10. rész

– Nem, nem csaltalak meg – ismételte meg Bill, miközben becsapta maga után az ajtót dühösen. A liftben is végig veszekedtünk és az emeleten is ordítoztam vele.

A hangsúlya elárulta nekem, hogy nem az igazat mondta a szemembe. Már régen megtanultam, hogy Bill a hazugságok mestere, de néha sikerült kiszúrnom a vetítéseit, mint például most. Bizonyára annyira váratlanul érte a dolog, hogy nem készült fel rá egy hihető hazugsággal.

– Ne hazudj! – rivalltam rá mérgesen. – Az előbb még nem voltál ennyire határozott – tettem hozzá szemrehányóan. – Tudom, hogy most hazudsz, látom a szemeden! – mutattam rá elkeseredetten, mire elhúzta a száját, mert rájött, hogy nem jött össze neki.

– Egyetlen egy éjszaka volt – ismerte be csendesen. – A kapcsolatunk legeslegelején – tette hozzá, mintha enyhítő körülményként számított volna ez a tény.

– Bill Kaulitz, te egy undorító, képmutató féreg vagy! – ordítottam rá feldúltan, majd elindultam újra az ajtó felé, hogy lelépjek.

– Hová mész? – vont kérdőre Bill aggódva, miközben tanácstalanul álldogált a nappali közepén, mire én megtorpantam.

– Messzire – válaszoltam neki flegmán, majd ismét megindultam, hogy elhagyjam a helyiséget.

– Én is megyek veled – jött utánam határozottan, de megálljt parancsoltam neki a kezem kitartásával.

– Messzire tőled – hangsúlyoztam ki a lényeget hidegen, majd faképnél hagytam, és valóban nem követett engem.

Én pedig eldöntöttem, hogy be nem teszem a lábam ide többet. Soha többé nem akarom látni sem ezt a helyet, sem ezt a személyt.

A liftben a saját tükörképemet bámulva gondolkoztam az egészen. Ramatyul festettem, és legalább annyira rosszul is éreztem magamat. Ha nem szeretném még mindig Billt, most nem ütött volna szíven ennyire ez a megcsalás dolog.

A legjobban az fájt, hogy láthatóan sose tervezte elmondani nekem, hogy négy éve megcsalt. Én pedig sosem kérdeztem volna rá, ha nincs ez az eset, mert vakon bíztam benne akkoriban.

Úgy látszik, ez volt életem egyik legnagyobb baklövése. Már pedig még egyszer nem követhetem el ezt a hibát!

Küszködtem a könnyekkel, miközben átrohantam az úttesten. Semmi sem érdekelt igazán csak az, hogy minél messzebb kerüljek ettől a szeméttől.

Hirtelen dudálás, majd fékcsikorgás hallatszott, én pedig egy fékező autó tetején ülve találtam magamat.

Az első meglepettségen való túljutás után, leugrottam a kocsiról, majd sofőrre néztem idegesen.

– Vigyázzon már! – ordítottam feldúltan. – Itt vannak gyalogosok is! Azt hittem, hogy vakoknak nem adnak jogsit! – kiabáltam teli torokból.

– Annelie? – pattant ki a kocsiból nem más, mint Brandon, és meglepetten bámult engem.

– Brandon? – méregettem hitetlenül az előttem álló alakot, mert képtelen voltam hinni a szememnek. Ám semmi kétség nem volt, tényleg Brandon állt előttem.

Mintha nem is emlékeznék a kínos telefonbeszélgetésre azzal az idegen nővel, úgy ugrottam a nyakába, és felzokogtam szinte a megkönnyebbüléstől, amit adott számomra.

– Annyira hiányoztál! – kiáltottam fellélegezve.

Részben igaz is volt, de nem szerelemből hiányzott, hanem inkább egy barátként, akire támaszkodhatom.

– Te is nekem – vágta rá boldogan. – Ezért is jöttem el érted – ölelt meg szorosan.

– Vigyél haza, kérlek! – kérleltem őt suttogva, miközben szétváltunk.

– Ez csak természetes – felelte nevetve, majd megsimogatta az arcomat.

Beültünk a kocsiba, majd mindent és mindenkit hátrahagyva elindultunk az otthonunkba.

Egész úton Brandon kezét fogtam, és egy pillanatra sem engedtem el.

Egy teljesen nyugodt és kellemes érzés szállt meg, mikor megpillantottam a már jól ismert lakótömböt.

– Mellesleg honnan tudtad, hogy hol vagyok? – pillantottam rá kíváncsian.

– Egy régi, kedves ismerősöm segítségét kértem, aki ingatlanügynök – magyarázta mosolyogva. – Megkértem, hogy érdeklődjön körbe, hogy Bill Kaulitz mégis hol vásárolt kéglit az óriási gázsijából – tette hozzá gúnyosan.

– Ez az ismerős véletlenül nem egy nő? – próbáltam közönyösen kérdezni, mintha nem is lenne olyan érdekes.

– De igen – felelte meglepetten. – Honnan tudtad? – nézett rám, miközben leállította a motort.

– Néhány napja felhívtalak, de egy nő vette fel – vallottam be kínosan mosolyogva.

– Igen, megemlítette, hogy letették a kagylót – töprengett el Brandon. – Nem tartottam fontosnak, mert úgy voltam vele, hogy majd visszahív az illető. Bár nem csodálkozom, hogy nem tetted meg – pillantott rám megértően. – Remélem, nem gondolod, hogy… – hagyta félbe a mondatot tépelődve.

– Nem – ráztam meg a fejemet tiltakozóan. Legalábbis most már nem gondoltam azt. – Hogyhogy csak most jöttél értem? – tettem fel a következő kérdésemet.

– Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem a bátorságom – vallotta be bűnbánóan. – Álmomban sem képzeltem volna, hogy majdnem elütlek, mikor érted megyek. Kissé ironikus – tette hozzá mosolyogva.

– Az biztos – helyeseltem nevetve.

– Bizonyára te sem ok nélkül rohangáltál az úton – terelte a témát az én ügyemre kíváncsian fürkészve az arcomat.

– Csak Bill – legyintettem olyan könnyedén, amennyire csak tudtam. Nem akartam, hogy megtudja az igazságot. – Felhúzott már megint – fűztem hozzá közömbösen, mire Brandon csak megértően bólintott.

– Nem szeretnék ünneprontó lenni, de Bill érted fog jönni, amint megtudja, hogy hol vagy – szembesített a ténnyel komoran.

– Nem érdekel – fakadtam ki váratlanul, mire Brandon ösztönösen hátrahőkölt. – Valahogy érvényteleníttetem a házasságot. Ha nincs más, megzsarolom, hogy elváljon tőlem! – jegyeztem meg eltökélten, és Brandon döbbenten nézett rám.

Eléggé úgy jött le, mintha valami pszichopata lennék, vagy legalábbis félőrült.

– Mindegy – húztam el a számat. – Most megyek és megkeresem Lucille-t, mert muszáj beszélnem vele – álltam fel sietve, majd elindultam az ajtó felé otthagyva őt.

A lehető leggyorsabban tettem meg az utat Lucille lakásához. Minden kis mellékutcát kihasználtam, hogy ne vesztegessem az időmet.

Valakivel muszáj végre beszélnem, és neki mindent elmondhatok, bármi legyen is az.

Mikor odaértem az ajtaja elé, kifújtam magam, majd ráfeküdtem az csengőre. Otthon kellett, hogy legyen, elvégre ma nem dolgozott.

– Jövök már! – ordította idegesen. – Az Isten szerelmére… – nyitotta ki az ajtót majd, mikor meglátott engem, elcsendesült.

– Nem engem vártál, ugye? – mosolyodtam el szelíden.

– Annelie! – sikoltotta meglepettségében, aztán berántott az ajtón. – Hogy kerülsz ide? Mi történt? Elváltatok, vagy mi? – záporoztak a kérdései, majd bement a konyhába, hogy valami üdítőt hozzon kettőnknek.

– Brandon elhozott – adtam meg a választ, miközben besétáltam a nappaliba. – Kiderült, hogy Bill megcsalt – ültem le a kanapéra, majd magamhoz öleltem egy kispárnát.

Lucille eddig a konyhában csörömpölt, de mikor meghallotta a megcsalást, elhalt minden zaj.

– Ez komoly? – jelent meg váratlanul egy tálcával a kezében, én pedig komoran bólintottam. Letette a tálcát, majd átnyújtotta nekem a poharat, amiben víz volt.

– Végül is – kezdte bizonytalanul –, te sem voltál hűséges ez alatt a három év alatt – fejezte be óvatosan, miközben én hatalmasat kortyoltam a vízből.

– Nem most csalt meg, hanem négy éve – lövelltem felé egy haragos pillantást.

Még most is őt védelmezi. Nem tudom, hogy Bill mit mondott, vagy adott neki, de valami nagyon nagy dolog lehetett.

– Hogy mi? – Lucille arcáról lerítt a döbbenet. Ezek szerint erre még ő sem számított.

– Négy éve, még a kapcsolatunk legelején. Egyetlen éjszaka volt – idéztem Billt szenvtelenül.

– Ilyen nincs! – állapította meg Lucille hitetlenkedve, mire én heves bólogatásba kezdtem, hogy már pedig de. – Nem értem. Annyira vissza akar kapni, most pedig elárulja, hogy megcsalt. Gondolhatná, hogy akkor semmi esélye sem marad. Így nem áll össze a kép – elmélkedett Lucille, miközben szórakozottan lengette a poharát jobbra-balra.

– Szerinted van rá bármi remény, hogy nem csalt meg, csak tesztelni akarta a reakcióm? – kérdeztem lemondóan.

Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Azt hittem, hogy Bill megtette velem a legrosszabbat, amit csak tehetett, erre… bumm!

Bebizonyította, hogy még mindig tud nekem óriási fájdalmat okozni. Hát nem szép az élet? Mikor azt hiszed, hogy jobban már nem tudnak a padlóra küldeni, még mindig sikerül valamivel a földbe taposniuk.

– Szerintem igen – felelte Lucille némi gondolkodás után.

– Ha az volt, ha nem, én már nem akarok semmit Billtől! – jelentettem ki határozottan, majd levágtam az üres poharat az asztalra.

– Annelie – kezdett bele nyugodtan –, most csak a düh beszél belőled. Bill nagyon is szeret téged és…

– Igazán? – szakítottam félbe indulatosan. – Elég jól mutatja ki. Úgy kezel, mintha a személyes szórakoztató eszköze lennék. Minek tévé, mikor itt van Annelie, akivel eljátszadozhatok? – hadonásztam hozzá, hogy drámaivá tegyen a hatást.

– Billnek biztos van rá logikus magyarázata – ellenkezett Lucilla továbbra is.

– Az kell a legkevésbé! – morogtam gyűlölködve.

– Szerintem menj haza, aludj rá egyet, és beszélj holnap Bill-lel! – ajánlotta Lucille finoman. – Meglátod, sokkal jobb lesz – tette hozzá mosolyogva.

– Van benne valami – sóhajtottam fáradtan. – Kivéve a beszélgetés részt. Én biztos nem fogom őt keresni! – álltam fel, majd kivittem a konyhába a poharat.

– Mellesleg dumáltunk párszor Brandonnal – szólalt meg Lucille közönyösen, majd utánam jött.

– És? – néztem rá kíváncsian.

Lucille mindig is utálta Brandont. Szerinte egy pipogya, unalmas alak volt, aki csak lábtörlőnek jó. Kíváncsi voltam, hogy most, hogy igazán beszélgettek, változott-e a véleménye.

– Egész normális – vonta meg a vállát nemtörődömön, mire elmosolyodtam –, de még mindig eléggé unalmas – tette hozzá vigyorogva, hogy ne lehessen teljesen igazam.

– Mindegy, már ez is nagy szó tőled – nevettem el magamat.

Végül elbúcsúztam Lucille-től, majd nagyon lassan hazasétáltam, mert nem volt kedvem Brandonnal társalogni. Csak magányra vágytam, és arra, hogy elfelejthessem Bill Kaulitzot egy kis időre.

Van valami lehetséges módja, hogy megszabaduljak tőle?

Bill mindig is nehezen adta fel. Volt egy idő, mikor sztár akart lenni. Azt hittem, hogy elfelejti egy-két nap után. Erre tessék! Most tényleg egy sztár.

Az első randinkért is rendesen megharcolt, de nem mondott le rólam. Vagy amikor nemet mondtam neki a házassági ajánlatára, addig próbálkozott, amíg be nem adtam a derekam, és hozzá nem mentem. Igen, Bill nagyon is kitartó. Én pedig mindig engedtem neki, de most másképp lesz!

Mikor beléptem a lakásba, megdöbbentő látvány fogadott.

9. rész

– Nos, Annelie, ön mit gondol erről az egészről? Mi lehet a probléma a házasságukkal? – nézett rám kíváncsian a terapeuta, majd az arcomat fürkészte, és felírt még valamit a kis jegyzetfüzetébe, aminek hatására éreztem, hogy még jobban felmegy bennem a pumpa.

Még mindig nem tudtam igazán elhinni, hogy Billnek sikerült elrángatnia ide. Egész úton veszekedtem vele, és nem voltam hajlandó kiszállni a kocsiból, mikor ideértünk, de mégiscsak sikerült Billnek kiszednie belőle – hiába harcoltam teljes erőbedobással ellene –, és bevonszolnia a rendelőbe.

Eleinte úgy voltam vele, hogy mégsem olyan szörnyű ez az egész, ám, mikor a drágalátos doktornő nekiállt pofátlanul flörtölni Bill-lel, aki látszólag észre sem vette ezt, legszívesebben nekiestem volna, hogy szétkarmoljam és megtépjem a szőke parókáját úgy igazán nőiesen.

Nem, nem vagyok féltékeny! De akkor is, hogy merészel ilyet tenni ez a nő, mikor elvileg az ügyfelei vagyunk, akik azért jöttek, hogy rendbe hozzák a kapcsolatukat?!

– Nézzük csak – kezdtem bele színpadiasan –, talán a gondok akkor kezdődtek, mikor a házasságunk után nem sokkal lelépett, hogy híres legyen – lövelltem egy gyilkos pillantást Bill felé, aki elhúzta a száját az ősi régi történet hallatán.

Unta már, hogy folyton előkerült a téma, de amíg nem kapok választ a miértekre, addig nem várhatja el tőlem, hogy ne említsem meg.

– Bill, miért választottad inkább a karriert, mint őt? – pillantott Billre bizalmasan a kérdésével.

Megáll az eszem! Letegezi Billt, és engem pedig egy ő-nek titulál. Ez már mindennek a teteje!

– Valójában szerettem volna mindent megadni Annelie-nek, ezért döntöttem úgy, hogy elhagyom egy időre – felelte azt reflexből megint, amit mindig válaszolni szokott erre a kérdésre.

– Értem – bólintott a doktornő komoran, majd Bill felé villantott egy csábos mosolyt, mire Bill értetlenül felvonta a szemöldökét. Bizonyára nem értette, mire a különleges figyelem okát.

Én pedig majd’ felrobbantam a dühtől. Hogy lehet ennyire pofátlan ez a nőcske?!

– Tudod, Bill – szóltam közbe hirtelen –, lehet, hogy a doktornő két diplomával beveszi ezt az ócska dumát, de én jobban ismerlek ennél! – vágtam rá indulatosan.

– Annelie, én csak az igazat mondom – védekezett Bill bűnbánó és szomorú arckifejezést vágva. – Annyira szeretném, ha végre hinnél nekem – váltott könyörgő hangnemre.

– Azt várhatod! – horkantam fel dühödten, majd sértődötten keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt.

– De miért nem adod meg nekem ezt a második esélyt, amiért jöttem? – vont kérdőre tanácstalanul, mire nem tudtam mit felelni hirtelen.

– Annelie, ön szerint nem érdemel meg még egy esélyt? – vetette közbe tárgyilagosan a doktornő.

Pontosan tudtam, hogy mi rejlik a hanghordozásában. Abból viszont nem eszik, arról gondoskodom!

– Bizonyára igen – válaszoltam végül –, de hosszú még az út odáig, hogy megkapja azt a bizonyos esélyt – fejeztem be közömbösen, és felcsillanni láttam a nő zöld szemét.

Billre sandítottam, aki ártatlanul pislogott rám, mintha egy ma született bárány lenne, és a nagy, barna tekintetében remény szikráját véltem felfedezni.

Ezek után kínos csönd telepedett a szobára. A doktor eszeveszettül jegyzetelni kezdett, miközben én a vacak plakátokat bámultam a falon, Bill pedig idegesen dobolt az ujjaival a bőr ülés karfáján.

– Nem lehet, hogy a probléma valójában a szexuális életükkel van? – tette fel a kérdést hirtelen Lisa, ha jól emlékszem a nevére, doktornő.

Annyira megdöbbentett, hogy kikerekedett a szemem, és a szám is tátva maradt. Most meg a legaljasabb helyen támad?

– Hát – kezdte Bill bizonytalanul, mire én egy gyilkos pillantást vetettem rá jelezve, hogy meg ne próbálja. A gond az volt, hogy nem figyelt rám –, lehetséges – fejezte be halkan, majd nyugtalanul pillantott rám, mire csak megingattam a fejemet.

– Mikor létesítettek utoljára szexuális kapcsolatot? – érdeklődött Lisa közönyösen, és még csak zavarba se jött attól, hogy éppen a legintimebb titkainkról faggatott minket, amik csak ránk tartoztak.

– Három éve – mondta ki Bill szenvtelenül, mielőtt közbevághattam volna, hogy leintsem őt.

A doktor arca mindent elárult. Én pedig fortyogtam a dühtől, és próbáltam türtőztetni magamat. Mindeközben Bill aggódva ecsetelte a helyzetet minden apró részletre kitérve.

Rég volt ilyen megaláztatásban részem!

Amikor Bill megkérdezte a doktornőt, hogy szerinte miféle szexuális zavar lehet ez, elszakadt a cérna nálam.

Díszes káromkodások közepette felpattantam a kanapéról, mire Bill és Lisa is döbbenten rám meredtek.

– Ezt én nem folytatom tovább! – vágtam rá felháborodottan.

A nő arcáról pedig sütött az elégedettség. Látszott rajta, hogy mérhetetlenül boldog volt, hogy elérte a célját, miszerint sikerült kiakasztania engem.

Annyira nagy volt a kísértés, hogy odamenjek hozzá, kirángassam a székéből, és tényleg megtépjem.

– Megbeszéltük, hogy segítséget kérünk, nemde? – emlékeztetett Bill fagyosan.

– A te ötleted volt ez az egész – tiltakoztam sértődötten.

– Bill nagyon helyesen tette, hogy elhozta önt ide, Annelie – szólt közbe Lisa diplomatikus hangot megütve. – Ő felismerte, hogy gondjuk van, én pedig azért vagyok, hogy segítsek megoldani azt – folytatta hűvösen.

– Egy fenét! – sziszegtem dühödten, mint valami áspiskígyó. – Megmondjam mi a gond? – emeltem fel a hangom fenyegetőn. – Itt ülök a férjemmel, maga meg kikezd vele a szemem láttára! – mutattam a doktornőre szemrehányóan, mire Lisa felháborodást színlelt a vádam hallatán, de a szemében láttam, hogy szórakoztatta a helyzet.

– Na, de kérem, nekem ez a hivatásom! – méltatlankodott tagadva a nyilvánvalót.

– Ebből elég, én leléptem! – nyögtem fel. – Tartsa meg a jó tanácsait! – vetettem oda búcsúzóul, majd kiviharzottam az ajtón indulatosan.

Kint nem álltam meg a kocsi mellett, hanem egyenesen tovább gyalogoltam a járdán. Fogalmam sem volt, hogy pontosan hol is voltunk, de nem akartam megvárni, míg Bill befejezi a pásztorórát Lisa Fundnich doktornővel, és kijön egy elégedett mosollyal az arcán, miközben felhúzza a sliccét.

– Annelie, várj már! – hallottam Bill kiabálását a hátam mögül, aminek hatására megszaporáztam a lépteim. Az egyetlen gond az volt, hogy Bill könnyen tartotta velem a lépést, ha már egyszer beért. – Mi volt ez a jelenet? – vont kérdőre halál nyugodtan.

Én mindig is azt hittem, hogy a féltékenységtől a falra mászik. Ehhez képest láthatóan jól kezeli. Várjunk… féltékenység?!

– Idegesített az a nő – morogtam közönyösen hátra sem pillantva.

– Ennyire féltékeny típus lettél? – kérdezte ugratva, mire megtorpantam, és ő kis híján belém ütközött.

– Ez nem a féltékenységről szólt – ráztam meg a fejemet komoran, de nem mertem Billhez fordulni, és a szemébe nézni. – Ha már elrángatsz egy ilyen bődületes baromságra, akkor ne azt kelljen végignéznem, ahogy a párterápiás kisasszony flörtöl veled! – sóhajtottam lemondóan, és hirtelen egy pár kar ölelt át hátulról.

– Sajnálom – suttogta Bill halkan, majd egy puszit nyomott a fejem búbjára. – Nem kellett volna ennyire messzire mennem – folytatta elgondolkodva, és láthatóan nem volt tisztában azzal, hogy hangosan gondolkodott éppen.

Abban a pillanatban leesett minden! A szexi doktor néni, aki incselkedik Bill-lel egy kihívó ruhában. Istenem! Hogy lehettem már megint ennyire idióta?!

Oldalba vágtam Billt a könyökömmel, mire felszisszenve elengedett. Megpördültem, és mérgesen néztem rá, ő pedig értetlenül rám, miközben az oldalát fogta.

– Te beképzelt, szemét alak! – ordítottam rá. – Mégis mennyit fizettél neki? – mutattam rá dühösen.

– Egy kicsivel többet – vágta rá ridegen. – Bár nem gondoltam, hogy rögtön az első alkalommal ennyire kibuksz – vallotta be vigyorogva.

– Csak azért hoztál el, hogy féltékennyé tegyél? – tártam szét a karom hitetlenkedve.

– Nem én mondtam ki, hanem te – nézett rám szelíden mosolyogva.

Ekkor ráeszméltem a fatális hibámra: beismertem azt, amit addig hevesen tagadtam. A jó francba és Billbe!

– Vigyél haza! – parancsoltam komoran.

Bill nem látta értelmét, hogy leálljon velem veszekedni, ezért inkább engedelmeskedett nekem. Egészen hazáig nem szóltam hozzá, sőt nem is néztem rá, annyira ingerült voltam.

Egyszerre haragudtam Lisa Fundnich-ra, Billre és saját magamra. Hiába próbálkozom, sorra kudarcot vallok, amíg Bill minden kis piti húzásával eléri a célját nálam. Ez annyira dühítő!

– Ugyan már, Annelie! – sóhajtotta belefáradtan. – Te sem gondolhatod komolyan, hogy ezért megsértődsz – próbált rám hatni finoman, mire ráemeltem a tekintetem, és ő ijedten viszonozta. – Oké, egy kissé túlzás volt a részemről, de nem nagy ügy. Felejtsük el az egészet! – ajánlotta reménykedve.

–Vissza akarok menni Brandonhoz! – jelentettem ki határozottan, és Bill teljesen döbbenten nézett rám. – Most azonnal! – nyomatékosítottam a parancsom a hangom felemelésével.

– Két és fél hónap – vágta rá szenvtelenül. – Ennyit csak kibírsz. Hozzám sem kell szólnod. Elég, ha itt vagy – tette hozzá Bill szárazon, mire megráztam a fejem, hogy tudtára adjam, az nekem nem elég.

– Elegem van a kis játékaidból – kiáltottam feldúltan. – Folyton becsapsz és hülyére veszel, akárcsak három éve! – csaptam a kesztyűtartóra idegesen, amibe belefájdult a kezem.

– Nem, mintha te nem tennéd ezt velem – kontrázott rá Bill lenézően.

– Igazán? – förmedtem rá ingerülten. – Mégis mit vétettem ellened azon kívül, hogy megszülettem?! – tettem fel a gúnyos kérdést.

Jelen pillanatomban meg tudtam volna ölni Billt. Kettőnk közül ő csinálta a műsört eddig, és nem én.

– Semmit – felelte igazat adva. – Egyelőre – fűzte hozzá gyanakvóan. – Tudom, hogy tervezel valamit, és azt is tudom, hogy valami nagyon nagyban gondolkodsz – indokolta meg komoran a gyanakvását.

– Csak paranoiás vagy – legyintettem könnyedén.

Pedig igaza volt, mert igenis terveztem valami nagyszabásút. Valami olyat, amitől hátast fog dobni, és egy életre megtanulja, hogy jobb a fair play!

– A paranoia egészséges dolog, legalábbis óvatosabbá teszi az embert – szavalta Bill bölcsen.

– Ilyen bölcsességet is csak egyszer egy évben hallok tőled – jegyeztem meg szarkasztikusan.

– Mostanában több okosságot is mondtam – töprengett el. – Lehet, hogy a szexmentes élet intelligensebbé teszi az embert? – vágott vissza gúnyosan, mert hergelni akart még jobban azzal, ami a rendelőben történt.

Rendben Bill, én belemegyek a játékba, de aztán ne lepődj meg, ha te kerülsz ki rosszabbul!

– Az biztos – vágtam rá –, viszont még nem lettél professzor – utaltam arra, hogy három év alatt biztosan lefeküdt másokkal is.

– Túl sok más elfoglaltságom volt – hárította rögvest, majd erősebben kezdte markolni a kormánykereket.

– Például kúrni a rajongóidat? – rántottam fel a szemöldököm gúnyosan.

– Akár hiszed, akár nem, a három év alatt mindvégig hűséges voltam hozzád – jelentette ki ó Bill határozottan és büszkeséggel a hangjában. – Ugyanezt te is el tudod mondani magadról? – intézte a kérdést hozzám kíváncsian, miközben gúnyosan mosolygott.

Mindketten nagyon jól tudtuk, hogy én nem voltam az. Elvégre Brandon is férfiből van, és neki is vannak szükségletei. Ha nem feküdtem volna le vele, akkor nem lettünk volna ennyi ideig együtt, hiszen egy kapcsolat szex nélkül halott.

– Miért az előtt nem voltál hűséges? – tereltem vissza a szót őrá, hogy kikerüljem a kérdését valahogyan, és Bill arcán hirtelen átsuhant valami, amit nem tudtam hová tenni.

– Tudod jól, hogy nem úgy értettem – intett le zavartan, de látszott rajta, hogy valami nem volt rendben.

– Igazán? – támadtam le újra. – Pedig nagyon úgy jött le, hogy akkoriban megcsaltál – jegyeztem meg gyanakvóan, mire Bill összerezzent a megcsalni szó hallatán. – Na, ne! – pislogtam rá döbbenten. – Te tényleg megcsaltál? – vontam kérdőre megrökönyödve.

8. rész

– Te meg akartad ölni? – visította Lucille ijedten a telefonba, miután elmeséltem neki a répás incidenst.

Védekezően eltartottam a fülemtől a telefonkagylót, mert szerettem volna biztonságban tudni a hallójáratomat.

– Nem! – tiltakoztam rögvest. – Mondom, hogy baleset volt – ismételtem el nagyot sóhajtva újra. – Melyik részét nem értetted? – kérdeztem bosszankodva.

– Tudod, szerintem csak próbálod kimenteni magad – szurkálódott rosszmájúan –, és valójában tényleg megpróbáltad kinyírni.

– Köszönöm, hogy ennyire sokra tartasz – jegyeztem meg szarkasztikusan. – Különben is, akkor nem répával csináltam volna – tettem hozzá gúnyosan.

– Látod? Bujkál benned a kisördög! – vádolt meg. – Pár napja költöztél össze vele, és máris egy gyilkossági kísérletet végrehajtottál. Mi lesz a hátralevő két hónap és huszonöt napban?! – kiáltott fel színpadiasan.

Le mertem volna fogadni, hogy valójában kajánul vigyorog, és szándékosan kínoz ezzel a beszélgetéssel, aminek semmi értelme nem volt. Ő folyamatosan vádolt, én pedig tagadtam – bűnöshöz méltóan.

– Ha ott lennék, letörölném azt a kárörvendő vigyort a képedről. – Mellékeltem egy vágyakozó sóhajt, hogy nyomatékosítsam a szavaimat.

– Azt hittem, hogy jól leplezem – vágta rá Lucille csalódottan, majd kuncogni kezdett.

– Brandonnal mi van? – csúszott ki a számon hirtelen a kérdés, majd utána néhány szitokszó is, hogy miért nem tudom befogni soha.

– Ezt neked kellene tudnod, nem nekem – válaszolt szemrehányóan. – Amúgy fogalmam sincs – sóhajtotta. – Miért nem hívod fel végre? – vont kérdőre értetlenkedve.

– Nem épp a legszebb módon váltunk el, nem emlékszel? – sóhajtottam nagyot.

– Attól függetlenül nem érdemli meg, hogy így bánj vele! – oktatott ki Lucille felháborodottan. – Ő is hibázhat, és neked tényleg nem kéne ítélkezned felette! – torkollt le kíméletlenül.

– Imádom, mikor így megértesz – ironizáltam, majd megint nagyot sóhajtottam.

Teljes mértékben igaza volt, és ezt még én sem tagadhattam le, vagy hagyhattam figyelmen kívül. Pedig jó szokásom volt ilyesmit tenni.

– Figyelj – kezdett bele unottan –, én ebbe nem akarok belefolyni, inkább csak nézőként szeretnék részt venni! Nem gond, ugye? – kérdezett rá reménykedve.

Azt várta, hogy feloldozást nyújtsak neki zűrös magánéletem terelgetése alól. Én pedig kész voltam megadni neki.

– Nem, teljesen igazad van – húztam el a számat kelletlenül. – Amint letettük, felhívom Brandont – osztottam meg vele a tervemet, és ekkor egy hirtelen kattanást hallottam, majd a telefon jelezte, hogy Lucille már nincs a vonalban. – Nem pont így gondoltam – mondtam szórakozottan a búgó készüléknek.

Nagyot nyeltem, és beütöttem a tárcsázandó számot, amely rögtön kicsöngött arra várva, hogy felvegyék.

– Halló? – szólt bele egy női hang, mire teljesen ledermedtem, és még csak meg szólalni sem tudtam. Helyette álltam ott tátott szájjal, akár egy partra vetett hal.

– Halló? Ki az? – kérdezte újból, mire sietve lecsaptam a telefont.

Nem tudtam, hogy mit csináljak. Egész végig azt hittem, hogy én csináltam hülyét Brandonból ezzel az egésszel, és most kiderül, hogy fordítva történt?!

Legszívesebben visszahívtam volna, hogy ordítozzak egy sort vele. Azonban nem volt jogom ehhez. De nem azt mondta, hogy meg akar tartani?

Vagy azt várta, hogyha elválok Billtől, akkor majd ígéretes összeget kapok, és osztozhatunk rajta?

Ez viszont hülyeség, elvégre Brandon jól keres, és nincs szüksége ilyesmire. Viszont mi a fene volt ez?!

Gondolatmenetben Bill zavart meg, mikor belépett az ajtón.

Lerakta a kocsi kulcsát az asztalra, majd kérdőn rám nézett. Én még mindig ott álltam a telefon mellett az ajkamat harapdálva idegességemben.

Annyira lefoglalt a felvetődött kérdés, hogy még arrébb sem mentem, hogy Bill ne jöjjön rá arra, hogy telefonáltam.

Nem volt fogságban, de kimondottan megkért arra, hogy hanyagoljam Brandont arra a pár hónapra, amíg vele vagyok.

– Semmi – ráztam meg a fejemet gyorsan látva a kérdő tekintetet.

Bill nagyon lassan odasétált hozzám, majd szembeállt velem, és várakozva vizslatta az arcomat. Tudni akarta, hogy mivolt az, ami úgy felzaklatott, de én meg pont nem akartam, hogy megtudja. Muszáj volt valamivel elterelnem a figyelmét ahhoz, hogy ne szóljam el magamat.

Volt egy olyan rossz szokásom, hogy mindent elmondtam Billnek, amit csak akart, ha elővette azt a bizonyos nézését. Ezt pedig meg kellett előznöm.

– Lucille szerint meg akartalak ölni – hadartam el hirtelen, mire Bill visszahőkölt kissé, és értetlen arcot vágott.

– Ez badarság! – tiltakozott végül. – Nem tudtad, hogy allergiás vagyok – vett védelmébe, amin szinte majdnem meghatódtam, de csak szinte.

– Lehet – vontam meg a vállamat szenvtelenül –, de szerinte ösztönös cselekedet volt – osztottam meg vele Lucille feltételezését, ami hülyeség volt szerintem. Bill erre először elfintorodott, de aztán egy mosoly suhant át az arcán. – Ez mi volt? – húztam fel a szemöldököm gyanakvóan.

Bill csak legyintett jelezve, hogy nem kívánja elárulni nekem a dolgot, majd ezután elindult a hálószobába.

– Gondolkodtam – kezdett bele közben, én pedig már sejtettem, hogy ez mindent, csak jót nem jelenthetett. – Arra jutottam, hogy talán el kéne mennünk egy párterapeutához – jelentette be töprengésének gyümölcsét.

Amint felfogtam, hogy Bill mit is mondott, nevetésben törtem ki. Egy amolyan hisztérikus kacaj volt, amiben minden kételyemet és hitetlenkedésemet elárulta.

Miután nem sikerült több perc alatt sem befejeznem, Bill kisétált a hálóból – immár átöltözve – egy a mentális épségemért aggódó kifejezéssel az arcán.

– Ezt hogy értsem? – tárta szét a karját tanácstalan arcot vágva.

– Bill – próbáltam kinyögni, miközben a könnyeket törölgettem a szemem sarkából –, ezt te sem gondolhatod komolyan! – csóváltam meg a fejem rosszallóan.

– Minden párnak akadnak problémái – magyarázta meg egyszerűen. – Ezek megoldásában segíthet egy szakember.

– Először is – kezdtem bele fennhangon –, a mi problémánk nem szokványos – szembesítettem a ténnyel. – Másodszor, mi nem vagyunk egy pár – folytattam gúnyosan.

– Dehogynem – emelte fel a kezét, amelyen a karikagyűrű ott ragyogott.

Teljesen ledermedtem, majd a csillogó kis ékszert kezdtem bámulni, amit három éve nem láttam viszont, és annyit jelentett nekem akkoriban. Eddig nem volt rajta a gyűrű, vagy igen? Én nem vettem észre.

– Az is eszembe jutott – morfondírozott hangosan –, hogy kellene néznünk új gyűrűt, hogy végre egy méltó darab kerülhessen az ujjadra. Azt biztos te is szívesen hordanád – tette hozzá fagyosan elmosolyodva.

Ez egy igazán övön aluli megjegyzés volt részéről, de kivételesen figyelmen kívül hagytam a sokk miatt, amit maga a gyűrű okozott számomra.

– Nekem a régi is nagyon tetszik – vágtam rá reflexből.

– Igazán? – húzta fel a szemöldökét Bill. – Akkor miért nem hordod? – csapott le rám egyből.

– Te sem hordtad eddig – vágtam vissza gőgösen. – Legalábbis nem láttam, hogy bármelyik újság címlapján a jegygyűrűddel villogtál volna – gúnyolódtam megint a hírnevén.

Ez volt az egyik legtámadhatóbb és legutáltabb pontja számomra.

– Tehát nyomon követted a karrieremet – jelentette ki tényszerűen, és látszott rajta, hogy boldogsággal töltötte el kissé a felismerése.

– Természetesen – bólintottam közömbösen. – Ahányszor csak megláttalak egy újságban vagy a tévében, mindig szidtalak – mosolyodtam el angyalian.

– Legalább őszinte vagy – nevetett fel vidáman. – Ezt mindig is értékeltem benned – fűzte hozzá ironikusan.

– Mégis elhagytál – emlékeztettem fagyosan.

– Már mondtam, hogy… – kezdett bele újból a monológjába bosszankodva.

– Persze, persze – szakítottam félbe legyintve. – Hallottam jó párszor az elmúlt napokban. Mindent értem tettél. Csak egy a gond: arra még mindig nem jöttem rá, hogy számomra miért is volt jó ez az egész! –Bill szóra nyitotta a száját, de megelőztem. – Nem, Bill Kaulitz! Ezt nem fogod kimagyarázni! – emeltem fel a hangom tiltakozóan. – Elegem van abból, hogy mindig csak magyarázkodsz, de semmi mással nem tudsz előállni! – kiabáltam rá elkeseredetten.

Azóta szomjazom az igazságra, amióta elhagyott. Tudni akarom az okát, mert mindig is attól rettegtem, hogy én vagyok, hogy nem voltam elég jó neki.

– Igazad van – vágta rá mohón, mintha csak erre várt volna –, inkább megmutatom neked! – tette hozzá eltökélten.

Mielőtt fel is foghattam volna, hogy mit csinál, magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt. Ösztönösen reagáltam rá, így visszacsókoltam. Már majdnem átkaroltam, hogy még közelebb kerüljek hozzá, mikor belém hasított a felismerés. Ez Bill, a szemét férjem, aki három éve minden szó nélkül elhagyott!

Egy gyors és számára váratlan mozdulattal ellöktem magamtól, mire Bill nekicsapódott a falnak, én pedig hátraestem egyenesen a kanapéra. A levegőt egyeletlenül vettem, és a szívem hevesen vert, miközben a testem követelte a folytatást.

A heves vágy és a fortyogó düh viaskodott bennem egyszerre. Szerettem volna ott helyben leteperni a Billt, de egy részem inkább szívesebben pofozta volna fel.

Teljesen beszámíthatatlan lettem abban a pillanatban, és az önkontrollom egyenlő lett a nullával.

Felálltam, és odasétáltam még mindig a falnál álló Billhez, aki gyanakvóan figyelt engem. Megálltam előtte, majd hirtelen lekevertem neki egy nagy pofont, és hevesen megcsókoltam újból. Bill rögvest belement a kis játékba, és elkezdődött egy ádáz hatalmi küzdelem.

Ki adja meg magát előbb? Ki fog behódolni a másiknak hamarabb? Ki a dominánsabb fél kettőnk közül?

Ahogy teltek a percek, nem sikerült dűlőre jutnunk sehogyan sem. Viszont levegő is kellett a túléléshez, így kénytelen voltunk döntetlennek nyilvánítani a csatát az ajkaink szétválasztásával.

A kezem Bill nyaka köré volt fonódva, míg Billé a derekamon pihent, és közben egymás tekintetében kutattuk azt, amit kerestünk. Én az igazat, ő pedig a szeretetemet.

Mindketten tudtuk, hogy ez semmit sem jelentett. Csak egy volt a sok kis játék közül, ami beletartozott a nagyba.

Bill elégedetten elmosolyodott, majd elengedett, mire én kissé hátratántorodtam, miközben bosszankodva figyeltem őt, mert idegesített az a mosoly az arcán.

Egyikünk sem került ki győztesen, akkor miért is ilyen boldog?

– Azt hiszed, hogy döntetlen lett – suttogta lágyan –, pedig tévedsz – ingatta meg a fejét. – Én nyertem, mert megkaptam, amit akartam – jelentette ki határozottan megadva nekem a kegyelemdöfést.

Elkerekedett szemekkel álltam ott még akkor is, mikor már Bill faképnél hagyott.

A döbbenet nem volt elég jó szó arra, amit éreztem. Szégyelltem magamat, amiért megint sikerült csőbe húznia úgy, hogy észre sem vettem.

Újra és újra bedőlök neki, és úgy tűnik, nem tanulok a hibáimból. Ez megint egy csapda volt számomra, én pedig dalolva és önként belesétáltam. Hogy lehettem ekkora idióta?!

 

7. rész

– Annelie, ébredj! – keltegetett Bill finoman, mire ráemeltem álmos tekintetemet, ő pedig szabadkozóan elmosolyodott. – Sajnálom, hogy fel kellett keltselek, de megérkeztünk – magyarázta halkan.

Nem szóltam semmit, csak kikászálódtam a kocsiból, majd nyújtóztam egyet, és körbenéztem, amíg Bill a csomagommal vacakolt.

Egy elég elit lakóparkban lehettünk. Látszott a helyen, hogy nagyon flancos, és tele van sznob egyénekkel, akik direkt azért vásároltak itt lakást, hogy hencegjenek a pénzükkel. Bill pedig pontosan illet erre a helyre most már.

– Szóval itt laksz – állapítottam meg tényszerűen és sután.

Nagyon eredeti volt ez a megnyilvánulás, de most jobb nem jutott eszembe, mert még mindig kissé álmos voltam, pedig nem is aludtam sokat.

– Igen – állt mellém Bill a táskámmal a kezében. – Remélem, tetszeni fog – tette hozzá bizonytalanul.

Nekem pedig már a nyelvem hegyén volt egy csípős megjegyzés, de inkább nem mondtam ki. Nem éri meg ott belekötni Billbe, ahol tudok. Valahogy nem lenne helyes.

Elindultunk szó nélkül a lakóház felé. Bent a liftben a legfelső szint gombját nyomta meg. Kínos csendben vártuk a megérkezést, és miután elértük a lakás ajtaját, rá kellett jönnöm valamire, ami nem kerülhette el a figyelmemet.

– Ez az egész szint a tiéd? – fordultam Billhez döbbenten, aki épp lehúzta az elektromos beléptető kártyát. Persze, minek is hagyományos kulcs neki…

– Igen – válaszolta félvállról, mintha nem lenne olyan nagy dolog.

– Igazad van, nem nagy szám – tettem hozzá unottan, majd megrántottam a vállamat is.

Ha ő így, hát én is. Ne mondhassa, hogy nem asszisztálok a játékához.

Bill rám sandított, majd játékosan elmosolyodott.

– Semmit sem változtál – jegyezte meg elégedetten.

– Azért elég merész ezt így kijelenteni, nem gondolod? – vágtam vissza, majd sértődötten karba tettem a kezemet.

– Lehet – töprengett el –, de már jó ideje ismerlek, így megtehetem – kacsintott rám vigyorogva.

– Á, Bill – jött ki a liftből egy idősebb hölgy, majd megtorpanva rám pillantott. – Látom, társasága van. Ki ez a szemrevaló teremtés? – nézett rám kedvesen mosolyogva.

– A feleségem. – Az unokatestvére vagyok – vágtuk rá egyszerre az eltérő válaszunkat.

A hölgy gyanakvóan végigmért mindkettőnket, mire Bill pedig rosszallóan csóválta a fejét.

– Értem – felelte végül. – Csak aggódtam érted, kedveském. Nem láttam már pár napja itthon, és féltem, hogy bajod esett – pillantott Billre aggódóan a nénike.

– Nem, Mrs. Schöder, tökéletesen jól vagyok – biztosította Bill egy elbűvölő mosollyal.

– Rendben, kedveském – biccentett a nő mosolyogva. – Vigyázzon magára továbbra is! Mondanám, hogy van házi sütemény, de szerintem nem lesz rá szükség – mosolygott rám bizalmasan Mrs. Schöder, mire kényszeredetten viszonoztam a gesztust, Bill pedig jókedvűen felnevetett.

– Valóban nem, de azért köszönöm. További szép estét!

– Önöknek is, kedveskéim – búcsúzott a hölgy, mielőtt újra visszament a lifthez, hogy távozzon. Azért láttam a szemem sarkából, hogy még egyszer hátrapillantott habozóan.

– Üdvözöllek szerény hajlékomban – kapcsolta fel a villanyt, miután beléptünk a lakásba. – Remélem, hogy tetszik – tette hozzá közömbösen.

Kritikusan körbenéztem a lakásban, hogy rögtön tehessek rá valamilyen rosszmájú megjegyzést, de a döbbenet, ami úrrá lett rajtam, nem engedte.

Kénytelen voltam felismerni a kísérteties hasonlóságot hajdani albérletünk és a mostani luxuslakás között. Igaz, hogy a régi lakás elfért volna ebben hússzor is, de nagyon arra emlékeztetett.

– Ezek szerint nem tetszik? – kérdezte Bill aggódva, miközben az arcomat fürkészte.

– De – nyögtem ki még mindig hitetlenkedve, mert továbbra is képtelen voltam hinni a szememnek.

Miért érdekli ennyire, hogy tetszik-e a lakás nekem? Látszik rajta, hogy gondosan berendezte. Száz százalék, hogy ő válogatott össze mindent, mert az ő ízlését tükrözte az egész. Milyen szép falak, azúrkékek. Pont a kedvenc szí…

– Álljunk meg! – kiáltottam fel indulatosan, mire Bill megütközve pillantott rám. – Mióta készültél erre az egészre? – vontam kérdőre szinte hisztérikusan.

– Mégis mire gondolsz? – értetlenkedett.

– Nem, Bill Kaulitz! – mutattam rá dühösen. – Pontosan tudod, hogy miről beszélek! – vádoltam meg.

– Legyen elég annyi, hogy elég régóta – válaszolta sejtelmesen mosolyogva.

– Brandonnak nem hagytam, hogy behúzzon neked – vágtam rá hevesen–, de attól én még simán megteszem! – Felemeltem a kezemet, hogy egy hatalmasat lekeverjek neki, de mielőtt érintkezhetett volna az arcával, Bill elkapta a karomat, és magához húzott.

– Én a helyedben nem próbálkoznék ezzel túl sűrűn – suttogta fenyegetőn, majd megpróbált megcsókolni, de elfordítottam a fejemet, így csak egy nyakamat érte a szája, amitől a hideg is kirázott, és majdnem felnyögtem a kellemes érzéstől, amit a csókja vont maga után.

– Ha azt hiszed, hogy ezzel megijesztettél, akkor nagyon tévedsz! – jelentettem ki határozottan, miután sikerült kihevernem a pillanatnyi sokkot, és újra összeszednem magamat.

– Nem fenyegetni akartalak, csak figyelmeztetni! – világosított fel hűvösen. – Sose tudhatod, hogy mit hozol ki belőlem a viselkedéseddel! – tette hozzá egy sejtelmes mosoly kíséretében.

– Mondd csak, Bill, szereted a gombalevest? – váltottam témát, majd ártatlanul pislogtam rá.

Pár pillanatig értetlenül figyelt engem, majd leesett neki, és elengedett.

– Nem tennéd meg – jelentette ki magabiztosan.

– Az életed tennéd rá? – kérdeztem vissza gúnyosan vigyorogva, mire látszott rajta, hogy elgondolkodott a kérdésemen.

– Igen – válaszolta végül.

– Rendben, akkor ma én főzök vacsorát – mosolyogtam rá angyalian.

– Rántotta lesz? – gúnyolódott.

Mivel nem igazán volt kitől tanulnom főzni, így a kezdetek kezdetén általában mindig rántotta volt a vacsora vagy valami olcsó helyről rendeltünk, ám Bill minden alkalommal azt mondta, hogy nem bánja, mert imádja a rántottát.

Természetesen én is jól tudtam, hogy nem tartozott a kedvencei közé, de miattam sose utasította vissza vagy hagyta ott, ami kimondhatatlanul jól esett számomra akkoriban.

– Akár hiszed, akár nem, sokat fejlődött a szakácstudományom három év alatt – feleltem sértődötten.

– Végül is nincs itthon gomba, és nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mit alkotsz – jegyezte meg elgondolkodva.

Nem válaszoltam neki, csak bementem a konyhába, majd benéztem a hűtőbe, hogy szemügyre vegyem az alapanyagokat, amikből dolgozhatok. Természetesen Bill végig a nyomomban volt.

– Mit szeretnél akkor? – kérdeztem eltöprengve, miközben végigpásztáztam a polcokat, hogy felmérjem a lehetőségeimet.

– Bármi jó lesz, amit te készítesz – vágta rá nevetve arra célozva, hogy régen sokszor rendeltem étteremből.

– Kac-kac – dörmögtem az orrom alatt durcásan, majd nekiláttam a vacsorának.

Egyből otthon éreztem magam a konyhában. Meglepő módon sok mindent elsőre megtaláltam, mintha már legalább századszorra főztem volna ott.

Egy darabig éreztem magamon Bill tekintetét, ami követte minden mozdulatomat, de egy idő után eltűnt.

Úgy döntöttem, hogy zöldséglevest és zöldséges rakott burgonyát készítek sok répával. Amennyire tudom, Bill úgyse ette meg soha a répát. Épp itt az ideje megszerettetni vele.

Miután megcsináltam mindent, már csak arra kellett várni, hogy a leves megfőjön, illetve a főfogás megsüljön, addig megterítettem két személyre.

Gondoltam rá, hogy csak magam terítek, de önkéntelenül is mindenből kettőt vittem ki.

– Finom illatok – jött be a konyhába Bill a fején egy törülközővel.

– Csak a titkos hozzávaló teszi – mosolyogtam rá sokat sejtetően.

Ekkor tűnt fel, hogy Bill mindössze egy farmert viselt meg a törülközőt a fején.

– Látom, hogy megint elfelejtettél teljesen felöltözni – tettem egy csípős megjegyzést.

– Kevesebb, mint két perc kellett ahhoz, hogy kritizáld a kinézetem – jegyezte meg szárazon. – Kezdesz lelassulni a régi rekordokhoz képest! – vigyorodott el szemtelenül.

– Kiestem a gyakorlatból – sóhajtottam igazat adva neki –, de ne aggódj, mert hamar visszarázódom! – kontráztam rá.

– Remélem is – felelte egy félmosollyal az arcán. – Nem szeretném, ha mellettem is a jó feleség szerepét játszanád, mint Brandon mellett – tette hozzá rosszallóan.

– Miért? Mit szeretnél? – csaptam le egyből rá kissé agresszíven. – Játsszam inkább a kezelhetetlen, szégyellnivaló feleséget?

– Amíg önmagadat adod, addig nekem mindegy – vonta meg a vállát nemtörődömön.

Mielőtt válaszolhattam volna, a sütő jelzett, hogy elkészült a vacsoránk. Addigra a leves is megfőtt, szóval ehettünk. Leültünk a szépen megterített asztalhoz, és csendben ettünk.

– Nagyon finom – szólalt meg hirtelen Bill.

– Örülök, hogy ízlik – válaszoltam hamiskásan mosolyogva. – Igaz, hogy arzén nem volt, de találtam valami sokkal jobbat – fűztem hozzá sejtelmesen.

Bill kezében megállt a kanál, s rémülten nézett rám, én pedig nem bírtam ki nevetés nélkül.

– Ugyan már, Bill! – legyintettem könnyedén. – Ugyanazt esszük, és nem raktam bele semmit – nyugtattam meg, és az arcán látható megkönnyebbülés leírhatatlan volt.

Miután befejeztük a vacsorát és elmosogattam, éreztem, hogy ideje lefeküdnöm aludni.

– Mondd csak, Bill, hol fogok aludni? – vontam kérdőre unottan.

Bill, aki eddig az újságba volt temetkezve, lassan felemelte fejét, és kérdőn pislogott.

– Hát ott – mutatott egy szobára, amelynek ajtaja nyitva volt.

Odasétáltam, és bekukkantottam óvatosan, hogy ne érhessen semmilyen váratlan meglepetés. Egy hatalmas hálószoba volt óriási francia ággyal és fekete, beépített szekrénysorral meg egy erkéllyel.

– És te hol alszol? – fordultam vissza Billhez gyanakvóan.

– Hát ott – bökött ismét az említett szoba felé nyugodtan.

– Amúgy kényelmes volt a kanapé? – kérdeztem mellékesen, mire Bill meglepetten tette le az újságot, majd felállt, és odasétált hozzám.

– Nem volt olyan rossz – felelte némi gondolkodás után.

– Akkor biztos vagyok benne, hogy ez is nagyon kényelmes lesz – paskoltam meg a kanapéjának támláját.

Először látszott rajta, hogy nem érti a célzást, majd mikor leesett neki, haragosan pillantott rám.

– Kidobnál a saját hálószobámból? – tette fel a kérdést sértődötten.

– Ez kérdés volt? – mosolyodtam el hűvösen. – Nem gondoltad, hogy jössz, idehozol, aztán még egy ágyban is alszok veled, ugye? – nevettem fel jóhiszeműségén.

– Igazad van – sóhajtott nagyot. – Naiv volt ezt gondolni a részemről. – Bólintottam, hogy igazat adjak a feltételezésének.

Amíg Bill kirámolta az ágyneműjét a kanapéra, én addig letusoltam, és elvégeztem minden fontos dolgot, majd utána birtokba vettem új hálószobámat.

Ahogy az ágyban forgolódtam, egyre csak kattogott az agyam.

Vajon hány lány feküdt itt előttem? Tíznél biztos több. Sőt, lehet, hogy harmincnál is.

Mikor erre gondoltam, a gyomrom összeszorult, és még a szívem is belefájdult egy kicsit.

Éjfél után nem sokkal felkeltem, hogy kimenjek egy pohár vízért. Visszafelé menet észrevettem, hogy a fürdőben ég a villany. Bill pedig nem volt a helyén.

Mindig is kíváncsi természet voltam, így hát elindultam megnézni, hogy Bill mit is csinál. Csak reménykedtem, hogy nem valami olyat.

Ám mikor beléptem a félig nyitott fürdőajtón, Billt a padlón fekve pillantottam meg. Éreztem, ahogy páni félelem uralkodik el rajtam a látvány miatt.

– Te jó ég! Bill, jól vagy? – siettem oda hozzá, majd letérdeltem mellé, amire Bill pedig kinyitotta eddig csukott szemét.

– Felébresztettelek? – motyogta a kérdést erőtlenül. – Sajnálom – tette hozzá szabadkozva.

– Mi történt? Rosszul érzed magad? – kérdeztem aggódva. – Esküszöm, hogy nem tettem semmi olyat a vacsorába – fűztem hozzá sietve, még mielőtt azt gondolná, hogy meg akartam gyilkolni.

– Nem, nem egészen a te hibád – hárította, majd megvonaglott az arca a fájdalomtól. – Allergiás vagyok a répára – vallotta be vonakodva.

– Istenem! – szörnyülködtem. – Miért nem szóltál? – vontam kérdőre szemrehányóan, mire Bill csak megvonta a vállát kissé.

– Igazán nem akartalak megbántani azzal, hogy nem eszek az ételből – adta a magyarázatot, ami teljesen rávallott.

Felesleges lett volna vele veszekednem ebben az állapotában, így inkább nem mondtam semmit rá.

– Hozzak valamit? Tessék, igyál ebből! – nyújtottam neki oda a poharamat, amit elvett, majd nagyokat kortyolt belőle.

– Rendben leszek – szólalt meg néhány perces néma csend után. – Visszamehetsz aludni! – tette hozzá halkan.

– Egy fenét! – vágtam rá felháborodottan. – Itt maradok veled – sóhajtottam beletörődően, majd lefeküdtem mellé a hűvös csempére.

Ezek után Bill nem ellenkezett, sőt, nem is mondott semmit, csak megfogta a kezemet, és szótlanul feküdtünk egymás mellett.

 

 

6. rész

Sajnos a három nap hamar lejárt, és Bill szinte az őrületbe kergetett a várakoztatással. Az egész napom azzal telt, hogy egyre feszültebb és nyugtalanabb idegállapotba kerültem, attól rettegve, hogy mi lesz a végkifejlet a kis találkozónak.

Velem ellentétben Brandon halálosan nyugodtnak tűnt. Sőt! Nemcsak annak nézett ki, hanem az is volt bizonyára. Én pedig legszívesebben ráordítottam volna, hogy ne vágjon ilyen higgadt képet, mikor ilyen rettentő helyzet áll előttünk.

Bill, természetesen, nem szándékozott előre bejelenteni, hogy mikor jön, így ki se mertem mozdulni a lakásból, nehogy akkor érkezzen, mikor csak Brandon van itthon. Az lett volna ám az igazi katasztrófa még!

Lehet, hogy szemétség nem bíznom Brandon meggyőző képességében, de titokban már összecsomagoltam minden fontosabb dolgomat.

Hat óra körül kopogtattak az ajtón. Gondolhattam volna, hogy Bill az, elvégre mindenki más csengetett. Csak ő ilyen felvágós, hogy kopog.

– Fáradj beljebb! – tártam ki előtte az ajtót hűvös arckifejezést öltve.

Bill gyanakvóan végigmért, majd óvatosan besétált, miközben alaposan körbenézett – még hátra is fordult a biztonság kedvéért. Tuti rejtett csapdákat keresett.

Biztos valami olyasmire gondolhatott, hogy Brandon előugrik hirtelen, és egy serpenyővel jól fejbe kólintja, majd még eszméletlen, megkötözzük, aztán utána órákon át kínozzuk, amíg bele nem egyezik a válásba. Inkább ez az én vágyálmom, de hiába szimpatikus az ötlet, attól még megvalósíthatatlan marad.

Felemeltem mindkét karomat egykedvűen, hogy jelezzem, nincs semmilyen hátsó szándékom, hiába is gyanakszik.

– Ne tévessz össze magaddal! – vetettem oda neki barátságtalanul, már épp szólásra nyitott volna a száját, mikor is megjelent Brandon.

– Bill – üdvözölte hűvösen, majd megállt néhány lépés távolságra tőle.

– Brandon – biccentett a fejével Bill hasonló tartózkodással.

Most, hogy jobban megnéztem őket, észrevehető különbségek voltak kettejük között. Bill legalább tíz centivel magasabb volt, mint Brandon, és fele annyira izmos. Igazából senki sem vethette volna a szememre, hogy nem szeretem a változatosságot. Bill fekete haja és barna szeme szöges ellentéte volt Brandon barna tincseinek és kék tekintetének.

A két férfi farkasszemet nézett percekig mire, én ezt megunván, hangosan becsaptam az ajtót. Ekkor a tekintetük rögvest rám szegeződött.

– Rendben – sóhajtottam megviselten. – Most, hogy már rám figyeltek, egy dolgot szeretnék elmondani: nincs verekedés! – jelentettem ki határozottan, és mindkettejükre fenyegetően pillantottam, hogy komolyan vegyék a kitételemet.

Komoran bólintottak ezzel jelét adva annak, hogy felfogták a kérésemet. Nagyon reméltem, hogy ez nemcsak amolyan reflex volt részükről.

Bementem a konyhába, majd leültem az étkezőasztalhoz, ők pedig követtek engem.

– Ugye tudod, Bill, hogy nem adom fel Annelie-t ilyen könnyen? – kérdezte Brandon fennhangon, miután elfoglaltuk a helyünket mindannyian.

– Természetesen sejtettem – válaszolta férjem nyugodtan. – De neked pedig számolnod kell azzal, hogy törvényesen hozzám tartozik még – vágott vissza Brandonnak egy övön aluli ütéssel.

Csúnyán pillantottam Billre, aki fel sem vette a dolgot. Már hozzászokott ahhoz, hogy így fejezem ki a nemtetszésemet.

– Mit akarsz tőle? – vonta kérdőre őt Brandon szenvtelenül.

– Visszakapni őt – felelte Bill határozottan. – Tudod, előbb én találtam, nem te – tette hozzá gúnyosan.

– De elhagytad – vágta rá Brandon szemrehányóan.

– Igen – adott neki igazat Bill kelletlenül –, és tudom, hogy nagyon nagy hibát követtem el – fűzte hozzá elhúzva a száját.

Megállt az eszem! Úgy beszélgettek, mintha ott sem lettem volna, vagy legalábbis valami tárgyról lett volna szó. Gyerekek civakodására hajazott ez az egész, mintsem két felnőtt férfi beszélgetésére.

Dühömben rácsaptam az asztalra, amibe belefájdult a kezem is, de az érdekelt a legkevésbé.

– Engem is igazán bevonhatnátok, elvégre van némi beleszólásom, nemde? – horkantam fel szemrehányóan, mire ők meglepetten összenéztek.

– Igazad van, Annelie – nyugtázta Bill a vállát megvonva.

Elégedetten mosolyodtam el, majd hátradőltem a széken, de nem szóltam egy szót sem.

– Szóval mit akarsz, Bill? Hogyan lehet Annelie újra szabad? – tért a tárgyra Brandon végre.

– Három hónapot kérek – jelentette ki a férjem.

– Hogy mi? – adtam hangot az értetlenségemnek. – Három hónapot mire? – vontam kérdőre összezavarodottan. Három hónapon keresztül akar még a nyakamra járni?

– Azt akarom, hogy élj velem három hónapig – osztotta meg követelését velünk, mire Brandonnal mindketten megrökönyödötten néztünk rá. – Ha utána is válni akarsz, akkor aláírok mindent – tette hozzá határozottan.

Brandonra pillantottam, hogy láthassam az ő reakcióját is, de nem sok változást véltem felfedezni benne. Még mindig a kezdeti sztoicizmus látszódott rajta, semmi más. Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy zavarja az ajánlat, amit Bill tett.

– Ez egy elég korrekt ajánlat – hümmögte elgondolkodva. – Annelie, te mit szólsz hozzá? – fordult felém kíváncsian.

Legalább tényleg számításba veszi a véleményemet látszólag. Mindenesetre akármit is mondok, úgyis Billnek kedvező lesz. Addig is megpróbálok úgy tenni, mintha mérlegelném a helyzetet, hogy azért mégse tudja meg elsőre, hogy zöld utat kapott.

Billre szegeztem a tekintetemet elmerengve, mire ő biztatóan rám mosolygott az sugallva, hogy ő a tökéletes választás számomra. Hát persze, a tökéletes választás volt akkor is, elvégre rendesen felültetett.

Nem viszonoztam a gesztust, inkább Brandonra néztem, aki összekulcsolt kézzel ült a székben cseppet sem boldogan.

Minden rajtam áll. Tiltakozhatok Bill ajánlata ellen, de nem hiszem, hogy lenne értelme. Elvégre, ha ezt nem fogadom el, innentől már csak rosszabb lehet. Felesleges akadékoskodnom, de egy valamit még muszáj lesz tisztáznom vele, mielőtt megint én húznám a rövidebbet.

– Honnan tudjam, hogy nem fogsz lelépni a három hónap lejártával válás nélkül? – szegeztem neki a kérdést ridegen, ami kissé meglepte Billt.

– A szavamat adom rá – válaszolta Bill komoran.

– Az nekem nem elég! – csattantam fel elkeseredetten. – A szavad három éve sem ért semmit, sőt, az esküd sem! – emlékeztettem durván, de legbelül sírni támadt kedvem. Ha tényleg komolyan gondolta volna, akkor most nem tartanánk itt. Valamit nagyon elszúrhattam, hogy mégis idáig fajult ez a dolog.

– Teljesen jogos – kotyogott közbe Brandon, amit a hátam közepére sem kívántam jelen pillanatban. Bill hangosan felsóhajtott, majd gondterhelten megvakarta a fejét, mintha zavarban lenne.

– Pillanatnyilag nem tudok jobbal szolgálni, mint a szavam – ismerte be feszélyezetten. – Viszont ellátogathatunk az ügyvédemhez, s előkészíthetjük a válási papírokat – ajánlotta fel látszólagos készséget mutatva.

Sajnos túl jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, ebből sem fogok látni semmit egyhamar.

– Ez nem is kérdés – bólintottam elégedettséget színlelve.

Brandonnak nem kell megtudnia, hogy Bill mekkorát hazudott, mert még a végén feldühödne. Elég, ha én teljesen tisztában vagyok a helyzettel.

– Szóval mikor indulhatunk? – állt fel Bill türelmetlenkedve, mert részéről a téma lezártnak tűnt ezek után.

– Lassan a testtel, Bill! – követte Brandon Bill példáját, aki láthatóan nem úgy vélte, hogy befejezték az értekezést.

– Mostantól számítva Annelie az enyém három hónapra – vágta rá Bill eltökélten. – Mennyi idő alatt készülődsz össze? – intézte hozzám a kérdést figyelmen kívül hagyva Brandont, akinek szemmel láthatóan nagyon nem volt ínyére ez az egész hirtelen indulás dolog.

– Nem kell sok idő – feleltem habozva, és némi aggodalom is hallatszott a hangomban, ami annak volt tulajdonítható, hogy Brandon láthatóan levetette a nyugalom álcáját, és helyette a düh arcát vette fel.

– Akkor jó – bólintott Bill elégedetten, majd elindult kifelé, de ekkor Brandon elkapta a karját, és láttam, ahogy a másik, ökölbe szorított keze elkezd felemelkedni.

A testem önkéntelenül mozdult, és felpattantam a székből, mire az hatalmas robajjal hátracsapódott. Gyorsan Billre vettettem magamat, épp mielőtt Brandon ökle találkozott volna az arcával, így mindketten a földön kötöttünk ki.

Szaporán szedtem a levegőt az ijedtségtől, majd aggódás és rémület keverékével kezdtem fürkészni Bill arcát, hogy megsérült-e. Szerencsére rendben látszott minden.

Ez valamennyire megnyugtatott, viszont éktelen haragra gerjedtem. Talpra ugrottam, és Brandon felé fordultam dühödten.

– Nem ez volt az egyetlen dolog, amit kértem?! – kiabáltam rá magamból kikelve.

Brandon még mindig nem tért magához az előbbi incidens után, és úgy állt ott, mint aki lefagyott. Mindeközben Bill is feltápászkodott, és látszott rajta, hogy ő sem teljesen fogta még fel a helyzetet.

– Bill – szólítottam meg fennhangon –, most rögtön indulunk! – ezzel beviharzottam a hálószobába, hogy kivegyem a szekrényből az előkészített táskát, majd visszacsörtettem a nappaliba, ahol Brandonnal találtam szembe magamat.

– Annelie, nagyon sajnálom – nézett rám kétségbeesetten. – Nem tudom, mi ütött belém – mentegetőzött ijedten.

– Én sem – válaszoltam neki hűvösen –, de azt tudom, hogy mi ütött majdnem Billbe – adtam neki az övön aluli ütést a megjegyzésemmel. – Egy darabig ne keress, majd én hívlak, mikor idejét érzem! – hadartam el, majd meg sem várva a válaszát, karon ragadtam Billt, és kivonszoltam a lakásból.

Bill jobbnak látta nem szólni hozzám, mert már ismert annyira, hogy tudja, kellett nekem néhány perc a lenyugváshoz.

A ház előtt már volt mersze megszólítani.

– Szállj be! – parancsolt rám a kocsira mutatva, mire csúnyán néztem rá jelezve, hogy nem tetszik a dolog. – Kérlek – tette hozzá nagyot sóhajtva, én pedig elégedetten huppantam be a fekete Aston Martinba.

Egy ilyen kocsi parkol a lakóház előtt, és a szomszédok nem kérdezősködnek. Itt valami nagyon nincs rendben.

– Látom, jól megy a sorod – jegyeztem meg csípősen, mikor Bill elfoglalta a helyét a vezetőülésnél.

– Nem panaszkodhatok, az biztos – húzta a száját egy elégedett félmosolyra. – Bár mostantól neked sem lesznek gondjaid az elkövetkező három hónapban – tette hozzá nagyzolóan, mire csak megforgattam a szememet.

– Engem nem veszel meg a pénzeden! – jelentettem ki határozottan.

Bár volt egy olyan érzésem, hogy már ő is jól tudta ezt.

– Igen, tudatában vagyok a dolognak – hümmögte elgondolkodva. – Ezért gondoltam arra, hogy bevetem a testemet és a sármomat is – tette hozzá vigyorogva.

– Beképzelt majom – horkantam fel bosszankodva, mire Bill csak hangosan felnevetett.

Ezek után megszakadt a beszélgetés közöttünk. Én bámultam ki az ablakon, s figyeltem a mellettünk elsuhanó embereket, Bill pedig a vezetésre koncentrált láthatóan.

– Köszönöm – törte meg hirtelen a csendet szenvtelenül. A szóban volt némi hála és meghatottság is, amit nem tudtam mire vélni.

– Mégis mit? – fordultam felé értetlenül.

– Azt, hogy megvédtél Brandontól – magyarázta türelmesen.

– Szögezzük le – jelentettem ki határozottan –, hogy ugyanezt tettem volna, ha fordítva történik a dolog! – Próbáltam úgy feltűntetni, hogy nem azért csináltam, amit csináltam, mert veszélyben volt, és féltettem őt.

– Lehet, de engem mégis boldoggá tett – jegyezte meg őszintén mosolyogva.

– Hagynom kellett volna, hogy Brandon megüssön – morfondíroztam hangosan kinyilvánítva ezzel a bosszúságomat.

Muszáj volt megint sértegetnem, hogy ne veszítsem el magamat. Annyira igazinak tűnt, amit mondott, és annyira hiányzott ez már, hogy valami megmozdult bennem, amit régen elnyomtam.

– Azért örülök, mert a cselekedeted tudatalattiból jött – folytatta a gondolatmenetét. – Nem gondolkodtál rajta, hanem ösztönös volt. Ez pedig számomra azt jelenti, hogy mélyen, legbelül törődsz velem – magyarázta el Bill már-már tudományosan.

Ez pedig elgondolkodtatott. Igaza lenne?

Tényleg nem mérlegeltem a helyzetet, mert nem volt rá idő. Egyszerűen csak tettem, amit úgy éreztem, hogy tennem kell. Vajon Brandonra is ugyanígy reagáltam volna?

– Ne bízd el magad! – vetettem oda neki ellenségesen. – Számítottam arra, hogy egyikőtök megszegi a kérésemet – magyaráztam meg szenvtelenül.

– Lehet – vonta meg a vállát nevetve –, de akkor is hagyhattad volna, hogy Brandon bezúzza a képemet, de mégsem tetted. Tehát ugyanaz a következtetés számomra – fejezte be diadalittasan.

Mélyet sóhajtottam, majd lehunytam a szememet, hátha veszi a lapot, hogy nincs kedvem most ehhez vagy a kis játékaihoz.

– Mikor érünk oda? – motyogtam félálomban kérdést Billnek.

– Még egy óra körülbelül, ha lassan hajtok – becsülte meg eltöprengve. – Nyugodtan aludj egyet! – noszogatott kedvesen, majd csöndben maradt, hogy meg is tehessem.

 

– Legyen jó napod! – pusziltam meg Bill arcát mosolyogva elköszönésképpen.

Valami gondja volt Billnek, és ez sütött le róla. Nagyon furcsán viselkedett már néhány napja, viszont én teljesen tanácstalan voltam vele kapcsolatban. Hiába kérdeztem, nem mondott semmit, helyette mindig csak hárított, és terelte a témát.

– Jövök, amint tudok – simogatta meg az arcomat szomorúan nézve engem, mint aki most lát utoljára. – Addig is vigyázz magadra nagyon! – kötötte a lelkemre komoran.

– Hogy érted? – nevettem el magamat. – Csak estig leszel el, addig nem fog velem semmi sem történni. – Nem válaszolt semmit. – Bill, valami baj van? – pillantottam aggódva csokoládébarna szemébe.

Bill meredten bámult engem, majd hirtelen megcsókolt. A csók más volt, mint általában – kétségbeesett és keserű. Miután elengedett, kisétált az ajtón, és vissza sem nézett rám, pedig máskor mindig integetett nekem. Nem szóltam semmit, és nem is állítottam meg őt, hiszen akkor még nem is sejtettem, hogy az lesz az utolsó alkalom hosszú időre, hogy látom őt.

A csók keserédes ízét még percek múlva is éreztem a számban.