18. rész

Kinyitottam a hófehér borítékot, amit a postaládában találtam, és közben reménykedtem benne, hogy ne levélbomba legyen. Szerencsére nem az volt, hanem csak egy egyszerű lap, rajta egy mondattal.

Találkozzunk holnap tízkor a szokásos kávézóban. Brandon

Értetlenül álltam az üzenet felett, hiszen már több mint két hete nem keresett. Én még az ominózus eset estéjén hívtam, de nem vette fel a telefont.

Gondoltam, majd visszahív, de egy hét után végképp nem hittem volna, hogy keresni fog valaha is újból.

Akkor holnap végre megtudok valamit. Számomra kezd egyre homályosabb lenni ez az egész.

Bill nem mond semmit, és folyamatosan feszült. Bizonyára ő is érzi a levegőben, hogy valami történni fog hamarosan. Ha minden igaz egy mindent megrengető dolog lesz az, máskülönben nem titkolózna ennyire.

Nem tette volna azt a sok dolgot, hogy távol tartson Brandontól és Lucille-től is, ha nem lenne valami olyan rejtegetnivalója. Most már kezdek abban is kételkedni, hogy a kapcsolatunk régen valódi volt.

Mégis, még beszélnem kell valakivel Bradonon és Lucille-n kívül.

– Tom Kaulitz – hallottam meg Tom fáradt hangját a vonal túlsó felén, miután felvette a hetedik kicsöngésre.

– Szia, Tom – köszöntöttem óvatosan. – Annelie vagyok. Ma szabad vagy valamikor? Szeretnék veled beszélni – mondtam halkan.

Ebben a lakásban még a falnak is füle van, ezért inkább az erkélyen szoktam telefonálni, de még ott sem beszélek túl hangosan.

– Hatkor gyere a lakásomhoz – válaszolt végül, majd egy fájdalmas sóhajtás hangzott fel.

– Rendben – egyeztem bele rögvest, mire lediktálta a címet.

Meglepő módon tudtam, körülbelül hol a hely, mert régebben jártam arrafelé, mikor állásinterjúra mentem. Eléggé kellemes környék volt, ideális családoknak.

Elköszöntem tőle, majd beleraktam a borítékba Brandon üzenetét, amire ráírtam Tom címét is.

Mélyen elsüllyesztettem a zsebemben a levélkét, és vele együtt annak fontos tartalmát is, nehogy esetlegesen Bill meglássa valahol.

Ugyanis férjemnek nemsokára meg kell jönnie. Azt mondta, hogy legkésőbb kilencre itthon lesz, és az ilyenekben mindig megtartja a szavát. Bárcsak mindenben ennyire pontos és megbízható lenne!

Amint kilencet ütött az óra, nyílt az ajtó, és belépett rajta Bill.

– Annelie? – jött a bizonytalan kérdés részéről, mikor nem látott meg egyből a nappaliban.

– Itt vagyok a konyhában – kiáltottam ki neki szenvtelenül, mire ő rögtön bejött, és egy puszit nyomott az arcomra.

– Jó reggelt – mosolygott rám kedvesen.

– Neked is – bólintottam aprót, majd kortyoltam egyet a teámból.

– Mihez lenne kedved ma? – vette le a kabátját magáról, majd a kezére rakta.

– Nem is tudom – válaszoltam eltűnődve.

– Én viszont már tudom, hova megyünk – kontrázott rá Bill gyorsan, még mielőtt hárítottam volna. Mi tagadás, túl jól ismer! Kérdőn pillantottam rá, és ő sejtelmesen elmosolyodott. – Majd meglátod! – felelte sokatmondóan, mire felhúztam a szemöldököm gyanakvóan. Az én szótáramban annyit jelentett, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni. Most inkább annyiban hagytam.

– Én viszont elmegyek este – jelentettem be neki, mire megütközve nézett rám.

– Mégis hova? – vont kérdőre némi éllel a hangjában, mintha nem lenne engedélyem kitenni a lábamat a tudta nélkül a lakásból.

– Nem kell mindenről tudnod – intettem le inkább. – Nekem is van még magánéletem – tettem hozzá szúrósan.

– Igaz is – húzta el a száját. Ezt inkább nem kívántam kommentálni. Abból megint csak veszekedés kerekedett volna. – Öltözz át egy topba és farmernadrágba! – adta ki a parancsot nekem, témát váltva.

Felesleges lett volna kérdezősködnöm és ellenkeznem, ezért inkább úgy tettem, ahogy mondta. Besétáltam a hálóba, és kinyitottam a szekrényt, majd sietve átöltöztem. Azt észre se vettem, hogy Bill mindvégig mögöttem állt, és figyelte, ahogyan átveszem a ruháimat.

– A következő követelésem egy külön öltözőszoba lesz – jegyeztem meg bosszankodva.

– Pedig felesleges – sóhajtotta vágyakozóan. – Még mindig gyönyörűen nézel ki – tette hozzá színtiszta áhítattal a hangjában, miközben odajött hozzám, majd egy mozdulattal levette a felsőjét.

Rögvest el akartam indulni kifelé, de Bill elkapta a karomat, és magához rántott. A kezem a mellkasán landolt megakadályozva, hogy összeérjen a testünk, de még így is olyan volt, mintha perzselne a bőre, ami hihetetlenül forrónak hatott a hideg kezem alatt.

– Még most is működik köztünk az a bizonyos kémia – suttogta rekedten, de nem tudtam csípősen visszaválaszolni neki, mert hirtelenjében nem találtam a hangomat.

Bill először a szemembe nézett, majd az ajkamra csúsztatta a tekintetét, miközben megnyalta sajátját.

– Eressz! – préseltem ki magamból felhevülten, mire Bill váratlanul megforgatott, én pedig nekivágódtam a szekrényajtónak, s a bútor beleremegett az ütközésbe.

Bill vadul megcsókolt, miközben mindkét kezem a fejem fölé szorította, hogy ne tudjak ellenkezni. Saját testét az enyémhez nyomta, aminek következtében éreztem izmai megfeszülését, szívverésének gyorsuló tempóját és a belőle áradó forróságot.

– Miért vagy ilyen vonzó számomra? – tette fel a kérdést, miután elszakadt ajkamtól a nyakam felé véve az irányt.

– Mert tudod, hogy nem kaphatsz meg – közöltem a tényt lihegve.

– Tévedsz! – jelentette ki határozottan, majd beleharapott finoman a kulcscsontomba, és én felnyögtem az élvezettől, mire Bill megismételte a mozdulatot.

– Kérlek – nyögtem fel kétségbeesetten, de magam sem tudtam, hogy miért fohászkodom neki.

– Mire? – morogta mély hangon, majd még lejjebb haladva a dekoltázsomat kezdte csókolgatni. – Mondd, és megadom neked – bátorított, mikor nem közöltem vele a vágyamat.

Annyira koncentráltam, hogy visszafogjam magamat attól, hogy nekiessek Billnek, hogy még beszélni is elfelejtettem.

– A-akarom – nyögtem ki dadogva, majd egyik kezemet kiszabadítottam Billéből, s végigfutattam csupasz mellkasán.

– Mit szeretnél? – vont kérdőre Bill sóvárgóan, miközben beleborzongott az érintésembe.

– Azt akarom, hogy – próbáltam meg újból, de mondat végére valahogy megint leblokkoltam. Persze ez nem tántorította el Billt attól, hogy kigombolja a farmeromat.

– Engem akarsz? – kuncogta halkan, mire teljesen libabőrös lettem.

– I-ig… – kezdtem bele epedezve az érintése után.

– Bill, itthon vagytok? – jött egy hang hirtelen a nappaliból, s én eddig még sose voltamennyire hálás Freja Dagmar feltűnéséért.

– Igen! – kiáltottam kétségbeesetten, és Bill eléggé meglepettnek tűnt. – Itt vagyunk a hálóban. Gyere nyugodtan! – tettem hozzá sietve, mire Bill elengedett, majd bosszankodva felsóhajtott.

Gyorsan visszagomboltam a farmeromat, hogy Freja ne sejtse annyira a dolgot, ami olyan egyértelmű volt.

– Vissza kell kérnem a kulcsot most már Frejától – morogta lehangoltan, majd sietve felkapta a padlóra hajított pólóját, és visszavette magára.

– Megzavartalak titeket? – kérdezte elkerekedett szemekkel Freja, mikor meglátott minket. Szerintem az arcunk mindent elárult – Bill csalódott arckifejezése és az én kipirult orcám.

– Nem, dehogy! – tiltakoztam egyből.

– Mit szeretnél, Freja? – kérdezte Bill türelmetlenül.

– Csak annyit, hogy megkeresett egy tévécsatorna, hogy szerepelnél-e egy népszerű talkshowjukban – tért a tárgyra rögvest jó menedzser módjára.

– Mondtam már, hogy hagyjanak békén egy időre! Az előzőt is csak azért vállaltam el, hogy a kórházas esetet eltussoljam – vágta rá Bill egyből ingerülten. – Amúgy ezt nem közölhetted volna telefonon? – tette keresztbe karját szemrehányóan.

– Bill, még így is van kereslet rád – folytatta Freja a meggyőzését kitartóan, de Bill kérdését figyelmen kívül hagyta. – Sőt, még jobban érdeklődnek utánad az emberek, hogy eltűntél egy kicsit a nyilvánosság elől! Különben is már megindultak a találgatások veled kapcsolatban – nézett rám Freja szúrósan. – Ezeket pedig jó lenne minél előbb tisztázni – érvelt komoran.

– Tőlem aztán – rántottam meg a vállam unott képet vágva.

– Freja, épp indulni készültünk – zárta le a témát Bill válaszadás nélkül. – Plusz megkérnélek, hogy add vissza a pótkártyám – tette hozzá, mintha ez teljesen természetes lenne. – Annelie-nek szüksége van rá, hogy be tudjon jutni a lakásba nélkülem is – magyarázta meg.

Freja döbbent arca életem hátralevő részében kellemes pillanatokat fog okozni, ahányszor csak felidézem majd.

Alig bírtam megállni a mosolygást, noha a kárörvendés nem jó dolog. Mindenesetre most mégis jól esett nekem.

– Természetesen – nyögte ki felocsúdva a sokkból, majd előkotorta a táskájából, s átnyújtotta Billnek.

Miután ez megtörtént, Bill és Freja váltott néhány szót kettesben, amíg diszkréten elvonultam, majd Freja elment, mi pedig elindultunk Isten tudja – meg Bill –, hogy hová.

– Bírni fogja a méregdrága kocsid ezeket az utakat? – kérdeztem gúnyosan, mikor rákanyarodtunk egy hegyi ösvényre, amely elég köves és göröngyös volt.

– Hát persze! – vágta rá Bill vigyorogva, majd még jobban rálépett a gázpedálra, hogy gyorsabban száguldjunk felfelé.

– Ha balesetet szenvedünk miattad, és meghalok, életed végéig kísérteni foglak – közöltem vele hűvösen.

– Legalább tudom, hogy még halálod után is számíthatok rád – vigyorgott rám pimaszul, de nem feleltem.

Próbáltam a lehető legnyugodtabb arckifejezésemet tartani, ahogy Bill szlalomozott a keskeny hegyi utakon százötvennel, de az ülésem szélét annyira szorítottam, hogy szinte átlyukasztottam a körmömmel a puha bőrt.

Hirtelen egy másik jármű tűnt fel velünk szemben az egyik kanyarban, Bill pedig félrerántotta a kormányt. A két autó között körülbelül egy-két centiméter lehetett, ahogy elhaladtak egymás mellett.

– Most azonnal lassíts le, Bill Kaulitz! – parancsoltam rá hisztérikus hangon.

– Nem gondoltam rá, hogy más is lehet itt – morogta Bill elgondolkodva, de végül visszavett a sebességből.

Végül egy kistisztáson lyukadtunk ki, amely parkolónak volt kialakítva.

– Innen gyalog megyünk tovább – jelentette be Bill, majd kiszállt a kocsiból, én pedig követtem a példáját.

Rengeteg gyalogoltunk, és már kezdtem elfáradni. Sosem szerettem a túrákat: bogarak, meleg, fáradtság és izzadás. A természetért odavagyok, de a saját határaimon belül. Szép fotók, séták a parkban, virágok elültetése, de a túrák már túltettek rajtam.

– Add a kezed! – nyújtotta nekem Bill mosolyogva az övét, s elfogadtam, így felsegített a magasabb sziklára, amin ő állt. – Hát nem szép? – mutatott a tájra gyönyörködve, ami nyugalmat és békességet sugárzott, mintha semmi sem zavarhatná meg. Nekem is ilyesmire lenne szükségem. Egy hely, ahol senki sem keres, senki sem zavar. – Most pedig… – nyúlt bele a zsebébe Bill, míg én a kilátást csodáltam szinte szájtátva. Zavartan ránéztem, ekkor letérdelt, és elém tartott egy kisdobozt. – Szeretném még egyszer megpecsételni az eskünket – nyitotta ki, és egy igazi gyémántgyűrű volt benne.

Kikerekedett szemekkel bámultam az ékszert, amin Bill jót nevetett.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is látok ilyet élőben, nemhogy nekem szánják, de mégis vissza kellett utasítanom.

– Bill, én… – kezdtem bele lemondóan, de rögtön felpattant, és az ujját a számra helyezte, hogy elhallgattasson.

– Most ne rontsd el a pillanatot! Csak fogadd el, kérlek! – kérlelt reménykedve. – Nem kell adnod semmit cserébe, még egy csókot sem – tette hozzá gyorsan. – Azt szeretném, hogy legyen valamid, amire boldogan gondolsz vissza majd, ha eszedbe jutok – magyarázta meg zavartan mosolyogva.

Megértőn bólintottam, mire őszinte boldogságot véltem felfedezni az arcán. Finoman megfogta a kezemet, majd felcsúsztatta a gyűrűt az ujjamra.

– Nem lesz szívem hordani – sóhajtottam bánatosan. – Félek, hogy baja esik – motyogtam elkenődve.

– Ha valami történik vele, veszünk egy másikat – próbált megnyugtatni Bill, mire csúnyán néztem rá. Apró csókot lehelt a kézfejemre, én pedig közelebb léptem hozzá, és szorosan magamhoz öleltem, amit viszonzott.

Elidőztünk a sziklánál, és még sétáltunk egy kicsit, majd hazamentünk, ahol magamra maradtam, mert Bill elment tárgyalni egy reklámügynökséggel.

Én is összekészülődtem, és elindultam Tomhoz, hogy végre megtudjak valami használhatót.

Kicsit izgatott is vagyok emiatt, mert talán valami olyanra derül fény, ami újra lerombolhat mindent kettőnk között, s semmi sem hozhatja majd rendbe.

Hat óra előtt öt perccel becsengettem a fehér ajtós házba, amelyet némi kutatás után megleltem.

 

17. rész

– Azt már nem! – kiáltotta Bill dühösen, miután túllépett a kezdeti döbbeneten, ami nekem még nem sikerült akkorra. – Megegyeztünk, nem emlékszel? – folytatta hevesen, majd mikor rájött mit is mondott, elhallgatott hirtelen, és rám pillantott a szeme sarkából ijedten.

Most úgy döntöttem nem ezzel fogok törődni elsősorban, de majd visszatérek rá, hogy pontosan mit is értett megegyezés alatt. Gondolom, nagyon érdekes lesz, amit akkor mondani fog.

– Kérlek, Bill, menj be a házba! – parancsoltam rá szenvtelenül, miközben Brandont bámultam mereven, aki állta a tekintetemet azt sugallva, hogy muszáj beszélnie velem.

– Ugye, most csak viccelsz? – hördült fel hitetlenkedve. – Nem hagylak vele kettesben egy percre sem! – szögezte le makacsul, majd karját keresztbe fonta a mellkasa előtt.

– Miért? – förmedtem rá idegesen. – Talán félsz, hogy valami kiderül, amit nem akartál? Félsz, hogy lebuksz, és megint magyarázkodhatsz? – szegeztem neki a kérdést gúnyosan, mire Bill még idegesebbnek tűnt, és láttam rajta, hogy nagyon nagy dilemmában van.

Ezek szerint a lényegre tapintottam. Már megint mindent én fogok megtudni utoljára, mikor az egésznek hozzám van a legnagyobb köze. Lehet, hogy már hozzá kellett volna szoknom ehhez.

– Megígérem, ha most bemész, nem kérdezek Brandontól semmi olyat, amire hogyha válaszol, rád rossz fényt vetne – sóhajtottam megadóan, de Bill még mindig nem mozdult egy tapodtat sem.

Kezdtem én is felkapni a vizet ezen, noha próbáltam magam türtőztetni.

– Én sem mondok semmit – szólalt meg halkan Brandon.

Ez sem hatott a férjemre. Nem volt hajlandó arra, amire kértem.

– Az Isten szerelmére! Csak tedd, amit mondok, és húzz be abba a rohadt épületbe! – ordítottam rá a türelmem elvesztve, majd rámutattam a lakótömbre.

Bill a helyzetet mérlegelvén, otthagyott minket Brandonnal.

Egy darabig csendben álltunk. Pontosan addig, amíg Bill ki nem került a hallótávolságunkból.

– Sajnálom – szabadkozott Brandon. – Nem akartam ekkora galibát okozni.

– Ez mindennapos – legyintettem. – Miért jöttél vissza? – tértem a lényegre, hogy mielőbb túllegyünk a legkellemetlenebb részen.

– Megegyeztünk, hogy… – Itt elhallgatott. – Szóval rájöttem, hogy a helyzet korántsem olyan egyszerű, mint gondoltam. Szeretlek, és nem akarom, hogy egy ilyen szörnyeteggel éld le az életed, mint a férjed! Te nem tudod, mire képes ez a pasas – suttogta elszörnyülködve.

– Szörnyeteg – ízlelgettem a számomra idegen hangzású szót. – Nem kérdezek semmit. Viszont majd szeretnék veled négyszemközt beszélni. Egy olyan alkalommal, mikor tényleg csak ketten vagyunk. Majd hívlak, rendben? – Brandon bólintott. – Remek, most kérlek, hogy menj el!

– Elmegyek. Addig is, nagyon kérlek, vigyázz ezzel az alakkal! – kötötte a lelkemre aggódó szemekkel, s a hangjában hallatszott a megvetés és az undor.

– Értettem – mondtam ki a végszót, majd elindultam a házba. Bill pedig egyből előttem termett, és láthatóan nagyon nem volt rózsás kedvében.

– Mit akart? – szegezte nekem a kérdést rögvest. – Biztos valami hazugságot mondott neked, hogy megingassa a belém vetett bizalmadat – mondta a magáét dacosan.

– Ne légy hülye! – intettem le rögvest. – Nem kell ahhoz Brandon, hogy ne bízzak benned – mosolyodtam el gúnyosan. – Magamtól is nagyon jól tudom, hogy te vagy az utolsó ember a világon, akire igazán számíthatok – közöltem vele, mintha ez olyan természetes lenne számomra, mire Bill valami csalódottságát kifejező morajt hallatott, majd elkapta a karomat, és szembefordított magával.

– Mi kell ahhoz, hogy újra higgy bennem? Bármi legyen az, megteszem! – jelentette ki határozottan.

– Kezdetnek engedj el! – vágtam rá fennhangon, majd kitéptem magam a karjai közül. – Másodjára pedig fogd be szád! – folytattam a kíméletlen felsorolást. – Sokkal könnyebb úgy hinnem neked, hogyha nem szólsz egy szót sem. Úgy legalább biztos vagyok benne, hogy nem hazudsz – tettem hozzá rosszmájúan.

– Ez kegyetlen volt – prüszkölte mérgesen Bill, s láttam rajta, hogy kezdi elveszíteni a higgadtságát velem szemben.

– Mindketten kegyetlenek vagyunk – válaszoltam tényszerűen, majd megrántottam a vállamat unottan.

– Hát persze – motyogta az orra alatt elgondolkodva, majd újból elindult, én pedig követtem őt.

A lakásban egyáltalán nem szólaltunk meg, csak kerülgettük egymást, mint két idegen, akik egy forgalmas utcán próbálják elkerülni az ütközést.

Én azon agyaltam, hogy mi lehetett a megegyezés, és hogy van-e valami köze az egésznek ahhoz, hogy Lucille már nem szól hozzám egyáltalán vagy, hogy lassan leépül az az élet, amit három évig teljes nyugalommal éltem.

Valószínű, hogy minden egybevág, és az összes szál Bill Kaulitz feltűnéséhez vezethető vissza. Viszont már abban is kezdek kételkedni, hogy Bill valóban azért tűnt fel újból, mert vissza akar kapni. Lehet, hogy valami egész más van a dologban?

– Brandon egy aljas alak! – hallottam meg hirtelen Bill hangját, mire értetlenkedve rápillantottam.

Éppen a kanapén ült, és agresszívan nyomkodta a távirányítót, mintha valami jó műsort keresne, azonban láthatóan csak a felgyülemlett feszültségét vezette le rajta.

– Milyen jó, hogy egyformán vélekedtek egymásról – jegyeztem meg gúnyosan. – Van valami oka, hogy Brandon ennyire félt tőled? – szegeztem neki a kérdést gyanakvóan.

– Már miért lenne? – kérdezte Bill meglepetten. – Én sosem tudnék neked ártani – nézett rám komoran.

– Ebbe inkább nem menjünk bele! – állítottam le, de ez inkább saját magamnak szólt, mint neki. Felesleges lett volna vitát kezdeményeznem, noha szívesen megtettem volna, mert Bill Kaulitz többet ártott nekem ebben az életben, mint bárki más, akivel eddig találkoztam. – Ha nagyon őszinte akarok lenni, előbb hiszek Brandonnak, mint neked – sóhajtottam eltűnődve, majd leültem mellé a kanapéra.

– Ennyire nem bízol meg a saját férjedben? – kérdezte Bill összeszűkült tekintettel.

A nézését ijesztőnek szánta, és az is volt, de nem számomra, mert ha Bill egyszer is kezet merne emelni rám, akkor tudom, hogy kell bosszút állnom rajta. Sosem kockáztatná meg!

– Nem – válaszoltam hűvösen, miközben kivettem a kezéből a távkapcsolót, majd kikapcsoltam a tévét, és az asztalra raktam.

– Akkor csak csókolj meg! – rántott magához Bill váratlanul, s az ajka már csak néhány centire volt az enyémtől.

– Csak szeretnéd! – mosolyogtam rá gúnyosan, de nem várta meg, hogy kikecmergek a szorításából, inkább ő lépett.

Lágyan megcsókolt, majd egyre vadabb tempóra váltott. Hevességében beleharapott az alsó ajkamba, aminek következtében éles fájdalom nyilallt belém, és ellöktem magamtól.

– Aú! – érintettem meg az ajkamat, s mikor rápillantottam az ujjamra, az véres volt.

– Sajnálom – sóhajtotta Bill elgyötörten –, kicsit elragadtattam magamat – tette hozzá bűnbánóan.

– Remek – fújtam ki a levegőt, majd megnyaltam a szám, hogy megtisztítsam a piros nedvtől, aminek fémes, undorító íze volt, ezért elfintorodtam.

– Mutasd! – nyúlt az arcom felé Bill sietve, de reflexből elütöttem a kezét, mire Bill döbbenten pislogott rám. – Könyörgöm, Annelie, ne csináld ezt velem! Ne lökj el folyton magadtól! – kiáltotta megtörten. – Én nem bírom tovább. Szükségem van rád – suttogta könnyes szemekkel, de csak elismerően megcsóváltam a fejemet egy széles mosoly kíséretében, mire ő is elvigyorodott.

Bill Kaulitz nem ver át megint. Színésznek kellett volna mennie, nem énekesnek. Ez a műsor, amit nekem előadott, már-már tökéletesség határát súrolta – egyetlen egy apró bökkenő volt vele.

– Kétszer ugyanaz az alakítás nem jön be nálam – sétáltam a fürdőbe gúnyosan nevetve, és még hallottam, ahogy egy halkat káromkodik.

– Miért nem adsz nekem egy esélyt?! – nézett rám Bill könyörögően, miközben követett, akár egy kiskutya, s hiába szaporáztam meg a lépteimet, könnyedén tartotta a tempómat.

– Mert nem – feleltem elutasítóan. – Te pedig miért nem tudod felfogni, hogy nem? – kiáltottam rá dühösen.

Az sem érdekelt, hogy az utcán lévő emberek minket bámulnak, miközben sugdolózva találgatták a vita témáját.

– Csak egyetlen egy okot mondj, ami ellenem szól! – makacskodott Bill továbbra is.

Nem tudtam, de valamiért minden porcikám azt súgta, hogy maradjak távol ettől a fiútól, és az ösztönök pedig nem szoktak tévedni, ezt jól tudom.

– Nem tudok – feleltem végül nagyot sóhajtva.

– Na, látod! – kiáltott fel diadalittasan. – Rendes srác vagyok: nem dohányzom, nem iszom, és bunkó se vagyok. Akkor mégis miért utasítasz el? – tárta szét a karját tanácstalanul.

– Bill, könyörgöm, csak hagyj végre békén! – pillantottam rá kérlelően. – Mi nem illünk össze. A témának itt van vége nálam – zártam le a beszélgetést a részemről.

– Igazad van – mosolyodott el szomorúan. – Ki randizna egy ilyen balfékkel, mint én? – csóválta meg a fejét, s láthatóan könnyek szöktek a szemébe. – Tényleg nagyon szánalmas lehetek – sóhajtotta elgyötörten, majd beletúrt a hajába frusztráltan.

– Nem vagy az! – tiltakoztam egyből, mert nem akartam megsérteni az érzéseit, és tényleg nem tartottam lúzernek.

– Csak egyetlen esélyt kérek akkor – kezdte rá újból. – Ígérem, nem fogom elszúrni! –esküdözött, mire végigmértem kritikusan.

Nagyon elszántnak tűnt, és abban igaza volt, hogy nem egy rosszfiú. Ha nem néztük a ragaszkodó természetét, akkor tényleg elég jó srác volt.

– Rendben – adtam be a derekamat végül, de valamiért éreztem, hogy meg fogom még bánni ezt.

– Nagyon köszönöm! – vidult fel Bill egyből, majd megölelt, s egy puszit nyomott az arcomra.

Már akkor is sejthettem volna, hogy semmi sem az, aminek látszik. Ez pedig a legjobban Bill Kaulitzra igaz.

16. rész

– Nyugi már! – szólt rám Bill, miközben kifújta a füstöt.

Én pedig megálltam a fel-alá járkálásban, és csúnyán ránéztem.

– Azt még mindig nem értem, hogy én mi a francot keresek itt? – mutattam körbe az öltözőjében.

Épp egy tévéstúdióban voltunk, Bill pedig arra várt, hogy elkezdődjön a felvétel.

– Nem gondoltad, hogy otthon hagylak egyedül? – kérdezte teljesen higgadtan, majd újból a szájába vette a cigit.

Odamasíroztam hozzá, és kikaptam a szájából a rudat, majd ledobtam a méregdrága szőnyegre, és eltapostam. Bill pedig felhúzott szemöldökkel nézte végig mindezt.

– Tudod, nem olcsó az a szőnyeg – jegyezte meg unottan.

– Nagyon nem tetszik a hangnemed – sziszegtem dühösen. – Nekem ne játszd a beképzelt szupersztárt! Itt ülsz és cigizel nagyképűen, mintha legalább az ország elnöke volnál. – Bill sóhajtott, majd felállt, hogy felvegye azt, ami a cigijéből maradt.

– Mellesleg mióta dohányzol újra? – kérdeztem félvállról.

– Három éve – válaszolta gúnyosan.

– Bill Kaulitz, ne húzd ki a gyufát, mert nem lesz jó vége! – fenyegettem meg.

Bill erre pimaszul rám vigyorgott, majd a mutató- és hüvelykujja közé fogta az állam.

– Ugyan már, Édes! – A keze bűzlött a dohánytól, ezért fintorogva elütöttem.

– Nekem ennyi elég volt belőled a mai napra. Én most elmegyek – jelentettem ki, majd sarkon fordultam és faképnél hagytam Billt.

Az ajtóban azonban Frejába botlottam. Már csak ő hiányzott!

– Bill, mehetsz! – kiáltott oda a férjemnek, majd gyanakvóan rám pillantott. – Te hová készülsz?

– Messzire ettől a beképzelt alaktól – válaszoltam megvetően.

Bill addigra mellénk ért, és átkarolta a derekam. Közel hajolt a fülemhez.

– Otthon megbeszéljük ezt – suttogta bele, majd egy csókot lehelt a nyakamra, s már kint is volt a szobából.

Freja pedig féltékenyen figyelte a jelenetet. Csend telepedett ránk, ahogy ketten maradtunk.

– Szóval – kezdte Freja óvatosan –, elmész?

– Most igen, de nincs szerencséd, mert nem örökre – válaszoltam csípősen.

Nem volt szép tőlem így rátámadni, de most nem a legjobb hangulatomban talált meg.

Freja csak összeszűkült tekintettel bámulta, ahogy elmentem.

Körbesétáltam a városban, és nézelődtem. Leültem egy viszonylag csendes kis kávézóban, és tárcsáztam Lucille-t.

– Halló?

– Szia, Lucille! Rég beszéltünk. Hogy vagy mostanság? – könnyebbültem meg a hangja hallatán.

– Annelie? – kérdezett vissza meglepetten. – Köszönöm, jól vagyok – válaszolt kurtán.

– Ennyi? Nem mondasz semmi mást? – sóhajtottam meggyötörten.

Ezek szerint Lucille-t is kezdtem elveszíteni.

– Sajnálom – mondtam halkan.

– Most le kell tennem. Én is sajnálom – hallottam még, mielőtt a vonal megszakadt.

Lehunytam a szemem, majd a mobilt az asztalra csaptam. Ez után idegesen beletúrtam a hajamba, s mélyeket lélegeztem.

– Hölgyem, jól van? – jött oda hozzám a pincér egy aggódó arckifejezéssel.

– Igen. A számlát kérném – mondtam gyorsan.

Fizettem, majd sietősen távoztam a többi vendég kíváncsi tekintete elől.

Ennyi volt. Betelt a pohár megint.

Körbesétáltam a bevásárló utcákat, hogy lenyugodjak. Ám egyre dühösebb lettem. És azt is tudtam pontosan, hogy kin kell majd kitöltenem a mérgem.

Nagyon lassan visszasétáltam a stúdióba. Épp az öltöző folyosóján jártam, mikor szembejött velem Bill. A kezében egy üveg ásványvíz volt.

– Már mindenütt kerestelek – szólított meg. Nem válaszoltam. – Kérsz? – nyújtotta felém az üveget.

Elvettem a kezéből, és ittam egy nagy kortyot.

– Most már mehetünk haza. Vagy szeretnél még vásárolni? – érdeklődött félszegen.

Ebben a pillanatban elszakadt a cérna. Képen öntöttem az ásványvízzel. Szívmelengető látvány volt látni, ahogy a gyöngyöző víz végigcsordogál Bill haján, arcán, végül a pólóján keresztül a földre.

– Ezt nemnek veszem – törölte meg az arcát.

Még mindig nem mondtam semmit, csak elindultam kifelé az épületből. Bill pár perc múlva követett. Beszálltunk a kocsijába. Elővett néhány papírtörlőt, hogy megszárogassa magát.

– Azért még elárulod, hogy miért kaptam? – fordította el slusszkulcsot, majd elindult. – Biztosan megérdemeltem, csak az okát nem tudom.

– Nem is kell tudnod. Legyen annyi elég, Mr. Német sztár, hogy elegem lett belőled.

– Ez viszont nem újdonság – ellenkezett. – Kellett valamit tennem, hogy így képen locsolj.

– Csak annyit tettél, hogy létezel – válaszoltam ridegen.

– Egyre komolyabbak a problémák. Ne menjünk vissza Dr. Lisa Fundnich-hoz? – mosolyodott el gúnyosan.

– Ha most nem vezetnél, felképelnélek – világosítottam fel.

– Azzal várnod kell hazáig. Otthon játszhatunk rabszolgásat, Úrnőm – vágott vissza Bill.

– Nem lenne jó vége – jegyeztem meg szárazon. – Te a hullaházban, én pedig a börtönben kötnék ki.

– Igaz. Még azért tovább akarlak gyötörni egy kicsit – pillantott rám pimaszul.

– Ki fogjuk csinálni egymást, ha így folytatjuk – sóhajtottam, miközben figyelmet a mellettünk elsuhanó alakokat.

– Veled bármit szívesen csinálok. Tőled még a kést a szívembe is boldogan fogadnám – jelentette ki határozottan.

– Túlzásokba azért ne ess! – figyelmeztettem.

– Ez nem túlzás, ez igazság – fordult be jobbra az autóval.

Összefontam a karomat a mellkasom előtt, és felhorkantam.

– Bill, nem kell az a Rómeó-féle hősszerelmes duma! Mindketten tudjuk, hogy nagyon messze vagyunk attól.

– Tehát nem lehetsz a Júliám? – mosolygott rám pajkosan.

– Lehetnék, de te marhára nem vagy Rómeó. Ennyi a gond csak.

– Ebben teljesen igazad van – helyeselt végül. – Mit szólnál, ha elmennénk ma vacsorázni egy meghitt étterembe? – váltott témát.

– Veled lehetetlenség megjelenni bárhol is normálisan. Amint megpillantanak az emberek, kitör a tömeghisztéria. Én pedig nem vagyok hajlandó egy kalapos, napszemüveges, ballonkabátos alakkal vacsorázni – soroltam fel az érveimet, hogy miért nem kellene elmennünk.

– Szégyellsz? – kérdezte döbbenten Bill. – Ilyet sem hallottam még! Ha férjem szupersztár lenne, akkor én nagyon büszke lennék rá.

– Az te vagy. Én sosem kértem ebből az egészből. Mellesleg a melegházasság még nem legális.

– Na, kösz! – csapott a kormányra Bill. – Te tudod a legjobban, hogy nem vagyok meleg. A pletykák már csak pletykák – tette hozzá szórakozottan. – Amúgy minden olyan férfisztárról elhíresztelek, hogy a saját neméhez vonzódik, aki nem enyeleg öt percenként csajokkal.

– Mindenkinek megvan a maga kis sötét titka – kontráztam rá.

– Akkor sem vagyok az! – tiltakozott Bill dühösen.

Bizonyára eléggé unta már a találgatásokat a nemi hovatartozását illetően.

– Különben is, ha az lennék, vállalnám! – jelentette ki határozottan, majd kihúzta magát, hogy nyomatékosítsa szavait.

– Engem sem mertél felvállalni – emlékeztettem.

– Az teljesen más – motyogta halkan.

– Persze, minthogy annyiszor mondtad már – sóhajtottam a homlokomat ráncolva. – A fejem is megfájdult ettől az egésztől.

Bill leparkolt, majd kiszálltunk a kocsiból. Ekkor egy nem várt személy fogadott a ház előtt.

– Brandon? – kérdeztem hitetlenkedve.

Nem gondoltam volna, hogy valaha is újra látom. Úgy ismertem meg, mint aki betartja a szavát, bármi legyen is az. Most mégis itt áll előttem, annak ellenére, hogy azt mondta, végleg elhagy.

Bill egyből mellém sietett, s átkarolta a derekamat jelezve, hogy az övé vagyok. Brandon tett felénk egy lépést, mire Bill még közelebb húzott magához. Én pedig még mindig nem tudtam felfogni, hogy mi is történik.

– Én… – kezdte Brandon bizonytalanul –, én szeretlek, Annelie. Kérlek, gyere vissza hozzám!

15. rész

Rémülten ültem fel, és zavartan nyugtáztam, hogy megint sikerült elaludnom.

Mikor körbenéztem, kénytelen voltam rájönni, hogy már nem a nappaliban vagyok, hanem a hálóban, és Bill aludt mellettem békésen.

Mélyeket lélegeztem, miközben feltápászkodtam az ágyról, és labilis léptekkel kibotorkáltam a fürdőszobába. Úgy éreztem, hogy mindjárt megfulladok, és ez az érzés pedig fájdalmasan ismerős volt számomra. Rátámaszkodtam a mosdókagyló szélére, majd megnyitottam a csapot.

Szaporán vettem a levegőt, miközben odahajoltam a csobogó vízhez, mikor is úrrá lett rajtam a remegés. Görcsösen kapaszkodtam a fehér porcelánba, mintha az bármit is javította volna helyzetet, mialatt lepergett a szemem előtt az eddigi életem.

– Mindjárt vége, mindjárt vége – ismételgettem suttogva kétségbeeséssel a hangomban, majd lehunytam a szemem, de a remegés és a légszomj nem maradt abba.

Hisztérikusan adtam meg magam remegő testemnek, s épp mielőtt a csempén koppantam volna, egy pár kar átölelt és megtartotta súlyomat a saját lábam helyett.

– Minden rendben – suttogta Bill lágyan, miközben megsimogatta a karomat. – Nyugodj meg, és figyeld a légzésemet! – parancsolta határozottan, én pedig erősen koncentráltam, s meghallottam Bill lassú, egyenletes lélegzését, aztán apránként én is felvettem az ő tempóját.

Ott álltunk percekig, mélyeket lélegezve, egymást ölelve a csendet pedig csak a víz csobogása zavarta.

– Jobb? – kérdezte Bill halkan.

– Igen – válaszoltam rekedten, majd becsuktam a szemem, és nagyot nyeltem.

– Nagyon megijedtem – jelentette ki aggódva. – Miért nem szóltál, hogy pánikbeteg vagy? – vont kérdőre kétségbeesetten.

– Mert nem vagyok az – jelentettem ki tényszerűen. – Utoljára hat éve tört rám ehhez hasonló pánikroham. Pontosan a szüleim halálát megelőző órákban. Ez az egyetlen ok, amiért még élek, más különben engem is magukkal vittek volna, így viszont a nagymamámnál maradtam – fejeztem be elcsukló hangon.

– Sajnálom – szorított az ölelésén Bill, én pedig éreztem, hogy a sírás kerülget. Nem szabadott sírnom, még Bill előtt sem. Senki nem láthat sírni!

– Nincs miért – válaszoltam hűvösen, és kibontakoztam az öleléséből, majd elzártam a csapot.

Bill még mindig együttérzőn bámult rám. Ez pedig az idegeimre ment, mert utáltam, mikor lesajnáltak. Nem volt szükségem az emberek szánalmára.

– Kérsz inni valamit? – tereltem a témát inkább, majd elindultam a konyha felé, de alig jutottam ki a fürdőből, mikor Bill elkapta a karom, és magához húzott.

– Előttem nem kell megjátszanod magad – szólalt meg korholóan. – Túl jól ismerlek – simogatta meg a hajamat vigasztalóan.

– Bill, én nem… – hagytam félbe a mondatot, mikor is a szemembe nézett.

A tekintete csillogott a Hold fényében, s az arcán ott ült az a szomorú mosoly, amit már annyiszor láttam. Ami olyan átható volt, hogy mindig megindított.

– Szeretlek – sóhajtotta, majd megcsókolt, mielőtt bármit is válaszolhattam volna.

– Bill? – szólaltam meg értetlenkedve, miután a csóknak vége szakadt, de a válasz egy újabb édes csók volt.

– Kérlek, maradj mellettem! Örökre… – támasztotta az állát a fejem búbjára.

– Nem emlékszel? – sóhajtottam elgyötörten. – Amíg a halál el nem választ – idéztem fel a szavakat, és a szorítása erősödött. – Ez fáj – nyögtem alig hallhatóan, mire elengedett, de a kezemet továbbra is fogta.

– Gyere! – húzott maga után Bill a háló felé.

– Akarok még valamit kérdezni – állítottam meg azzal, hogy kirántottam a kezem a szorításából. – Emlékszel az első találkozásunkra? – szegeztem neki a kérdést, ami láthatóan váratlanul érte őt.

– Persze – vágta rá egyből, ahogyan egy jó férjhez illik. – A klubban, azon a díványon. Természetesen már előtte is figyeltelek titeket, de nem volt merszem leszólítani – vallotta be szégyenlősen.

Akkor az álom? Ezek szerint tényleg nem Bill-lel táncoltam először? Te jó ég!

– Kivel voltál ott? – firtattam tovább, mire Bill gyanakvóan méregetett, mielőtt válaszolt volna.

– Tom, Andreas és én – sorolta partnereit elgondolkodva. – Csak hárman mentünk. Ilyen zártkörű haverbulit tartottunk. Miért? – kérdezte értetlenül.

– Semmi, csak eszembe jutott – intettem le könnyedén, majd továbbindultam a konyhába.

– Te sosem kérdezel ok nélkül, szóval ki vele! – követett kíváncsiskodva.

– Andreas melyik barátod is? – érdeklődtem félvállról, miközben kinyitottam a hűtőt, és kivettem a narancslevet.

– Szőke, vasalt hajú, alacsony srác volt – írta körbe nekem mosolyogva. – Már nem beszéltem vele… – kezdett bele eltűnődve, de rögvest elhallgatott.

– Három éve? – fejeztem be gúnyosan.

– Pontosan – válaszolta csendesen, és láthatóan elkomorult.

– Egy valamit árulj el – csaptam be a hűtő ajtaját indulatosan, majd nekitámaszkodtam. – Családod, barátaid, állásod, lakásod, feleséged volt. Egy komplett élet. Mégis miért választottad inkább ezt? – mutattam a körbe undorodva, de Bill komoran hallgatott, s nagyon nem akaródzott neki egy szót is kinyögni.

– Erről most nem szeretnék beszélni – hárított végül némi csend után, majd elindult kifelé.

– Persze, menekülj csak! – emeltem fel a hangom, mire megtorpant. – Egyszer úgyis meg kell válaszolnod a kérdéseimet. Miért ne eshetnénk ezen most túl? – sétáltam közelebb hozzá.

– Ha eljön a megfelelő idő, mindent elmondok – pillantott vissza rám a válla felett. – Addig is, szépen megkérlek, hogy várj! – hagyott ott sietve, de én rögvest utána eredtem.

– Tomnak is ugyanezt mondtad? – tettem fel a kérdést menet közben ridegen, mire ő lefagyott.

Övön aluli ütés volt ez tőlem, mégis szükségesnek éreztem.

Ha nem veszem rá most, hogy kimondja, akkor sose fogja. Mindig csak halogatni, és terelni fogja a témát. Már pedig én tudni akarom az igazat. Ennyi jár nekem. Sőt, Tomnak és Simone-nak is járna!

– Ez nagyon aljas húzás volt – szólalt meg vészjóslóan.

– Meddig akarsz még elfutni? – csóváltam meg a fejem megvetően. – Mert én nem foglak örökké hajszolni. Gondolkozz el ezen egy kicsit! Jó éjszakát! – viharzottam el mellette, és visszacsörtettem a hálóba, ahol újból befeküdtem az ágyba, s magamra húztam a takarót. Lehunytam a szemem, de nem bírtam aludni, csak forgolódtam. Hirtelen hallottam, ahogy nyílik az ajtó, ezért felültem.

– Igazad van – jött be Bill, majd leült az ágy szélére. – Még nem vagyok kész arra, hogy szembenézzek azzal, amit tettem. Megbántottalak téged, Tomot, Anyát és még rengeteg más embert. Egyszerűen nehéz lenne a szemükbe nézni – ingatta meg a fejét lemondóan.

– Sikerült megjelenned újból az életemben, és volt olyan vastag bőr a képeden, hogy visszakövetelj – emlékeztettem hűvösen őt tettére, mire láthatóan elmosolyodott egy pillanatra, mielőtt újból elkomorodott volna.

– Az más volt! – védekezett végül. – Már nem bírtam nélküled – jegyezte meg kétségbeesetten. – Szinte percenként eszembe jutottál, és majd’ megőrültem, hogy nem tudtam, mi van veled, hogy vagy. Mindig felvettem a gyűrűmet, mikor egyedül voltam – nézett a kezére, amin ott csillogott a kis ékszer. – Így legalább volt egy olyan érzésem, hogy itt vagy velem – pillantott rám bús tekintettel, mire nagyot sóhajtottam.

Utáltam, hogy ilyen hatással volt rám. Nem tudtam rá haragudni jelen pillanatban, hiszen annyira elkeseredettnek és elesettnek tűnt, hogy rögtön megsajnáltam.

Megpaskoltam az ágyat, hogy feküdjön le mellém, és Bill így is tett. Miután kényelembe helyezte magát, ráhajtottam a fejem a mellkasára, és hallgattam a szívverését, miközben körkörös mozdulatokkal cirógattam bőrét.

– Nem voltál egyedül soha – szólaltam meg puhán. – Én mindig itt voltam veled – suttogtam vigasztalóan, majd még jobban odabújtam hozzá, hogy érezze a testemet.

– Köszönöm – fogta meg a kezemet Bill hálásan, majd egy csókot lehelt rá.

Én is legalább annyira értettem a vigasztaláshoz, amennyire ő. Bár sosem szerettem hazudni azért, hogy másokat jobb kedvre derítsek, de megbocsátható bűnnek tartottam mindig is.

Leszámítva, hogy a saját férjemet vertem át, viszont ez is rendben volt.

Elvégre ő is pontosan tudta, hogy ezt teszem. Mégis elfogadta ezt a hamis vigasztalást tőlem.

14. rész

– Mégis miért nem szóltál?! – ripakodott rá Freja Billre haragosan. Őszintén szólva, én nem akartam belefolyni ebbe az egészbe, ezért inkább megpróbáltam kioldalazni az ajtón. – Arról nem volt szó, hogy a szabadságod alatt elveszel egy jött-ment nőcskét – mutatott rám fintorogva.

– Álljon meg a menet! – kiáltottam dühösen, mire Freja rámnézett. – Én már akkor ismertem Billt, mikor te még azt sem tudtad, hogy létezik – közöltem vele dacosan, majd keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt.

– Így igaz, Freja – állt fel Bill is az ágyról. – Annelie már több mint három éve a feleségem – jelentette be határozottan, mire Freja elsápadni látszott.

– Miért nem szóltál róla? – kérdezte remegő ajakkal, és látszott rajta, hogy mindjárt kitör belőle a sírás.

Ha elbőgi magát, esküszöm, felpofozom!

– Mert nem tartottam fontosnak, amíg meg nem találom, s meg nem győzőm, hogy ne váljunk el – válaszolta Bill túl őszintén.

– Na, kösz – húztam fel az orrom sértetten, mire Bill küldött felém egy bocsánatkérő pillantást jelezve, hogy nem úgy gondolta.

– Így odalesz a gondosan felépített imidzsed – bukott ki Frejából idegesen, mire Bill zavartan megvakarta fejét, majd elgondolkodni látszott azon, amit a nő mondott.

– Eddig erre nem gondoltam, de nem is tud érdekelni. Boldog vagyok, és ez a fontos számomra – folytatta határozottan, majd nyomatékosításul odajött hozzám, és átölelt.

Freja szemrehányóan pillantott rám, mintha csak azt akarná üzenni, hogy mindent sikerült elrontanom. Csodás!

Nem kellett a nyakamra ez a féltékeny menedzser. Így is van elég probléma, ami megoldásra vár.

– Mikor akarod bemutatni a nyilvánosságnak? – faggatózott Freja, és úgy tűnt, hogy beletörődött az elvesztett csatába.

– Már volt egy elég… szerencsétlen találkozás a médiával – fogalmazott Bill finoman.

– Te jó ég! – csapott a homlokára Freja idegesen. – Mégis mit mondtatok? – kérdezte aggódva.

– Semmit, csak elrohantunk – rántotta meg a vállát Bill nemtörődömön, mire egy grimasz kúszott az arcára.

– Ne tegyél hirtelen mozdulatokat! – emlékeztettem gyorsan, mire Freja kérdőn nézett rám, de miután nem válaszoltam készségesen, figyelmen kívül hagyta.

– Mégis miért kerültél kórházba? – jött a szemrehányó kérdés.

– Kitört egy kisebb verekedés, és én kerültem ki vesztesen – magyarázta Bill halál nyugodtan.

Freja arcán a szörnyülködés és az aggodalom váltakozott, ahogy végighallgatta a történetet, és nagyon rondán nézett rám a mese végeztével. Ebből pedig leszűrtem, hogy szerinte én voltam a hibás.

– Megyek, felhívom Lucille-t. Még nem tájékoztattam a fejleményekről – oldalaztam ki az ajtón.

Még így is éreztem a gyilkos pillantásokat a hátamon. Legszívesebben tőröket állított volna belém. Remélem, hamar letesz erről, mert ha nem, akkor egyikünknek mennie kell Bill életéből, és biztos nem én leszek az.

– Halló? – szólt bele Lucille unottan.

– Szia, Lucille! – köszöntöttem boldogan. – Van néhány fejleményem – tettem hozzá sietve, majd mindent elmeséltem neki, miközben ő csak hümmögött és csodálkozott.

– Hát ez váratlan – nyugtázta végül, de mégsem tűnt olyan meglepettnek. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fel akarja adni és azt sem, hogy te meg ennyire egyszerűen visszamész hozzá – osztotta meg gondolatát őszintén.

– Én sem – sóhajtottam nagyot. – Rá kellett jönnöm, hogy még mindig szeretem. Nem akartam elszalasztani az esélyt – vallottam be kelletlenül is.

– Mi van, ha újra elhagy minden szó nélkül? – tette fel Lucille a nagyon is jogos kérdést, de nem akartam erre gondolni; még a lehetőség gondolatától is rosszul voltam.

– Akkor fogom magam, és elvándorlok valahova jó messzire, ahol senki sem ismer, és nyugodtan kesereghetek életem hátralevő részében – ironizáltam keserűen, mire Lucille fújtató hangot hallatott a vonal túlsó végéről.

– Na, még csak az kéne! – háborgott. – Én személyesen keresném meg, és saját kezűleg nyírnám ki a férjed – jelentette ki dacosan.

– Igaz barát vagy – mondtam mosolyogva.

– Ez csak természetes. Fordított helyzetben te is ezt tennéd értem, vagy még rosszabbat – kuncogott.

– Le kell tennem, mert van egy újabb probléma – jegyeztem meg bosszankodva, mert a hátam közepére sem kívántam Freja Dagmart pillanatnyilag.

– Majd mesélsz erről is? – tudakolta Lucille kíváncsian.

– Persze – vágtam rá mosolyogva. – Van egy olyan érzésem, hogy egy hamar úgysem fog megoldódni – fűztem hozzá frusztráltan.

– Nem, Bill! – hallottam Freja kétségbeesett visítását, mire köszönés nélkül letettem a telefont, majd besétáltam a szobába ismét.

– Kávét valaki? – mosolyogtam Frejára negédesen, és láttam rajta, hogy annyira irritálta a viselkedésem, hogy majd’ szétrobbant az idegességtől.

– Az jó lenne – fújta ki magát Bill megkönnyebbülve.

– Freja? – kérdeztem meg őt is illedelmesen.

– Nem, köszönöm – utasította vissza. – Épp indulni készültem amúgy is – tette hozzá szárazon. – Holnap még beszélünk – nézett Billre nyomatékosítóan. – Annelie – préselte ki magából a nevem, és nagyon úgy tűnt, mintha fájt volna neki kimondani.

– Freja – biccentettem elköszönésképp.

Bill kikísérte őt a liftig, én addig bementem a konyhába, és nekiálltam a kávét elkészíteni.

– Azt hittem, nehezebben fogja fogadni – jött be Bill hozzám vigyorogva.

– Ha szerinted ez volt a könnyű, nem akarom tudni, mit értettél nehéz alatt – csóváltam meg a fejem lemondóan, mire Bill elnevette magát, s hátulról átölelt.

– Ne tudd meg, hányszor álmodoztam erről! – sóhajtotta vágyakozva, majd finoman lecsúsztatta az egyik kezét a combomra.

– Mármint, hogy a menedzsered ránk tör, és jött-ment nőcskének nevez? – jegyeztem meg gúnyosan.

– Mindig el tudod rontani a pillanatot – morogta letörten –, viszont most ez sem zavar – tette hozzá nevetve. – Túl jókedvem van – puszilta meg az arcom.

– Ha nem rontanám el, nem én lennék – fordultam vele szembe kiszakadva az öleléséből. – Te nagyon akarsz valamit tőlem – állapítottam meg gyanakvóan, mikor megláttam az arcát.

– Miről beszélsz? – pillogott rám barna szemével ártatlanul, mire kétkedően felhúztam a szemöldökömet. – Oké, bevallom, mert úgysem tudlak átverni! – emelte fel a kezét vigyorogva, a megadás jeleként.

– Pedig már megtetted többször is – emlékeztettem gúnyosan, mire rögvest elkomorult az arca.

– Látom, nem felejtesz egy könnyen – vakarta meg a fejét zavarában, majd elhúzta a száját.

– Nem, főleg, ha rólad van szó – böktem a mellkasára a mutatóujjammal. – Mióta a menedzsered Freja? – nyitottam ki a hűtőt, majd kivettem a tejet, és beletöltöttem egy bögrébe.

– Körülbelül másfél éve – adta a választ készségesen. – Az előzővel nem egyeztek az elképzeléseink, ezért elváltak útjaink – tett hozzá egy kisebb magyarázatot, amit nem vártam el tőle.

– És nem vettél észre rajta valami különöset? – kérdeztem mellékesen, miközben beraktam a bögrét a mikróba, hogy felmelegítsem a tejet.

– Nem – felelte némi gondolkodás után. – Miért? – értetlenkedett Bill.

– Nem gondolod, hogy kicsit túlvédelmez? – kértem ki a véleményét finoman, mire Bill eltöprengeni látszott.

Miután elkészült a meleg tej, kivettem a mikróból, majd beleraktam az előre elkészített teafiltert.

– Fúj! – mordult fel Bill undorodva. – Reménykedtem benne, hogy már felhagytál ezzel a szokásoddal – tette hozzá csalódottan.

– Én pedig reménykedtem benne, hogy szétverhetlek, ha újra látlak – vágtam vissza angyalian mosolyogva rá.

– Mondtam, hogy kiélheted rajtam összes szadista vágyad – tárta szét a karját meginvitálva ezzel, mire mélyet sóhajtottam vágyakozóan, majd hátat fordítottam neki.

– Ne kísérts! – dünnyögtem az orrom alatt.

– Mi az? Nem bírnál ellenállni nekem? – ugratott, majd újból átölelt. – Múltkor is elvesztetted az önkontrollod – suttogta érzékien, majd megcsókolta a nyakamat finoman. – Képtelen lennél megfékezni magad, ha meztelenül látnál. Valld csak be! – Éreztem, ahogy a nyelve hegye végigcsusszan a nyakamon, majd beleharapott gyengéden a fülcimpámba.

Nagyot nyeltem. Most nem veszíthetek ellene.

Szembefordultam vele, s vágyakozva jártattam a tekintetemet az ajka és a szeme között. Láttam rajta, hogy egyre biztosabb a győzelmében, és pontosan ekkor adtam meg neki a hidegzuhanyt – szépen a képébe nyomtam a tejes teafiltert.

Bill csak nagyokat pislogott, majd mikor felfogta, hogy mi is történt, elvigyorodott.

– Gondolhattam volna, hogy nem adod magad egy könnyen – sóhajtott fel színpadiasan.

– Hosszú még az út odáig, hogy megkapj teljesen – helyeseltem.

– Nekem megfelel, mert a végén úgyis én nyerek – válaszolta magabiztosan, én pedig elmosolyodtam, majd felvettem a bögrém.

– Efelől nincs kétségem – adtam igazat neki. – Addig is – közel hajoltam az ajkához –, szenvedj egy kicsit! – fordultam el tőle, majd kisétáltam a nappaliba, s leültem a kanapéra, miközben kibámultam az ablakon, ahonnan olyan tökéletes volt a kilátás a közeli hegyekre, amelynél az ember szebbet sem kívánhatott volna.

Lehunytam a szemem, s átadtam magam a pihenés kellemes érzésének.