Confusion Boy – Annelie és Bill találkozása

– Király ez a klub – ordította fülembe Jessika, miközben vigyorgott, mint a vadalma.

– De hol vannak a jó pasik? – grimaszoltam.

– Én láttam sokat – bizonygatta hevesen. – Nézd például azt ott! – mutatott egy szőke, kigyúrt pasasra, de csak megráztam a fejemet undorodva.

– Nem az én zsánerem – vágtam rá gyorsan.

– Finnyás vagy – állapította meg vigyorogva. – Mit szólsz ahhoz az elvont gyerekhez ott a sarokban? – bökött a hely másik felébe.

Ott állt egy magas, fekete hajú, szomorkás alak, kezében egy itallal, egyedül, s figyelte az előtte elhaladó embereket.

– Szegény depressziós – sóhajtottam szánakozva, mert az ilyen alakokat mindig is lehangolónak találtam, bár azt nem értettem, hogy akkor minek jött egy zsúfolt klubba, ha csak ott szobrozott a sarokban semmit sem csinálva.

– Feladom – kiáltotta Jessika lebiggyesztve ajkát. – Még nem született meg az a pasi, aki neked jó lenne – nevetett fel.

– Sebaj! – legyintettem könnyedén. – Addig elszórakozom a tökéletlenekkel – mosolyodtam el gonoszan.

– Gyere táncolni! A parketten lehet pasikat összeszedni – kapta el a kezem Jessika, és már húzott is maga után.

Jessika eléggé felöntött a garatra, bár én se voltam teljesen józan, noha épp csak annyit ittam, hogy meghozza a kedvem, és elfelejtsem a gátlásaim. Táncoltunk, és élveztük a férfiak csodáló, egyben vágyakozó tekintetét.

Éreztem, hogy valaki hirtelen átkarolta a derekam hátulról. Megfordultam, hogy belecsimpaszkodjak a nyakába. Ekkor szembetaláltam magam a depressziós sráccal, ami meglepett, mert most egyáltalán nem tűnt annak. Sokkal inkább jókedve volt.

Mosolygott rám, de nem az a bárgyú, részegfajta volt. Teljesen tudatában volt annak, amit csinált, és élvezte a dolgot. Ahogy hozzámsimult, megérintette a vállam, átfutatta az ujjait a hajamon. Nem úgy tűnt, mint aki meg akar fektetni. Egész egyszerűen csak érezni akart engem. Váratlanul közelebb hajolt, és megcsókolt szenvedélyesen. Éreztem, ahogy a hideg fém súrolja az ajkam, s a nyelve találkozik a sajátommal. Miután elszakadtunk, egymásra mosolyogtunk.

Egyszer csak feltűnt mellettünk Jessika, aki nem nézett ki valami jól.

– Anne, nem érzem magam jól – fogta meg a vállam, s eldőlni látszott,ezért rémülten kaptam a másik karja után, elengedve a táncpartneremet.

– Gyere, kimegyünk a mosdóba – suttogtam a fülébe, majd vissza se nézve a srácra, elindultam Jessikával, hogy átverekedjük magunkat a tömegen.

A mosdóban Jessika egyből megtalálta a vécékagylót. Én pedig tartottam a fejét, s ügyeltem arra, hogy a haja se legyen útban. Legbelül pedig átkoztam magam, hogy hagytam ennyit inni.

Tudtam, hogy nem lesz jó vége, mégsem szóltam neki. Milyen barátnő az ilyen?

Miután megmosta az arcát, s kiöblítette a száját, kicsit visszatért a színe is.

– Elég volt ennyi bulizás mára – állapítottam meg. – Szerintem induljunk – tettem hozzá finoman.

– Te hogy bírod ilyen jól a piát? – sóhajtotta Jessika látván, hogy nekem kutyabajom sincs.

– A nagyapám alkoholista volt, a nagybátyám és a nagynéném is. Ezen kívül tudod jól, hogy apám sem vetette meg az italt – magyaráztam neki unottan. – Különben sem ittam sokat – vontam meg a vállamat.

– Igaz is. A génjeidben van a piálás – jegyezte meg sértődötten. – A helyedben én kihasználnám ezt az ajándékot, amit Isten adott – vigyorodott el. – Nagyon kevés ember tud sokat inni büntetlenül.

– Ez baromira nem ajándék – néztem rá rosszallóan, majd kitámogattam a mosdóból, aztán kibotorkáltunk a klubból is. Kint több részeg ember és banda is volt.

Jessika hiába szabadult meg a megivott ital felétől, még mindig elég részeg volt ahhoz, hogy hülyeségeket csináljon.

– Szevasztok, fiúkák! – kiáltott oda egy csapat motorosnak. – Akartok egy kis műsort?

A férfiak mohó tekintettel vizslatták Jessikát, aki egy miniszoknyában, és mélyen dekoltált topban illegette magát előttük. Tisztán leolvasható volt az arcukról, hogy min gondolkoztak éppen.

Elkaptam Jessika karját, mikor elkezdte felhúzni a topját, mire ő értetlenkedve pillantott rám.

– Ez nagyon nem jó ötlet – néztem rá komoran.

– Hajrá, Cica! Jól nyomod. Folytasd! – kurjantotta az egyik részeg alak hátulról, mire Jessika diadalittasan rám mosolygott.

– Látod? Bejön nekik – nevetett kacéran.

– Most azonnal hagyd abba ezt az eszement viselkedést! – emeltem fel kissé hangom.

– Nem vagy az anyám, hogy megmond, mit tehetek és mit nem! – üvöltötte Jessika a képembe.

– Lehet, de nem hagyom, hogy olyan hülyeséget csinálj, amit később nagyon megbánhatsz – válaszoltam nyugodtan.

– Ki kért rá, hogy pátyolgass? – vont kérdőre idegesen.

– Senki – feleltem őszintén. – A barátnőd vagyok, és az a dolgom, hogy vigyázzak rád – tettem hozzá.

– Rám nem kell vigyázni. Most pedig visszamegyek a klubba, és tovább fogok bulizni – jelentette be határozottan, majd ezek után kitépte a karját az enyémből, s visszabotladozott a helyiségbe.

Akármennyire mérges voltam rá, nem hagyhattam csak úgy itt. Én is visszamentem, s leültem az egyik sarokba, ahonnan tökéletes rálátásom volt Jessikára, aki épp egyik italt vedelte a másik után.

Legszívesebben odamentem volna hozzá, és hazarángattam volna, mégsem tettem.

Majd csak követem, hogy biztonságban hazaérjen.

Jessika rendelt egy utolsó vodkanarancsot, amit lassan megiszogatott, miközben a táncoló embereket vizslatta.

Egyszer csak odalépett hozzá a srác, akivel táncoltam. Szóba elegyedett barátnőmmel, aki hirtelen dühösen a pultra vágta a poharát, majd faképnél hagyta a fiút. Bement a parkett közepére, és eszeveszett módon táncolni kezdett.

Én pedig hátradőltem a kényelmes kanapén, és lehunytam a szemem. Eléggé fáradt voltam, és már elmúlt hajnali három is.

Váratlanul besüppedt a kanapé mellettem, de nem szenteltem neki nagy figyelmet egészen addig, amíg egy kezet nem éreztem a combomon.

Kinyitottam a szemem, majd méltatlankodva az alakra szóltam:

– Már megbocsásson… – kezdtem bele, de félbehagytam, mikor felismertem a fiút.

– Szia – köszönt félénken.

Kellemes csengésű volt a hangja. Még így a zajban is meg tudtam ezt állapítani. Szúrósan a kezére néztem, mire zavartan elkapta a combomról.

– Csak azt akartam kideríteni, hogy alszol-e – habogta zavartan.

– Amint láthatod, nem – vágtam rá morcosan, mire bólintott, majd rátévedt a tekintete a táncoló tömegre.

– A barátnőd nagyon csúnyán le van részegedve – jegyezte meg szenvtelenül.

– Nekem mondod – sóhajtottam, majd megcsóváltam rosszallóan a fejem.

– Te nem érzed jól magad? – kérdezte óvatosan, mire gyanakvóan felhúztam a szemöldököm.

A hangjából aggódás érződött ki, s a szeme is ezt tükrözte. Mi a francért aggódik egy vadidegen az én hogylétemért?

– Hát most pillanatnyilag nem – feleltem közönyösen.

Legszívesebben a homlokomra csaptam volna a kijelentés után. Pont úgy jött le, mintha ő lenne az oka annak, hogy nincs jókedvem. Láthatólag ő nem vette észre a mondatom kétértelműségét.

– Akkor táncoljunk – ajánlotta fel.

Először vissza akartam utasítani, aztán rájöttem, hogy felesleges. Ha már itt ragadtam, akkor tényleg élveznem kellene a bulit.

– Oké – álltam fel, mire az arca meglepettséget tükrözött. – Mi az? – néztem rá értetlenül.

– Semmi, csak – tartott egy kis szünetet – nem gondoltam, hogy igent mondasz.

– Miből gondoltad, hogy nemet mondok? Különben is már táncoltunk – tettem hozzá váll rándítva, de az arcán még nagyobb lett a meglepettség.

– Igaz is – állt fel, mikor észrevette a kétkedő pillantásom, majd magával húzott, majd elkezdtünk táncolni.

Most valahogy más volt, mint első alkalommal. Egyáltalán nem mozgott olyan magabiztosan, lazán. Kicsit még zavarba is jött. Ezzel engem is összekavart kissé.

– Ki kell mennem a mosdóba – súgtam a fülébe.

Bólintott, majd elengedett. Én pedig átvágtam a tömegen. A mosdóban megigazítottam a sminkem, s ittam egy kis vizet a csapból. Kinyitódott az ajtó, és Jessika lépett be rajta.

– Hát te? – kérdezte flegmán. A szavai nem voltak tisztán érthetők hála az alkoholnak.

– Bulizok, akárcsak te – válaszoltam félvállról, majd hallottam, ahogy kétkedve felhorkan.

– Én viszont indulok. Jó éjt – távozott felhúzott orral, méltóságteljesen.

Tudta, hogy visszajöttem érte, s direkt jött utánam a mosdóba.

Tisztában volt vele, hogy nem neki volt igaza, ám még nem volt képes bevallani, és bocsánatot kérni. Viszont majd annak is eljön az ideje.

Eléggé fáradt voltam, ezért eldöntöttem, hogy végre én is hazamegyek. Épp az ajtónál voltam, mikor szembejött velem a depressziós srác.

– El sem köszönsz? – vigyorgott rám pimaszul. Már megint a macsót játssza. Skizofrén ez a gyerek?! – Adj egy csókot! – kapta el a derekam.

Egy gyors puszit nyomtam az ajkára, majd kicsusszantam a karjából. Úgysem találkozom vele többet.

Lassan sétáltam hazafelé, és hallgattam, ahogy a madarak csicseregtek.

Hajnali fél öt múlt. Az utcák kihaltak voltak, a Nap pedig ébredezett. Senki nem volt az utcákon, ez pedig örömmel és bátorsággal öntött el.

Halkan elkezdtem énekelni.

Sosem volt valami jó hangom, de azért ha karaokéra került a sor, nem kellett elbújnom a szék alá.

– Egy kihalt úton sétálok, az egyetlenen, amit ismerek. Nem tudom, merre vezet, de az az otthonom, s sétálok tovább magányosan.

– Sétálok az üres utcán, az összetört álmok körútján. Ahol a város alszik, egyedül vagyok, és magányosan kószálok, csak sétálok, csak sétálok, sétálok…

Döbbenten fordultam a hang irányában. Nemcsak azért, mert nem vártam társaságot, hanem mert olyan gyönyörű volt.

– Te követsz? – szegeztem neki a kérdést.

Igen, annak a srácnak.

– Nem, csak pont erre sétáltam, és észrevettelek, és ezt a dalt nagyon szeretem, és gondoltam… – itt félbehagyta.

– Nem kell mentegetőznöd – sóhajtottam fáradtan. – Gyere! – intettem felé, majd elindultunk újból, csendben.

– Amúgy Bill vagyok – szólalt meg hirtelen.

– Annelie, örvendek – nyújtottam neki kezet, mire ő elfogadta, és még rám is mosolygott. – Merre laksz? – kérdeztem mellékesen.

– Nem messze innen. A következő utcánál balra – magyarázta mutogatva.

– Akkor itt elválnak útjaink – álltam meg hirtelen, mire Bill értetlenül pillantott rám, és én a mögötte levő házra böktem. – Én itt lakom – vigyorodtam el.

– Ja, így már értem. Akkor, szia – vakarta meg a fejet zavarában.

– Szia, Bill – mosolyodtam el sejtelmesen, és nem vártam tovább, hanem besétáltam a kiskapun.

– Figyelj! – kiáltott utánam, mire megfordultam. – Nem lenne kedved megnézni egy filmet valamikor?

– Ez remek ötlet – válaszoltam nevetve. – Csak nem veled – tettem hozzá vigyorogva. – Jó volt táncolni és beszélgetni. Ja, és nagyon jó hangod van. Szerintem ki kéne próbálnod magad egy tehetségkutatón – mosolyogtam rá, majd kinyitottam az ajtót, s bementem rajta.

A kisablakon még végignéztem, ahogy döbbenten figyeli az ajtót, aztán csigalassúsággal elmegy.

Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz csak a kezdet…

Vége