadás miatt – magyarázta az okát annak, hogy így begyógyszerezték.

Shanna felvezetett a felső emeletre, ami viszonylag biztonságos volt. Mikor odaértünk a folyó legutolsó ajtajához, előhúzta kulcscsomót zsebéből, és kinyitotta a zárat.

Folyt. Köv.

A/N: Na, gondolom erre senki sem számított! Véleményeknek örülnék! Felkerült így utólag a Szereplők menüpont is, ahol képeket láthattok arról, hogy én hogyan képzelem el a karaktereket! Róluk is írhattok véleményt ide!