10 – Escaping your fate is impossible? II

– Nagyon jól tetted – cirógatta meg az orcámat a férfi.

Csak a szemét láttam jól, az alakja többi része homályosan volt kivehető, de tudtam, hogy ki az.

– Hazudtál – suttogtam szomorúan. – Azt mondtad, hogy segítesz nekem.

– És fogok is – válaszolta határozottan.

– Mégis itt hagytál – érveltem, és nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet.

– Megkérlek, hogy várj még rám! – parancsolta nekem. – Nem akarom, hogy bajod essen.

– Ennél rosszabbul nem is lehetnék már – szipogtam, miközben letöröltem a könnyeket.

– Ó, édes Shy! – sóhajtotta vágyakozóan. – Muszáj még kitartanod. Tudom, hogy erős vagy, és sikerülni fog neked.

– Nincs igazad – ellenkeztem. – Bele fogok pusztulni, ezt tudom jól. Minél több időt töltök itt, annál nagyobb az üresség bennem, melyet a félelem tölt ki sokszor. Nem akarok így érezni – ráztam meg a fejemet, és újból zokogásban törtem ki.

– Ígérem, hogy amint velem leszel, eltűnnek azok az érzések.

– Nem hiszek neked. – Összepréseltem az ajkamat, és hirtelen ostobának éreztem magamat.

Itt beszélgettem egy férfivel, akit bizonyára a képzeletem hívott segítségül, hogy vigaszt nyújtson a kétségbeesett lelkemnek. Ez lehetett az egyetlen magyarázat.

– Tévedsz! – szólalt meg az idegen kizökkentve ezzel a gondolataimból. – Valóban létezem.

– Igazán? Akkor mi tart vissza attól, hogy segíts rajtam? – Próbáltam dühösnek hangzani, de inkább reményvesztett volt a kérdésem.

– Még muszáj várnom – suttogta fojtottan. – Be kell járnod a sors által rád osztott utat. Én már megtettem, és már csak rád várok.

Egyre kevésbé hittem a sorsban. Ezt viszont nem mondtam a beszélgetőpartneremnek.

– Ha sors kijelölt számomra egy utat, akkor mindegy, hogy mit csinálok, nem? – tettem fel a kérdést elgondolkodva.

– Igen – jött a gyanakvó válasz.

– Akkor viszont nincs mit vesztem a szökés megkísérlésével – vontam le a következtetésemet.

– Shy, kérlek, hogy ne tedd! – A férfi hangja már-már könyörgőnek hangzott, de mégsem volt az.

Nem válaszoltam neki. Egyszerűen felesleges volt.

Hirtelen felriadtam, mikor valami zajt hallottam kintről. Reménykedtem benne, hogy a többiek már biztonságban kijutottak.

A fal mellett a gödörhöz próbáltam kúszni. Véletlenül beleütköztem valakibe, mire az illető halk morgást hallatott. Megkerültem őt, és láttam, hogy elértem a parányi ablakhoz, amin halványan bederengett a holdfény.

Kitapogattam a kezemmel a pokrócot, ami takarta a lyukat. Mély levegőt vettem, és beleereszkedtem. Mikor a túloldalon kikecmeregtem belőle, az arcomat megcsapta a hűvös szél. Már ősz volt.

Azt sem tudtam, hogy pontosan merre induljak el. Ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, és rá kellett jönnöm, hogy valóban nem volt valami jó ötlet ez, mint ahogy azt az idegen is megmondta nekem.

A fémdobozhoz tapadva eloldalaztam a legközelebbi sarkához. Amikor körülnéztem megláttam, hogy a szemközti házban ég a villany egy szobában.

Jeges félelem lett úrrá rajtam, mikor fegyverdörrenést hallottam meg abból a szobából. Oda akartam rohanni, hogy megnézzem, mi történik, de Ena hirtelen sikítása megállított.

Ők voltak abban a szobában. Valahogy ki kellett őket szabadítanom.

Megindultam, de ekkor valaki visszarántott. Kiáltani akartam, de befogta a számat.

– Maradj csendben! – suttogta Jon fojtottan.

Elvonszolt a lehető legtávolabbi pontra, majd elengedett.

– Elkapták őket? – kérdeztem, pedig már tudtam a választ.

– Igen.

– Ó, istenem! – Nagyot nyeltem, hogy eltüntessem a torkomból a gombócot. – Te hogy menekültél meg?

– Itt maradtam őrködni egy kicsit. Végignéztem, ahogyan elhurcolták őket abba a házba.

– Miért nem segítettél nekik? – kérdeztem vádlón.

– Mégis mit tehettem volna a fegyveresek ellen? Legalább annyira sajnálom, hogy ez történt, mint te, Shy.

– Mi mit csináljunk most? – szólaltam meg a kettőnk között beállt hosszú csendet megtörve.

– Fogalmam sincs. Az által, hogy elkapták őket, nekünk több esélyünk van a szökésre.

– Hagyjuk itt őket? – kérdeztem döbbenten.

– Amint hallhattad, már csak a testüket fogjuk itt hagyni.

Újabb lövés hangja hasított az éjszakába. A kutyák vonítani kezdtek, mintha megvadultak volna.

A helyzetet mérlegelvén rájöttem, hogy ez az egyetlen esély.

– Merre tudunk kijutni? – Jon látszólag meglepődött a hirtelen elhatározásomon.

– Van egy körülbelül három és fél méter magas kerítés szögesdróttal a tetején.

– Azzal nem tudunk mit csinálni, nem? – értetlenkedtem.

– Egy részén hiányzik a szögesdrót valamilyen okból. Ha meg tudjuk mászni, akkor átvághatunk a piacon, és valahol kimenekülhetünk. Nincs messze a város – magyarázta türelmesen.

– Akkor menjünk! – vágtam rá határozottan.

Ő bólintott, majd karon ragadva elvezetett a kerítéshez. Felnéztem a tetejére, és bizonytalanság fogott el.

Nagyon magas volt, én pedig mindig is gyenge voltam. Lehetetlennek tűnt, hogy át tudjak mászni rajta.

– Menni fog! – szorította meg a kezemet Jon, mikor észrevette az idegességemet.

A távolból újra hallatszott valakinek a sikolya. Ez már nem Ena hangja volt. könnyek gyűltek a szemembe, és én hagytam leperegni őket.

– Shy, most nincs itt a sírás ideje – szólt rám Jon finoman.

Ha visszagondoltam arra, mikor megfenyegetett, és arra, ahogyan a pár nap alatt bánt velem, meglepő volt a viselkedése.

– Miért segítesz most nekem? – bukott ki belőlem a kérdés.

Nagyot sóhajtott, majd megvakarta a fejét. Úgy tűnt, hogy zavarba hoztam egy pillanatra.

– Mert megérdemled – sóhajtotta. – Most viszont sietnünk kell. A lelkizésre ráérünk akkor is, ha már kiszabadultunk ebből a pokolból.

– Köszönöm – válaszoltam őszintén.

– Te mész elsőnek, rendben? A tetején nagyon figyelj, hogy merre kapálózol, mert könnyen beleakadhatsz a drótba.

– Rendben.

Kifújtam magamat, majd belecsimpaszkodtam a kerítésbe, és elkezdtem felmászni rajta. Éreztem, ahogy Jon megtol alulról, hogy ezzel is segítsen.

Mikor felértem a tetejére, amilyen óvatosan csak tudtam, próbáltam leereszkedni a másik oldalon, ám beakadt a lábam, és fejjel lefelé lógtam a magasban.

– Úristen! – nyögtem kétségbeesetten. – Jon, mit csináljak?

– Kapaszkodj meg úgy, ahogy tudsz, és próbáld kihúzni a lábadat! – utasított, én pedig tettem, amit mondott. – Én is mindjárt felmászom – azzal elindult fel. Görcsösen szorítottam a kerítést, és rángattam a lábamat. Éreztem, ahogy egy kéz segít kiszabadulni. – Sikerült kiszednem a lábad – lélegzett fel Jon megkönnyebbülve.

Moccanni se mertem. Mikor Jon leért oda, ahol a fejem lógott, kinyújtotta felém az egyik kezét, én pedig megfogtam jó erősen.

– Engedd el a másik kezeddel és a lábaddal a kerítést, és akkor újra fejjel felfelé helyzetbe kerülsz!

– De magammal foglak rántani, és mindketten szörnyet halunk! – mondtam rémülten.

– Bízz bennem!

Jonnak sikerült megtartania a karomnál fogva, bár eléggé megrántotta, és fájt. De ez volt a legkevesebb. Sikeresen földet értünk.

– Minden rendben? – nézett rám Jon aggódva.

– Azt hiszem – válaszoltam bizonytalanul.

– Maradj itt, addig én körülnézek. Ha bármi zajt hallasz, akkor bújj el valahová! – kötötte a lelkemre Jon komoran.

Idegesen pillantgattam körbe, mikor magamra maradtam. A szívem csak úgy zakatolt, az idegeim pedig táncot jártak.

Hirtelen lépteket, és beszéd hangját hallottam az egyik irányból. Rémülten néztem körbe, hogy hová is bújhatnék. Végül egy hatalmas hordót választottam rejtekül. A két alak nem vett észre, mikor elsétáltak mellettem. Inkább ott vártam meg, míg Jon visszatért.

– Shy? – kérdezte tétován.

– Itt vagyok – álltam fel, hogy lásson.

– Van egy hátsó kapu, ahol kimehetünk. Gyere gyorsan! – kapta el a kezem, majd maga után húzott, ugyanis újból léptek zaja hallatszott.

A kapu valamilyen oknál fogva nyitva volt, így könnyen ki tudtunk menni rajta. Bizonyára a hajnali szállítmányt várták, és ezért nem zárták be.

Ahogy kiértünk a piac területről a város felé vettük az irányt. Kilométerekre volt innen, de legalább biztos hely volt.

Egészen addig meg sem álltunk pihenni Jonnal, amíg láttuk a piac nagy kőfalait.

Folyt. Köv.

A/N: Kicsit összekuszáltam az eseményeket, remélem, azért így is érthető. A véleményeket köszönöm és továbbra is nagyon számítok rájuk!

9 – Escaping your fate is impossible? I

Ma volt a nagy éjszaka. Már nem sok kellett ahhoz, hogy kilyukadjunk a túloldalon. Természetesen többen is észrevették, hogy miben mesterkedünk, de vagy nem szóltak, vagy kíváncsian figyelték az eseményeket.

Már csak ezt az egy napot kell kibírnom ebben a borzalmas üvegkalitkában. Az emberek ugyanúgy céltalanul bolyongtak, mint máskor. Méregették a lehetséges rabszolgajelölteket.

Hozzám is odajöttek többen, ám általában egy fejcsóválás kíséretében továbbhaladtak. Egyáltalán nem bántott, hogy nem találtak szépnek, mert igazuk volt: nem voltam szép, sem különleges.

Elmerengve emeltem a tekintetem egy tőlem nem messze álló alakra. A döbbenettől azt hittem, hogy a szívem is megáll. Ez a barna szempár…

Kétségbeesetten kerestem a szemkontaktust vele, miközben ő az eladómmal tárgyalt. Nem úgy látszott, hogy észrevesz, de minél előbb cselekednem kellett. Dörömbölni kezdtem az üvegen, mire mindketten felfigyeltek rám.

– A kurva anyádat! – káromkodta el magát az eladó, majd megindult felém, és az üvegre csapott ő is. – Ne merj itt kopácsolni! Ha kitöröd az üveget, esküszöm, hogy a darabjait megetetem veled!

A fiatal férfi jóízűen felnevetett a fenyegetés hallatán.

– Na de, Arnold! Kötve hiszem, hogy ez a szépség nem keresné meg az árát az üvegének.

– Bárcsak igaza lenne, Mr. Kaulitz – sóhajtotta elgyötörten. – Már nyolc hete van a nyakamon ez az átokfajzat, de még csak rá se hederített senki se – kesergett neki, majd gondterhelten letörölgette az izzadságcseppeket a homlokáról.

– Vajon miért lehet ez? – tűnődött el a férfi. – Szépnek szép, még ha nem is annyira szemrevaló – állapította meg, miután alaposan végigmért engem.

Elpirultam a mondat hallatán.

Nem sokan neveztek szépnek, mert nem is voltam az. Egyszerű, nem feltűnő jelenség. Ez írt körül a legjobban engem mindig is.

– Szerintem átok ül rajta – jegyezte meg Arnold elborzadva.

– Ugyan már, Arnold! – nevetett fel a másik könnyeden.

– Igaza van, Mr. Kaulitz – legyintett szégyenkezve. – Butaság ez az egész átok dolog. Már legalább fél éve nem láttam errefelé a testvérét – váltott témát, mire Mr. Kaulitz jókedve egy csapásra elpárolgott.

Én pedig hegyezni kezdtem a fülemet. Egy testvér?

– Bill jelenleg nem tartózkodik Németországban, és még egy jó ideig nem is fog – jelentette ki hűvösen.

Mr. Kaulitz láthatóan nem értékelte a felvetést, sőt, a testvére nevének hallatán is feszültebb lett.

– Értem. Már azt hittem, hogy megállapodott, és nincs szüksége többé rabszolgákra – mosolyodott el a feltételezésén Arnold. – Mégis mikorra várható az érkezése? Volt egy félbe maradt üzletünk.

– Nem tudom, de ha muszáj, lerendezem helyette, viszont most mennem kell. Talán később visszanézek még, és ki tudja, lehet, hogy elviszem ezt a drágát is – intett felém.

– Akkor siessen, mert ha továbbra is a nyakamon lesz, felkeresem a szervkereskedő ismerősömet, aki biztosan hasznát veszi.

A vér megfagyott az ereimben a szó hallatán, és kétségbeesetten pillantottam az álmomban feltűnt férfire. Ő eltöprengve bámult engem, majd újból Arnoldhoz fordult.

– Tegyen vele, amit jónak lát! – ezzel faképnél hagyta az eladómat.

Igen, tényleg csak egy álom volt. Nincs senki, aki megmentene ettől az egésztől.

– Remélem, nem gondoltad komolyan, hogy egy olyan férfi, mint Mr. Kaulitz szemet vethet egy magadfajtára – mosolygott rám gúnyosan.

Igaza volt. Hová tettem az eszemet? Lehetetlenség, hogy valamit is lásson bennem, annyira semmilyen vagyok.

Lehorgasztottam a fejemet, és csak meredtem magam elé.

– Lóduljatok már meg! – taszigált egy alacsony nőt Arnold a fémdoboz ajtaja felé, mert szerinte túl lassan haladtunk. Még mielőtt beléphettem volna, megállított. – Már hetek óta etetlek, mint egy hízós disznót, és mégse visz el senki! Elegem van ebből, ezért ma felhívom az egyik ismerősömet, és ő majd gondoskodni fog rólad – jelentette be.

Megrökönyödve meredtem rá. Mikor megunta, hogy nem mozdulok, belökött az ajtón, így a sor továbbhaladhatott rajtam keresztül.

– Kelj már fel, az istenit! – ráncigált fel Jon. – Még a végén agyontaposnak – morogta dühösen.

Szép lassan tudatosult bennem, hogyha ma nem sikerül a szökés, akkor nekem már mindegy lesz.

– Te jó ég, reménytelen vagy – csóválta meg a fejét szánakozóan.

– Hagyd már békén, Jon! – szólt rá Ena, kirántva a karomat Jonéból. – Eljött az idő! Sietnünk kell! Még egy utolsó kupaktanács, mielőtt leoltja villanyt, és befejezzük a művünket – mondta izgatottan Ena.

– Úristen, valaki épp el akarja venni a plédet a lyukról! – kiáltottam rémülten, odabökve az ujjammal.

Mindketten odanéztek, Jon pedig előre lendült, hogy megakadályozza, mikor is Frank közbelépett.

– Jó ember, mi dolga lenne ezzel a takaróval? – kérdezte a férfit angolul.

– Fázom – válaszolta az egyszerűen.

– Parancsoljon, ez melegebb! – emelt fel Frank egy másik takarót, ami a lyuk mellett pihent, majd a férfi kezébe nyomta. Az elégedetten továbbállt.

– Ezt megúsztuk – sóhajtott Ena megkönnyebbülten. – Bár, szerintem így is vannak páran, akik tudnak róla.

– Mindenki, aki csak egy kicsit is beszél angolul, tud róla – válaszoltam gondterhelten.

Reménykedtem benne, hogy van egyfajta összetartás az itt raboskodók között, és nem árultak be minket. Persze, ilyen helyzetben, ha esélyem lenne arra, hogy kikerüljek innen, talán még én is elárulnám a társaimat.

– Szóval – kezdett bele Thomas –, nemsokára befejezzük a művünket. – A hangja ünnepélyesen és izgatottan csengett.

Még magam sem jöttem rá, hogy hogyan tudtuk kivitelezni ezt az egészet.

Ena elmagyarázta, hogy ez az épület, amiben tartanak minket valójában egy masszív fémdoboz, aminek nincsen alja valamilyen rejtélyes okból, ezért, ha képesek vagyunk fellazítani a talajt, akkor talán kiáshatjuk magunkat.

Sosem gondoltam volna, hogy talán így menekülhetek meg. Fogom a két kezem és ások.

– Inkább most mi fogunk dolgozni, ti, lányok, pedig figyeltek. Ha valaki megkérdezné, mit is csinálunk, akkor hárítsatok.

– Szerintem teljesen felesleges most már hárítani – szólt közbe Allie. – Elvégre ez alatt a pár nap alatt már biztosan rájöttek, hogy mit is csinálunk.

– Jó, akkor meg tök mindegy, nem?! – kiáltott rá Jon idegesen.

– Jon, csillapodj! – szólt rá Thomas erélyesen. – Amint lekapcsolódik a villany, várunk tíz percet, és az után hozzálátunk! – adta ki a végső parancsot.

Szétszóródtunk a helyiségben; én Enával beszélgettem, aki nagyon izgatottnak és idegesnek tűnt.

– Remélem, hogy sikerülni fog – suttogta bizakodóan.

Nem akartam lelombozni, ezért csak bólogattam.

Valójában, ahogy közeledtünk a szökés pillanatához, annál jobban éreztem, hogy valami rossz fog történni.

– Te mit fogsz csinálni, mikor végre szabad leszel? – kérdezte Ena hirtelen.

Ezen még nem is gondolkodtam, annyira lefoglalt a jelenlegi helyzetem.

– Hát – kezdtem bizonytalanul –, szerintem átutazom Amerikába. Ott nem divat a rabszolgatartás annyira – indokoltam meg a helyválasztásomat.

– Ez elég merész gondolat – mosolyodott el Ena. – Én visszamegyek Írországba a szüleimhez. Biztos nagyon hiányzom már nekik, ahogy ők is nekem. Keresek egy magamnak való, kedves párt, és családot alapítok – ábrándozott tovább.

– Ez nagyon szép – suttogtam, miközben elképzeltem, hogy én is ugyanezt teszem Amerikában.

Mégis, valahogy nem ment. Képtelen voltam elhinni, hogy úgyis élhetnék, ahogy Ena lefestette.

– Bárcsak, már most elfelejthetném ezt az egészet, ami itt történik. Egy biztos, a férjemnek sosem fogom elmondani – rázta meg a fejét lemondóan.

– Miért nem? – csodálkoztam el.

– Ugyan már! Biztosan megvetne és mocskosnak tartana, ha rájönne, hogy rabszolga voltam – sóhajtotta szomorúan.

– De ez nem olyan, ami szégyellnivaló szerintem, elvégre nem a mi hibánk, hogy ilyen helyzetbe kerültünk – érveltem.

– Shy, gondolj bele egy kicsit! Ha esetleg egy jómódú férfit sodor az utadba a sors, akkor biztos nem szeretnél ezzel előhozakodni előtte, hiszen hozzá képest nem lennél más, csak egy mocskos, nyomorult rabszolga – magyarázta komoran.

Nekem esélyem sem volt, hogy egy jómódú férfi mellett éljem le az életemet, ha kiszabadulok innen, de Enának valóban igaza volt.

Biztosan lenézne és undorodna minden normális férfi, ha kiderülne, hogy rabszolga voltam.

– Tényleg – adtam neki igazat végül. – Te mi szeretnél lenni?

– Mármint munka? – Bólintottam. – Mindig is vonzott a fodrászat. Széppé varázsolni az emberek haját valódi művészet. Te?

Szólásra nyitottam a számat, de ekkor sötét lett a helyiségben. A meglepettségtől mindenki elcsendesült, de kivételesen, nemsokára újból megkezdték a beszélgetéseket.

Egy idő után lassan odamásztunk a többiekhez, akik már a lyuknál voltak.

– Na? Mennyi van még hátra? – érdeklődött Ena izgatottan.

– Nem tudom. Jon van benne éppen – válaszolt Thomas feszülten.

– Emberek! – hallottuk meg Jon diadalittas hangját. – Sikerült. El sem hittem, mikor megéreztem a friss szellőt az arcomon, és megláttam a Holdat az égbolton a csillagokkal együtt – lelkendezett halkan.

Elkezdtünk mocorogni a hirtelen ránk tört vágy miatt. Nemsokára szabadok leszünk végre. Képtelen voltam felfogni.

– Elsőnek én megyek – jelentette ki Thomas. – Aztán a lányok, majd a fiúk és végül te, Jon. Rendben? – Bólintottunk, de ezt nem láthatta, ezért Jon igennel válaszolt mindenki helyett.

Miután Thomas eltűnt a lyukban, vártunk pár pillanatot, majd sorban elindultunk. Allie, Christina, Johanna, majd Ena.

– Gyerünk, Shy, te jössz! – nyújtotta a kezét Jon felém, hogy belesegítsen a lyukba.

Megindultam volna, de ekkor úgy éreztem, hogy a valaki hátulról megszorítja vállam, és azt suttogja:

– Ne tedd, Shy! – Döbbenten megfordultam, de senki sem volt mögöttem.

– Mi lesz már? – türelmetlenkedett Jon. – Jössz végre? – Magam sem tudtam, hogy mi ütött belém, mikor is megráztam a fejemet jelezve, hogy nem.

– Hogy érted, hogy nem? – nézett rám értetlenül és döbbenten egyszerre.

Ezt meghallván a többi fiú elindult, hogy kimeneküljön.

– Én… képtelen vagyok rá – válaszoltam lemondóan.

Egy pillanatig farkasszemet néztem Jonnal.

– Hát jó – ezzel pedig utolsóként kimászott a lyukon.

– Sok szerencsét – suttogtam már csak magamnak.

Odaléptem és gondosan letakartam, hogy ne legyen annyira észrevehető, utána elmásztam az egyik sarokba, és összekuporodva próbáltam álomba ringatni magam.

A lehetőségem most is meglett volna, hogy kimásszak azon a lyukon, és szabad legyek, de ahányszor rágondoltam, a gyomrom diónyira szűkült és páni félelem fogott el.

Lehunytam a szemem és mélyeket lélegeztem, hogy megállítsam az utat törni vágyó könnyeket.

Folyt. Köv.

A/N: Nem erre számítottatok, nemde? Jó hallani, hogy már ennyire várjátok Bill és Shy találkozását. Kár, hogy még kicsit odébb van.

A véleményeknek továbbra is nagyon örülnék! Sőt, a teóriákat is szívesen várom, hogy szerintetek hogyan fog találkozni ez a két személy!

8 – The Hunting

Fel-alá járkáltam idegességemben. Már órák óta itt kellett volna, hogy legyen, de még mindig nem jött. Ráadásul óvatosságból mindig bezárva tartott, nehogy valami őrültséget csináljak.

Mikor kinyílt az ajtó, egyből ott termettem.

– Na, végre! – sóhajtottam megkönnyebbülten.

– Sajnálom, de mégsem lehet – rázta meg a fejét bűnbánóan. Nem próbáltam elrejteni a csalódottságomat, hiszen úgyis megérezte volna.

– Mégis miért nem?

– A dolgok változtak. Meg kell húznunk magunkat egy időre. A rendőrség felfigyelt a furcsa halálesetekre.

– A szentségit! – ütöttem ököllel a falba, mire a vakolat lemállott róla.

– Kérlek, nyugodj meg! – fogta le a karomat Shanna. – Majd találunk rá lehetőséget, hogy elmehess vadászni – folytatta lágyan.

– De nekem most kell! – sziszegtem összeszorított fogakkal.

Éreztem, hogy egyre jobban elhatalmasodik rajtam a maró éhség. Nem volt egy kellemes érzés. Olyan volt, mintha egy lyuk tátongana a gyomromban, és fájdalmasan lüktetne.

– Addig ihatsz belőlem is – ajánlotta fel egyből, odatartva a nyakát nekem.

– Nem fogok belőled táplálkozni – feleltem határozottan.

Ő volt az alkotóm, egy bizonyos formában az anyám. Márpedig családtagból nem akartam inni.

– Bill – szólt rám erélyesen –, az alkotód vagyok. Te vagy a fiam, és pontosan ezért engedem meg, hogy a véremet vedd! Anyai kötelességem táplálni téged – magyarázta, miközben az arcomat simogatta.

Utáltam, mikor ezt csinálta, ezért elhúzódtam tőle.

– Shanna, elfogadom a szabályaidat, cserébe fogadd el az enyémeket is.

– Túl nagynak képzeled magad. – A keze lecsúszott az arcomról a nyakamra, majd megszorította azt.

Álltam a tekintetét, és még csak össze sem rezzentem. A félelem legapróbb szikráját sem véltem feléledni magamban.

– Ilyen nincs – sóhajtotta Shanna elgyötörten. – Legalább tudnom kéne parancsolni neked. Vajon hol rontottam el a nevelésed?

– Már azelőtt elcseszett voltam, mielőtt meghaltam, úgyhogy emiatt ne magadat okold – mosolyodtam el gúnyosan, mire ő felnevetett.

– Milyen igaz. Viszont a probléma még mindig nincs megoldva ezzel. Legalább egy hónapig mindennap kell vért innod, másként legyengülsz.

– Akkor vigyél el vadászni! – vágtam rá egyből.

– Már mondtam, hogy nem lehet. – Látszott rajta, hogy a makacsságom kezdte bosszantani őt.

– Valami hajléktalant, vagy örömlányt keresek majd. Utána pedig diszkréten elhozzuk a tárolóba.

Shanna gondolkodóba esett.

– Rendben, ám meg kell ígérned, hogy amint szólok, hogy mennünk kell, nem ellenkezel, és jössz!

– Ígérem – vigyorodtam el diadalittasan.

A New York-i utcák hűvösek és büdösek voltak. Ez az első alkalom, hogy az átváltozásom óta kijöhettem. Shanna nagyon féltett, pedig semmi oka nem volt rá.

A testem kezdett megváltozni kissé. Magasabb és izmosabb lettem. A megjelenésem határozottabb és földöntúlibb, míg a járásom kecsesebb és kifinomultabb lett. Az ébenfekete hajam ezüstösen csillogott a fényben, és csokoládébarna szemem pedig sokkal igézőbb lett, mint ezelőtt volt.

Shanna hangtalanul lépkedett mellettem. Még a friss hó ropogása sem hallatszott a lába alatt.

– Gondterhelt vagy – szólaltam meg.

– Hogy ne lennék az? Épp most készülök kockára tenni a létezésünket.

– Nagyon óvatos leszek.

– Nem tudsz megnyugtatni. A balesetek lényege az, hogy nem szántszándékkal történnek.

– Nem lesz semmiféle baleset! – emeltem meg a hangom kissé, de egyből észbe kaptam. – Elnézésedet kérem, Anyám, hogy felemeltem veled szemben a hangnememet!

– Semmi gond, Bill. Tőled már hozzászoktam. Itt fordulj balra! – mutatott egy sikátorra, én pedig úgy tettem, ahogy mondta.

Bent még nagyobb bűz csapta meg az orromat, ezért elfintorodtam.

A sikátor mélyéről hangok és zajok hallatszottak. Lehunytam a szemem, és koncentrálni kezdtem. Kettő, különböző ütemű szívdobogás: két szapora, egy normál és egy eléggé lelassult.

– Megmondtam, hogy nem adok a kajámból! – ordította valamelyik artikulálatlanul.

– Ha kell, erőszakkal veszem el! – jött a dacos válasz, majd egy sikoly és tompa puffanás. Már csak egy szívverés volt észlelhető.

– Odamegyek – indultam el, mire Shanna kirakta elém a karját, hogy megállítson.

– Várj még!

– Mégis mire? – értetlenkedtem, de egy pillanattal később megértettem.

A férfi feltűnt nem messze tőlünk. Látszott rajta, hogy nem józan. Egyik kezében egy ólomcsövet szorongatott, a másikban pedig egy barna papírzacskót, amiben nyilván étel volt.

Hirtelen vér illatát éreztem. Mikor jobban szemügyre vettem a csövet, észrevettem rajta a bíborosan csillogó folyadékot.

A férfi lassan támolygott, ám amint rájött, hogy nincs egyedül, megállt, és ránk pillantott.

– Milyen szerencsés napom van! – kiáltott fel boldogsággal a hangjában. Felém bökött a csővel. – Add ide az összes pénzed, és sértetlenül elmehetsz! – tekintette továbbvándorolt Shannára. – Persze veled azért még szórakozok egy kicsit majd, szépségem.

Halk morgás tört fel a torkomból.

– Ne merészelj így beszélni hozzá! – parancsoltam rá vészjóslóan.

– Bill, ne aggódj! Nincs semmi baj – nyugtatott Shanna.

– Na, mi lesz már, nagyfiú! Nem érek rá egész éjjel – sürgetett a gusztustalan alak.

– Az biztos, hogy én sem – morogtam inkább magamnak, mint neki.

Kikaptam a kezéből a fegyverét, még mielőtt egyet is pisloghatott volna.

Eldöntöttem, hogy nem fogom megharapni. Ettől a mocsadéktól még az étvágyam is elment, viszont nem kellettek a földfelszínre ilyen hitvány alakok.

Egy jól irányzott csapással betörtem a fejét. Halk nyögés kíséretében rogyott az aszfaltra, és többé nem mozdult.

– Erre semmi szükség nem volt, Bill! – morgott rám Shanna dühösen.

Eldobtam a csövet, mire csilingelő hanggal koppant a földön.

– Csak egy kis szívességet tettem New York-nak – fordultam felé.

– Arról volt szó, hogy nem keltesz feltűnést! – emlékeztetett dühösen.

– Ugyan már! Egy ilyen haláleset mindennapos.

– A francba veled! – motyogta Shanna beletörődve a helyzetbe. – Így mégis hogy akarsz belőle enni?

– Hozzá nem nyúlok! – néztem le rá fintorogva. – Undorító, még az étvágyamat is elvette!

– Nem lehetsz ennyire finnyás!

– Dehogynem! Inkább éhen pusztulok, de még bottal sem piszkálnám meg.

– A franc essen beléd! Most ez nem a legjobb pillanat, hogy… – itt elhallgatott.

Ekkor én is felfigyeltem arra, amire ő.

Léptek zaja. Több személyé.

– El kell tűnnünk! – suttogta, majd karon ragadott, és futni kezdtünk. – Tudhattam volna, hogy nem jó ötlet! – dühöngött, mikor is lelassítottunk.

Mélyeket lélegeztem, mert elfáradtam. Az ember azt hinné, hogyha vámpír lesz, akkor legyőzhetetlen.

– Semmi sem történt – forgattam meg a szemem bosszankodva.

– Bill – nézett rám Shanna komolyan –, a világunk másképp működik.

– Ezt már mondtad – vágtam a szavába.

Nagyon éhes voltam. Ha pedig nagyon éhes voltam, akkor kibírhatatlan lettem. Nyűgösködtem, és minden csak idegesített.

– Igazán felfoghatnád a helyzetünk súlyosságát – rivallt rám Shanna.

– Sajnálom, már nem tudok gondolkodni sem az éhségtől.

– Muszáj lesz belőlem innod.

– Nem – morogtam ingerülten.

– Akkor érjünk vissza a bárba, és ott keresünk neked valakit.

Minden szó nélkül sétáltunk. Mikor a harmadik nő ment el mellettem, éreztem, hogy elértem a tűréshatáromat. A következőt, aki szembejön velem, megharapom!

Megpillantottam egy tinédzserlányt nem messze előttünk. Telefonon beszélt az egyik barátnőjével a ma esti buliról.

Mielőtt kontrollálni tudtam volna magam, ott termettem a lány mellett, és kikaptam a telefont a kezéből, majd a földre dobtam.

Éreztem a rémületét és a zavarodottságát. A vére csak úgy száguldott az ereiben, és a szíve hevesen vert az izgalomtól.

Megnyaltam a szám szélét, és mozdultam.

– Ne! – hallottam meg Shanna hangját, és a következő pillanatban a lány nyaka helyett az ő kulcscsontjába haraptam.

Fájdalmasan felnyögött, én pedig rögtön el akartam engedni, de nem hagyta. Szorosan ott tartotta a fejem. A szemem sarkából láttam, ahogy a lány feláll, és, nem törődve a mobiljával sem, elrohan. Amint eltűnt, Shanna elengedett.

A számból a kezembe köptem a bőr- és húscafatokat, majd aggódva szemügyre vettem az általam okozott sebet. Shanna csontja fehéren világított a bíborságban. A vére vékony patakokban folyt kék felsőjére.

– Úristen! Annyira sajnálom – kaptam a szám elé a kezem szörnyülködve.

– Semmi baj – válaszolt tömören.

Nem volt dühös, egyáltalán nem volt az.

– De…

– Elkérhetem a kabátodat? Nem szeretném, ha ránk küldenék a rendőrséget. – Kinyújtotta a kezét felém, én pedig egyből lekaptam a kabátom, és ráterítettem a hátára, figyelmen kívül hagyva az ő gesztusát.

– Mondd, hogy nem tettem kárt benned! – Szinte könyörögtem már neki.

Felnevetett szárazon.

– Több kell ahhoz, hogy igazán kárt tegyél bennem. Most inkább csak gyere!

Elindultunk újból. Átkoztam magam, amiért ilyen könnyen elvesztettem az uralmat magam felett.

– Nem hibáztatlak érte – szólalt meg Shanna lágyan.

– De én hibáztatom magam! – csattantam fel. – Ha nem állítasz le, minden bizonnyal megölöm a lányt!

– Bill, nemsokára megtanulod kezelni az éhségedet, addig is itt vagyok, hogy vigyázzak rád. Nem szeretném, ha te is ugyanazon mennél keresztül, mint én – sóhajtotta szomorúan.

– Miért? Mi történt veled? – pillantottam rá kíváncsian.

– Amikor én átváltoztam, magamra lettem hagyva. Senki sem terelt a helyes irányba, senki sem segített nekem – válaszolta komoran.

– Ezalatt azt érted, hogy az miatt, aki átváltoztatott, sok olyan dolgot tettél, amit megbántál? – szűrtem ki a lényeget.

Megint felnevetett szárazon.

– A létem túl hosszú ahhoz, hogy bánjak valamit is. Ha megteszem, csak felemészt. Idővel te is rájössz erre.

Hirtelen ott találtuk magunkat a bárnál. Éreztem, ahogy a fáradtság egyre elhatalmasodik rajtam. Ennek két oka lehetett: a nemevés, vagy a hajnal eljövetele.

– Mennyi az idő?

– Mindjárt világosodik – jött a válasz, majd beléptünk a bár hátsóbejáratán.

– Hát ti hol voltatok? – támadt le minket egyből Eddy.

– Nem rád tartozik – torkollta le Shanna egyből.

Eddy mélyet szippantott a levegőbe.

– Shanna, te vérzel – jelentette ki határozottan, némi meglepettséggel a hangjában. – Bill, te pedig az ő vérétől bűzlesz – folytatta, majd ellenségesen végigmért.

– Eddy, ne üsd bele olyan dolgokba az orrodat, amihez egy fikarcnyi közöd sincs! – rivallt rá Shanna méltóságteljesen, mire Eddy meghajolt előtte.

– Elnézését kérem, Miss Williams!

– Rendben, most mehetsz a dolgodra! – hessegette el őt, mire Eddy lehajtott fejjel távozott.

Lementünk a bár alagsorába, ott, ahol a lakórész volt található.

Shanna nagyon ügyelt, hogy minden pompás és napfénymentes legyen. Mikor a nappal folyamán képtelenek voltunk megvédeni magunkat, akkor Shanna által felbérelt őrök vigyáztak az épület biztonságára. Mint kiderül, nem egyszer volt példa arra, hogy az emberek felégettek a vámpírok búvóhelyét, miközben ők aludtak.

Shanna levette a kabátomat, és az ágyra dobta. A felsője teljesen tönkrement. A húscafatok a hófehér csonttal együtt már remekül látszottak a lámpafényben.

– Én annyira sajnálom – rogytam le az ágyra a fejemet csóválva.

– Mondtam már, hogy nincs semmi gond. Holnap estére rendbe lesz – mosolygott rám, majd leült mellém, és megsimogatta az arcomat.

– Igazad volt, hallgatnom kellet volna rád! – bukott ki belőlem. Ha tudtam volna sírni, bizonyára megtettem volna.

– Bill, saját kárunkon tanulunk. Oké, most talán az enyémen is tanultál – jegyezte meg viccelődve.

Nem tudtam megállni a mosolygást. Ritkán viccelődött Shanna, és nem volt túl humoros, de tőle már nagyra értékelhető volt ez is.

– Shanna – jött be Tiara komor arccal –, eljöttek – suttogta rettegve.

Shannán éreztem az elhatalmasodó pánikot, majd a megnyugvást.

– Kikről van szó? – néztem rájuk zavartan.

– Csak ne hagyd el a szobát! – parancsolt rám, majd még mielőtt kérdezhettem volna újból, kiviharzott.

Természetesen most sem hallgattam Shannára; óvatosan kilopóztam az ajtón.

Folyt. Köv.

A/N: Köszönöm a véleményeket! Amúgy, titeket nem zavar, hogy két szálon fut a történet?

7 – Rebirthing

– Éjsötétség, vámpírfelség, jöjj, és fogd kezem, kísérj el utamra, a messzi ismeretlenbe, küldj álmot pilledő szememre, a Nap éget, és szívem többé nem ver.

Mégis mi lehet ez? Lágy hang, nyugtató dallam.

Lassan kinyitottam fájó szememet. Shanna Williams mosolygott rám szelíden, miközben gyengéden simogatta a hajamat. A látásom homályos volt.

– Meghaltam? – kérdeztem rekedten, suttogva.

– Igen – válaszolta lágyan.

– Én… én… – nyögtem zavartan.

– Css! – csitított, majd egy ujját a számra helyezte. – Aludj, drága fiam! Később mindent elmagyarázok.

Hagytam magam visszacsúszni a sötétségbe.

Mikor újból felébredtem, az már a maró éhség miatt volt.

Felültem, és körbenéztem; egy hatalmas hálószoba volt, mélykék falakkal. Hogy miért nem emlékeztem az idekerülésem okára és folyamatára, az rejtély volt számomra.

Elvánszorogtam a nagy tükörig, ami az ajtó mellett volt. Kellett néhány perc, mire koordinálni tudtam a testem.

Mikor belenéztem, nem ismertem magamra. Az arcom hullasápadt volt, a szemem pedig beesett és vörös.

Ezek voltak a legszembetűnőbb változások, ám éreztem, hogy valami belül is megváltozott.

A gyertya fénye sokkal élénkebbnek és bántóbbnak hatott, mint ezelőtt bármikor is. Lehet, hogy azért, mert túl sokáig nem voltam fény közelben.

Kitárult a mellettem levő ajtó, fülsértő nyikorgást hallatva; Shanna lépett be rajta. Alaposan végigmért, majd elégedetten elmosolyodott.

– Hála Aborennek, nem maradt rajtad semmi sérülés – sóhajtott fel hangosan, elégedetten.

– Nem lehetne halkabban? – fogtam meg a fülemet a fájdalomtól nyöszörögve.

– Idővel hozzászoksz – simított végig az arcomon kezével.

– Mégis mi történt? Miért érzem magam ilyen furcsán? Kaphatnék valamit enni? Nagyon éhes vagyok. – Csakúgy záporoztak belőlem a kérdések.

Shanna arca percről percre vidámabb lett, ám az utolsó mondatom után elkomorult. Sietve leült az ágyamra, majd invitált, hogy csatlakozzam hozzá.

Engedelmes kiskutyaként lehuppantam mellé. Hagytam, hogy magához húzzon, és cirógatni kezdje a csupasz hátamat; boldogan elsóhajtottam.

– Nem kívánom megosztani veled, hogy mi történt, mielőtt hozzám kerültél – kezdte határozottan. – Annyit viszont tudnod kell, hogy én adtam neked egy új lehetőséget.

– Lehetőséget? – kérdeztem vissza értetlenül. – Mégis mire?

– Az életre. – Lassan kezdett derengeni, hogy mire is céloz.

– Uram atyám! – ugrottam ki a keze közül. – Ugye nem? – néztem rám megrökönyödve.

– Igen, Bill Kaulitz, vámpír lettél – erősítette meg a sejtésemet.

– Mégis miért? – suttogtam megtörten.

– Már halott voltál, mikor megpillantottalak, de úgy döntöttem, hogy felélesztelek – magyarázta türelmesen.

Legszívesebben sírtam volna, de egy könnycseppet sem voltam képes kipréselni.

– Érzem a fájdalmad – sóhajtotta keservesen.

– Nem tudok sírni – temettem az arcomat a kezembe.

– Mi, vámpírok, akármennyire is fáj valami, képtelenek vagyunk sírni.

– H-hogyan haltam meg? – haraptam bele az alsó ajkamba.

– Erre neked kell visszaemlékezned. Most viszont valami kellemetlen következik – emelkedett fel az ágyról kecsesen. – Innod kell.

– Innom? – ismételtem meg. – Nem, nem és nem! – ráztam meg a fejem, mikor felfogtam, hogy mire gondolt.

– Az átváltozásod még nem befejezett – figyelmeztetett. – Ha nem iszol, akkor meghalsz újból.

– Kérlek, ne kiabálj! – suttogtam a fülemet befogva.

– Ha tudnád, hogy mennyire halkan beszélek – kacagott fel. – Az érzékeid négyszer olyan élesek lettek, mint amikor ember voltál. Hozzá kell szoknod még. Ami most ricsajnak és ordítozásnak hangzik, az valójában rendes hangerővel folytatott beszélgetés.

Ez megmagyarázta az erős fényre való érzékenységemet. A gyertya csak halványan pislákolt, mégis olyan volt, mintha egy neoncső lenne.

– Gyűlölöm ezt az egészet! – ordítottam, és még a fülfájásom sem érdekelt.

– Bill, kérlek, ne kínozd magad! – kapta el a karom Shanna könyörgően nézve rám. – Ezzel engem is bántasz.

– Hagynod kellett volna meghalni – válaszoltam ridegen. – Miért nem hagytál ott, akárhol is voltam? – Lassan megrázta a fejét.

– Nem tudtalak volna otthagyni téged úgy, hogy képes vagyok segíteni rajtad, és nem teszem meg. Most viszont innod kell! – magyarázta szomorúan.

– Én nem fogok kivégezni egy ártatlant! – ellenkeztem továbbra is.

– Élni vagy élni hagyni: ez a két lehetőséged van! A kettő együtt nem megy. Vagy te, vagy ő!

– Akkor legyen ő! Én már úgyis halott vagyok. – A szavak keserűen hagyták el a számat.

Shanna elengedett, majd kisétált a szobából. Ezek szerint megértette a felfogásomat.

Nem olthattam ki egy vétlen életet csak azért, hogy csillapítsam az éhségemet. Az nem fért volna össze az értékrendemmel.

Tévedtem.

Percekkel később Shanna visszatért egy lánnyal, aki alig lehetett több tizenhétnél. Reszketett, mint a nyárfalevél, és a szívverése is szapora volt.

Hallottam, ahogy a vér lüktetett az ereiben. Önkéntelenül is megnyaltam a szám szélét, mire a lány kétségbeesetten felzokogott.

Ha elég gyorsan mozdulok, akkor átharaphatom a torkát, még mielőtt még egy nyöszörgés elhagyná azt.

Mikor észbe kaptam, hogy miről is gondolkodtam épp, Shannára rivalltam:

– Megmondtam, hogy nem teszem meg! Én nem vagyok szörny!

– Dehogyisnem! Nézz a tükörbe! – bökött ujjával felé.

Amikor belepillantottam, elborzadtam a látványtól. A szemem vérvörösen izzott, és az eltátott számban szemfogak látszottak. Tényleg nem voltam már ember többé.

Legszívesebben sírtam és üvöltöttem volna, de valahogy mindkét dolog lehetetlennek tűnt abban a pillanatban.

Hatalmasat nyeltem, majd újból Shannához fordultam, aki a lány nyakát cirógatta ujjával apró, körkörös mozdulatokkal.

– Kérlek – lehelte halkan –, vedd el az életét!

A lány bizonyára nem hlalotta az előbbi mondatot, hiszen akkor biztosan sikított volna.

Közelebb lépkedtem hozzájuk, majd alaposan végigmértem a lányt.

Éreztem a félelmét, az izgalmát és a beletörődését. Rájött, hogy már nem menekülhet. Nincs sok neki hátra.

Lehunyta a szemét, mikor odahajoltam a nyakához.

Shanna diadalittasan felsóhajtott, majd elengedte a lányt, aki a karjaimba esett.

– Ígérem, hogy próbálok kíméletes lenni! – mormoltam a fülébe, majd finoman végigszántottam a nyelvemmel a nyakán azt a felületet, ahol éreztem az ütőerét. Nem láttam, hanem éreztem. Ez már önmagában ijesztő tény volt.

Belesüllyesztettem az agyaraimat puha húsába, mire felnyögött. Próbált kapálózni, nem sok sikerrel. Hatalmas kortyokban nyeltem a vérét. Az íze egyszerre volt fémes és édes. Minél többet ittam, annál többet akartam még.

Éreztem, ahogy a testem egyre erősebb lesz, feltöltődik energiával, és már-már a szívem is megdobban. Ez persze nevetséges feltételezés volt.

Halott szív nem dobog.

Hirtelen emlékképek ugrottak be. Egy erdő, folyó, három férfi; fájdalom, még több fájdalom; nedvesség, majd végül sötétség.

– Te jó ég! – engedtem el a lányt rémülten, mire élettelenül koppant a padlón.

A teste ernyedt volt, és már nem lélegzett.

– Megöltek! Tényleg megöltek – suttogtam döbbenten, majd a kezemet a számhoz emeltem, mikor visszahúztam, vér csillogott rajta. Shanna mindeközben szánakozva figyelt engem. – Kik tették ezt velem? – vontam kérdőre fennhangon, de ő némán állt.

Pusztító düh éledt fel bennem.

Meg akartam találni azokat, akik miatt ilyen lettem. Egytől egyig meg szerettem volna szabadítani őket a testrészeiktől lassan, fájdalmasan.

Váratlanul újabb kép villant be, amint végignézem, hogy levágják az ujjamat.

Gyorsan lepillantottam mindkét kezemre – tíz darab ujj volt, viszont a Tomtól kapott gyűrűm hiányzott, ami azt jelenti, hogy a bal gyűrűsujjamtól szabadítottak meg.

– Ez mégis hogy lehet? – csodálkoztam el. – Levágták az ujjamat.

– Jaj, Bill! – nyögte szánakozóan, majd megölelt. – Úgy sajnálom, hogy ez történt veled!

– Shanna, ki tette ezt velem? – ismételtem meg a kérdésem, ezúttal keményebben.

– Nem tudom – válaszolta, majd összepréselte ajkait idegességében.

Biztos voltam benne, hogy igazat mondott. Nem tudtam, hogy miért, de vakon bíztam benne.

– Akkor mit tudsz? – toltam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek.

– Minden bizonnyal miattam történt az egész! – szorította ökölbe apró kezét.

– Ezt hogy érted? – ültem le lassan az ágyra.

Valahogy minden sokkal normálisabbnak tűnt most már. A gyertya fénye is gyengült, a hangok is halkabbak lettek, csak a lány holtteste zavart.

Én végeztem vele, én voltam a gyilkosa.

– Amikor megláttam az állapotodat – szaggatott lélegzetet vett, de nem fejezte be a mondatot. Talán, ha tudna sírni, most megtenné.

– Miért törődsz velem? Miért nem hagytál meghalni? – Komolyan nem értettem ezt.

Shanna Williams, New York város körlettartó vámpírja nemcsak, hogy lefeküdt velem, de még vámpírrá is tett, hogy megmentsen a tényleges haláltól.

– Különleges vagy számomra – válaszolta némi töprengés után. – Idővel mindent megmagyarázok. Sokat kell tanulnod még az új életedről.

– Ezt nem igazán nevezném életnek. – A hangom csupa gúny volt.

Lenéztem áldozatom testére. Nagyon fiatal volt.

– Máris eltüntetem őt – kapta fel a vállára Shanna, mint egy rongybabát.

– Hohó, mégis hová viszed? – állítottam meg.

– A gyűjtőbe.

– El kell temetnünk. Így tisztességes.

– Bill, nem úgy működnek a dolgok, mint nálatok, vagyis, mint az embereknél – javította ki magát, mikor rájött, hogy már én sem vagyok ember. – Nem hagyhatunk magunk után nyomokat.

– Pont ezért kell eltemetni – érveltem.

– Nemsokára rájössz, hogy nem az a legjobb megoldás – tűnt el az ajtóban.

Idegesen ültem vissza az ágyra, és vártam, hogy újra megjelenjen, még több magyarázattal szolgálva.

Lehunytam a szemem, és hátradőltem. Sosem képzeltem volna, hogy valaha is ilyen tragikus fordulatot vesz az életem, vagyis inkább újjászületek. Talán ez a legjobb szó arra, ami velem történt a tragikus mellett.

– Megkereshetem azokat, akik ezt tették velem? – suttogtam a kérdést.

– Természetesen – jött a válasz.

– Tényleg itt vagy? – ugrottam fel meglepetten.

Nem hallottam semmilyen mozgást, egyszerűen csak érzékeltem a jelenlétét egy másik személynek.

– Úgy tűnik – nevette el magát Shanna. – Már ráállítottam az ügyre két alkalmazottamat. Amint megtalálják a tetteseket, elhozzák őket.

– Ne! – kiáltottam, mire Shanna felvonta szemöldökét.

Amíg ember voltam, valami természetellenes szépségnek láttam, most pedig olyan semmitmondó volt. Elvesztette a karizmáját, pedig ugyanúgy nézett ki, mint mielőtt átváltoztam.

– Úgy értem, én akarom majd őket elintézni, a saját környezetükben. Azt akarom, hogy legalább annyira meglepetésként érje őket a rajtaütésem, mint ahogyan engem is ért – sziszegtem ökölbe szorított kézzel.

– Értem, de azzal is számolnod kell, hogy lehet, hogy családos emberek – világított rá a tényre Shanna.

– Tudom jól. Annak a lánynak is biztos volt családja, akivel nemrég végeztem. Lehet, hogy most is kétségbeesetten keresik a szülei, a testvérei… – Elhallgattam. – Tom! Vissza kell mennem hozzá, és el kell mondanom neki, hogy élek – indultam el az ajtóhoz reflexből.

Még mielőtt megfoghattam volna a kilincset, Shanna elém állt, és megrázta fejét lemondóan.

– Lehetetlen, amit akarsz.

– Miért? – kérdeztem keseregve, de hirtelen düh támadt bennem megint. – Azok az alakok el fogják neki küldeni postán az ujjamat! Azt fogja hinni, hogy meghaltam.

– Mert meghaltál! – csattant fel Shanna türelmét elvesztve. – Fogd fel végre, Bill Kaulitz, hogy nem vagy ember többé!

Kemény szavai szíven találtak. Lehajtott fejjel rogytam össze, és arcomat a kezembe temetve ültem előtte.

– Jaj, nem így akartam! – tette a vállamra a kezét. – Ne szomorkodj! Most inkább pihenj le, hamarosan felkel a Nap.

Bólintottam, majd bemásztam az ágyba, és lehunytam a szemem újból. Bizonyára lesz alkalmam valahogy kapcsolatba lépnem Tommal, és közölnöm vele, hogy életben vagyok… vagy legalábbis mozgok és beszélek.

Folyt. Köv.

A/N: Elnézést a sok várakozásért, de a másik történetem részét is be akartam fejezni, és együtt felrakni a kettőt! Remélem tetszett a rész! Meg akartam mutatni, hogy Bill hogyan is lesz vámpír, és nem azt, hogy már vámpír a történetben.

6 – The Plan

Egy újabb nap az üvegkalitkámban töltve. Habár nem tudtam a pontos dátumot, elkezdtem számolni a nappalok és éjszakák váltakozását, így körülbelül négy hete lehettem itt. Valamiért senkinek sem akaródzott megvenni engem.

A tömeget bambulván, észrevettem, ahogy Caleböt cipeli egy öreg, kopasz pasas maga után nem messze tőlem. Eszeveszett dörömbölésbe kezdtem, hátha Cal felfigyel rám. Mikor felém pillantott, eleresztett egy szomorkás mosolyt, és megcsóválta a fejét.

Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.

– Sajnálom – suttogtam artikuláltan, hogy le tudja olvasni a számról.

Megrántotta a vállát, és elfordulva tőlem továbbsétált. Fájt így látnom őt, és tudnom, hogy rajta már senki sem segíthet.

– Nézzék ezt a csodás példányt! – mutatott rám az eladóm diadalittasan. A két alak kíváncsian szemlélt engem.

– Nem is tudom – hezitált a negyvenes éveiben járó nő elgondolkodva. – Fiatal lenne ahhoz, hogy kihordjon egy gyereket.

Elkerekedett szemekkel bámultam rá. Elmondtam magamban egy gyors imát, hogy ne vigyenek el.

– Angol származású, ráadásul, mint láthatják, igen jó génjei vannak. Nem szeretnék, ha jövendőbeli gyermekük ilyen finom vonásokat örökölne? Nagy, csokoládébarna szemek, telt ajkak, szívformájú arc és hozzá hosszú, hullámos, szőkésbarna tincsek: minden szülő álma! – mosolyodott el szélesen.

– Szívem, neked mi a véleményed? – fordult párjához a nő.

A férfi legalább tíz évvel volt fiatalabb nála, ha nem többel. Biztosan csak a pénze miatt ment hozzá a nőhöz, hiszen látszott rajtuk, hogy jómódúak, és semmiben nem szenvednek hiányt.

– Szerintem van valamilyen betegsége – vizsgált meg jó alaposan.

– Ó, a leány még szűz! – tette hozzá gyorsan eladóm.

Már nagyon szeretett volna megszabadulni tőlem, de csak nem sikerült neki.

– Tényleg nagyon szép. Nem szeretnéd, ha a gyermekünk is így nézne ki? – karolt bele a nő, majd hozzábújt.

Felfordult a gyomrom ettől a viselkedéstől. Ha én szülném meg a gyereket, akkor az enyém lenne, nem az övé!

– Nem, nem akarom – válaszolta férfi határozottan. – Menjünk innen! – vezette el kedvesét, aki csalódottnak tűnt.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Az eladóm viszont mérgesen nézett rám.

– Már négy rohadt hete vagy a nyakamon! – belerúgott az üvegketrecbe, de épp csak akkorát, hogy megrázkódjon, de ne törjön el az. – Sosem adok már túl rajtad?!

Bűnbánóan lesütöttem a szemem. A napom további része nem szolgált meglepetéssel. Igazándiból senki rám se hederített.

Este, miután megvacsoráztam, lefeküdtem aludni a szokásos sarkomba.

Egyetlen egy szót sem váltottam még a körülöttem lévő emberekkel.

Féltem, hogy talán haragszanak rám, amiért mindennap kapok vacsorát. Szerintem nem is vette észre már a férfi, hogy minden este ételt ad nekem.

Mivel nem tudtam aludni, ezért felültem, és bámultam ki a fejemből az életemen töprengve. Már ha azt, ami nekem van, életnek lehetett nevezni.

– Szia – szólított meg hirtelen egy lány, aki nem messze ült tőlem. Eddig észre se vettem a jelenlétét. A lány angolul köszöntött, ezért én is úgy válaszoltam neki.

– Szia!

– Már sokszor ide akartam jönni hozzád, de nem mertem – vallotta be szelíden mosolyogva.

– Ó – ámultam el. – Miért nem?

– Nem is tudom – gondolkozott el –, talán, mert annyira megközelíthetetlennek tűnsz.

– Én? – kérdeztem vissza döbbenten.

Sok mindennek neveztek már, de ennek még nem.

– Igen, ráadásul kivételeznek veled, ami itt rengeteget jelent.

– Csak azért, hogy minél előbb túladjon rajtam – sóhajtottam szomorúan.

– Értem, bár nem meglepő. Itt minden a pénz körül forog. Undorító egy világ! – suttogta utálkozva.

– Még is ide kerültünk.

– Igaz – töprengett el. – Te honnan származol?

– Angliából – sóhajtottam, ugyanis amint kimondtam szülőhazám nevét, elfogott a honvágy.

– Én Írországból. Úgy hiányzik a családom – suttogta szomorúan.

– Téged nem a szüleid adtak el? – kérdeztem zavartan.

– Isten ments! – tiltakozott egyből. – Elszöktem otthonról, és az utcán kaptak el. Már bánom, hogy ennyire őrült voltam!

– Engem már egészen kis korom óta úgy neveltek, hogy egy napon majd itt fogok kikötni – húztam a mellkasomhoz a térdemet.

– Ez komoly? – döbbent le.

– Igen. A szüleimnek ez már szinte biznisz. Már túladtak a bátyámon és a nővéremen is. Nem kerülhettem el én sem a sorsomat.

– Ez szörnyű! – kapta a szája elé a kezét. – Annyira sajnálom… tényleg, a neved még nem is kérdeztem.

– Mindenki csak Shy-nak hív – nyújtottam a kezem felé.

– Én Ena vagyok – rázta meg mosolyogva. – Tudod, valójában azért jöttem ide hozzád, mert van némi hátsószándékom is – vallotta be röstellve.

– Ó – nyögtem meglepetten. – Mégis mi lenne az?

Vajon mit akarhatott pont tőlem?

– Többen készülünk megszökni. – A hangját a lehető leghalkabbra vette. – És azon gondolkodtam, hogy nem akarnál-e segíteni. Minél többen vagyunk, annál jobbak az esélyeink.

– Biztos vagy ebben? – kérdeztem vissza bizonytalanul.

Elég veszélyesnek hangzott a kísérlet, főleg, ha elkapnak minket, akkor aztán biztos nem menekülünk.

– Inkább megkísérlem a szökést, mintsem, hogy várjam a végzetem ölbetett kézzel – felelte dacosan.

– Igazad van, de mégis, szerintem túl veszélyes – ellenkeztem még mindig.

– Értem, szóval a válaszod nem.

Csöndben maradtam, mert magam sem tudtam, hogy mit is akarok pontosan. Jó lett volna minél előbb kiszabadulni innen, de ha lelepleződnénk, akkor csak még nagyobb bajban lennénk.

– Nem erőszak a disznótól – motyogta csalódottan, majd elmászott mellőlem, otthagyva a gondolataimba merülve.

Hiába próbáltam elaludni, nem jött álom a szememre. Pirkadatkor eljött a szokásos reggeli rutin ideje, és újból visszakerültem a ketrecembe. Ám a mai nap valahogy másnak érződött.

Rengeteg gondolkoztam, és végül arra jutottam, hogy már úgysincs mit veszítenem. Ma este beszélni fogok Enával újból.

Izgatottan vártam az estét. Reméltem, hogy nem vonta vissza még az ajánlatát.

– Ena – tettem a kezem a vállára, mikor ránk zárták az ajtót.

– Á, Shy – mosolygott rám.

– Meggondoltam magam, mégis szeretnék csatlakozni hozzátok – halkítottam le a hangom, bár a helyiségben képtelenség lett volna, hogy bárki is meghallja, akkora volt a hangzavar.

Mindig így ment. Egészen addig zajongtak az emberek, amíg a férfi jött, és le nem kapcsolta a villanyt, hogy ne lássunk semmit.

– Ez remek! – csapta össze két tenyerét vidáman. – Gyere, bemutatlak a többieknek! – Elkapta a karom, majd magával húzott egy a sarokban üldögélő csapat felé. – Még egy személy száll be a tervünkbe – közölte, amint odaértünk. – Ő itt Shy!

Néhányan felmordultak, én pedig rémülten pillantottam Enára.

– Az eladó kis kedvence mégis miért akarna megszökni? – horkant fel gúnyosan egy barna hajú fiú, aki alig lehetett idősebb nálam egy-két évvel.

– Jon, kérlek, ne kezdd! – szólt rá Ena erélyesen.

– Én nem vagyok a kedvence – mondtam halkan.

– Mégis te kapsz mindennap ételt, és üvegketrecet! – pattant fel Jon, és fenyegetően megindult felém. Hátráltam pár lépést.

– Jon – kiáltott rá egy magas férfi –, csillapodj!

– Nem értem, hogy miért kéne őt is bevennünk – mutatott rám undorodva.

– Minél többen vagyunk, annál jobb. Ezt te is tudod – jött az egyszerű válasz.

Ezután egy perces csend telepedett ránk.

– Gyorsan beszéljük meg, amíg le nem kapcsolja a villanyt! – sürgetett egy szőke nő minket, aki láthatóan eléggé feszült volt.

A többiek egymásra nézve bőszen bólogattak, így hát lekuporodtunk a sarokba, és megkezdtük a kupaktanácsot.

– Körbevizsgáltam ezt a fémdobozt – kezdett bele Jon – két helyen lehetséges, hogy kitörjünk: az ajtónál vagy a hátsóablak alatt.

– Szerintem nem tanácsos pont a bejáratnál próbálkozni – kotyogott közbe a szőke nő.

– Allie-nek igaza van. az ablaknál fogjuk kiásni a gödröt. Viszont kell valami, amivel eltüntethetjük, hogy a többieknek ne legyen feltűnő.

– Az lehetetlenség! – csóválta meg a fejét Ena. – Maximum néhány pokróccal tudjuk letakarni. Valamelyikünknek mindig őrt kell állnia, nehogy lelepleződjünk.

– Gyorsan kell csinálnunk, mert egy idő után észreveszik. Legkésőbb holnapután estére meg kell lennie az alagútnak.

– Jó, de mivel lazítjuk fel a talajt ott? – türelmetlenkedett egy alacsony fiú, miközben idegesen fürkészte a többi rabszolgát.

Habár, szerintem, nem lehetett hallani, hogy miről beszéltünk, akkora volt a hangzavar.

– Két kezünkkel és az üveg vizünkkel. Azzal kell dolgoznunk, amink van.

– Akkor holnap este megkezdjük a műveletet. Mindenki imádkozzon, hogy sikerüljön! – csapta össze a kezét az a férfi, aki leállította Jont.

Mintha csak erre vártak volna, lekapcsolódott a villany a helyiségben, és minden elcsendesült. Hallottam, ahogy a többiek mozdulnak, és lassan kettesben maradtam Enával.

– Jó éjt, Shy – suttogta.

– Neked is.

Elfeküdtem ott, ahol voltam, majd nagyot sóhajtottam, és végigsimítottam a kezemmel a talajt. Legalább olyan kemény volt, mintha beton lenne.

Reméltem, hogy tényleg sikerül majd áttörnünk rajta. Akkor végre szabad lehetnék majd, és azt tehetném, amit én akarok.

Hirtelen egy árnyat láttam mozdulni magam felett, majd valaki megragadta a vállam, és felrángatott ülő pozícióba.

– Le merem fogadni, hogy besúgó vagy! – suttogta a lehető leghalkabban.

Először nem ismertem fel a hangot, ám rá kellett jönnöm, hogy Jon volt az.

– Én… én… nem – tiltakoztam remegő ajakkal.

– Valld be, hogy az vagy! – követelőzött, majd lenyomott a földre, és fölém hajolt.

– Nem, nem vagyok az – ráztam meg a fejemet, de éreztem, hogy a pánik egyre jobban elhatalmasodik rajtam.

– Ha elárulsz minket, megöllek, még mielőtt végeznének velünk – sziszegte közel hajolva az arcomhoz. – Értetted?

– I-igen – leheltem elhűlve.

– Okos kislány – dörgölte orcáját a sajátomhoz. – Hmm…

Lehunytam a szemem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Féltem, hogy mi fog következni, de végül elengedett.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

– Örülök, hogy így megértjük egymást – kuncogta, majd elmászott mellőlem.

Tudtam, hogy nem viccel, és még annak ellenére is féltem tőle, hogy valójában semmi okom nem volt rá.

Nem voltam áruló, mégis valami rossz érzés fogott el, ahányszor a közelgő szökésre gondoltam.

Folyt. Köv.

A/N: Elnézést a kimaradásért, de valahogy minden egybefolyt és nem tudtam különbséget tenni idő és teendő között! Lehet, hogy kicsit értelmetlen, de talán valaki érti, hogy mire gondolok.

Köszönöm a véleményeket, és továbbra is nagyon hálás lennék a visszajelzésekért!