20-30. rész

20. rész

– Bill, ébredj! Mindketten el fogunk késni – rázogattam meg, ő pedig a fejére húzta a párnámat.

Én pedig itt álltam egy bögre kávéval az ágy mellett, s vártam, hogy kikecmeregjen. Ekkor azonban váratlanul elkapta a karom, és berántott az ágyba kávéstól.

Az egész ágynemű olyan lett, s még én is. Csendben hálát adtam, az égnek, hogy nem öltöztem még fel, majd dühösen lekaptam a párnát Billről.

– Te! Most nézd meg, hogy nézek ki! – mutattam magamon végig duzzogva.

– Én elégedett vagyok a munkámmal – vigyorgott kajánul, miközben felidézte két évvel ezelőtti szavaimat, amelyek az első találkozásunkkor hangzottak el.

– Így emlékszel? – képedtem el.

– Persze. Akkor te voltál az egyetlen, aki ilyen mély benyomást tudott tenni rám – mosolygott továbbra is. Legalább neki jó kedve volt.

– De akkor is! Tiszta kávé lettem – panaszkodtam tovább.

– Gyere, letisztítalak! – hajolt közelebb, majd el kezdte puszilgatni az arcom kávés részét.

– Inkább veszek egy gyors zuhanyt – álltam fel, erre Bill kicsit csalódottnak tűnt.

– Te pedig – folytattam –, mássz ki az ágyból, mert elkésel az interjúról!

– Miért nem te csinálsz velem interjút? – gúnyolódott Bill.

Még mindig nem emésztette meg teljesen, hogy az újságírói szakmát választottam, elvégre a riporterek az ősellenségei már körülbelül hat éve.

Azért eléggé szíven ütötte, mikor bejelentettem neki. Össze is vesztünk, mert meg akarta tiltani, hogy elkezdjem a tanulmányaimat. Talán akkor volt az első igazán nagy veszekedésünk. Nem volt könnyű, mindenesetre túléltük a dolgot.

– Ezt meg se hallottam – ráztam meg a fejem, majd kisétáltam a szobánkból a fürdőbe.

– Igazad van, ez szemétség volt – kiáltotta utánam Bill nagyot sóhajtva.

Bezárkóztam, és gyorsan lezuhanyoztam, hogy eltüntessem a kávét magamról. Még szerencse, hogy nem volt forró.

Mikor kiléptem, Bill fogadott, immáron felöltözve.

– Ugye tudod, hogy az előbbit nem úgy értettem? – ölelt meg Bill egyből.

– Persze, hogy tudom, de akkor sem kéne ilyen ősbunkót játszanod – feleltem kicsit sértődötten.

– Jó, jó. Mit szólnál, ha ma inkább itthon maradnánk kettesben? – kérdezte Bill egy sejtelmes mosoly kíséretében.

A gondolat maga, hogy visszafeküdjünk az ágyba és mást se csináljunk egész nap, nagyon csábító volt. Mégsem engedhettem meg magamnak, hogy kihagyjam a mai óráimat.

Főleg, mert el kell kezdenem a szakdolgozatomat írni. Nem hagyhatom az utolsó pillanatra.

– Nagyon-nagyon jó lenne, de nem szabad. Még annyi dolgom van, és neked is – pusziltam meg az arcát, mire komikusan szomorú fejet vágott.

– Utálom a pénteket, ahogy a hétfőt is – morogta a hajamba.

– Holnap szombat lesz. Én pedig esküvői ruha próbára Emilyvel, aztán átugrom Gustavhoz és Kristienhez megnézni, hogy hogy van a kicsi Max. Nem akarsz majd jönni? – fürkésztem az arcát feszülten.

– Nem, ma úgyis találkozom Gustavval – hárította Bill rögvest. – Még mindig nem hiszem el, hogy van egy hét hónapos fia – csóválta a fejét rosszallóan.

Hát igen. Gustav nem vigyázott és ez lett a vége: apa lett huszonegy évesen. Elég nagy port kavart az egész ügy, de Gustav tényleg kitartott a barátnője mellett, még úgyis, hogy abban sem volt biztos, hogy az övé-e a gyerek. Billt eléggé letaglózta a dolog, mint ahogy az összes tagot.

A Tokio Hotel most jelenleg szünetel. Talán közrejátszik az is, hogy Tom és Georg nem beszélnek egymással lassan egy éve. Egy elég csúnya ügy volt az is. David öngyilkossági kísérletéről és börtönbe kerüléséről ne is beszéljünk. Most a fiúk menedzsere Jan.

Stacy… Stacy pedig Amerikába költözött. Ott is híres és sikeres, és nap, mint nap hallani a botrányairól.

Láthatóan, elég eseménydús két év áll mögöttünk.

Bill sokszor hangoztatta ez alatt az idő alatt, ha én nem lennék, ő már rég megőrült volna. Én voltam szinte az egyetlen biztos pont az életében.

– Én meg még mindig nem fogtam fel a dolgokat, amiken keresztül mentünk kevesebb, mint röpke két év alatt. Szerintem pedig Max igenis édes kisfiú – tettem hozzá, hogy megvédjem Gustavékat.

– Csak nem le akarsz cserélni engem? – vigyorodott el Bill, majd megpróbálta lerántani rólam a törülközőt.

– Akármekkora kísértést is érzek ilyenkor, nem – nyújtottam ki a nyelvem, majd berohantam a hálószobánkba, még mielőtt Bill újabb kísérletet tett volna, hogy kicsomagoljon engem.

Bent magamra kaptam egy farmert, pólót és egy garbó pulcsit. Március eleje volt, de azért még néha kicsit hűvös volt az idő.

– Tessék, kárpótlás a kávéért – nyújtott át egy bögre teát a konyhában.

– A tied lett volna, én nem vesztettem semmit – vettem el tőle vigyorogva.

Bill meglepett arcot vágott. Ritkán csináltam neki kávét reggelente, mióta egyszer megemlítette, hogy nem ízlik neki.

– Akkor mázli, hogy kidöntöttem – válaszolta vigyorogva, mire én fejbekólintottam.

– Au! – jött egyből a válasz, s Bill a fejét kezdte simogatni ott, ahol eltaláltam.

– Most már tényleg mennünk kell – tettem le az immár üres bögrét. Felkaptam a kabátom és a táskám, majd bevártam Billt az ajtóban. – Vezess óvatosan! – adtam neki egy búcsúcsókot.

– Mint mindig – mosolyodott el, majd beszállt.

Én is elindultam a buszmegállóhoz.

Bill már ezerszer felajánlotta, hogy bevisz, de mindig mondtam neki, hogy felesleges. Nem szerettem volna feltűnést kelteni az egyetemen. Márpedig Bill és a sportkocsija eléggé feltűnő. Ezt el is mondtam neki.

Erre viszont venni akart nekem egy autót. Igaz, hogy van jogosítványom, de Apu halála óta nem vezetek magam, és megpróbálom megválogatni a sofőrt is.

Mikor megérkezett a busz, felszálltam rá, majd leültem, és elővettem a jegyzeteimet, hogy még egyszer átnézzem őket.

Az óráim után elugrottam a könyvtárba, s hozzákezdtem a dolgozatomhoz. Olyan négy körül jött egy SMS.

Érted megyek fél ötre a könyvtárba. Bill

– Oké. Mi volt olyan fontos, hogy eljöttél értem? – ültem be a kocsiba.

Bill feltolta a fején a napszemüvegét. Pedig nem is sütött a Nap. Néha azt hiszem, hogy csak azért hordja, hogy hülyének nézzék.

– Nézz hátra! – parancsolt rám határozottan.

Én pedig megfordultam, mint egy engedelmes kiskutya. Először semmi furcsát nem láttam; minden a helyén volt.

Ott volt Bill táskája, szatyrok, ruhák, gyerekülés… várjunk csak, gyerekülés?! Ráadásul benne Maxszal!

– Csak nem rád sózták? – nevettem, majd visszafordultam.

– Gustav el akarja vinni Kristient vacsorázni. Kristien erre kiverte a hisztit, hogy már pedig ő nem hagyja Maxot holmi bébiszitterre. Úgyhogy Gustav addig könyörgött, amíg bele nem egyeztem – csóválta meg a fejét lemondóan.

– Ugyan már, Bill! Egy este Maxszal nem a világ vége. Gyakorolsz az apaságra majd – kacsintottam, mire hihetetlen módon Bill elpirult.

Nem sokszor sikerült zavarba hoznom eddig. Erre még jobban nevettem.

– Várjunk! Hogy érted, hogy csak én? – húzta fel a szemöldökét gyanakvóan.

– Én Emilyvel leszek. A vendéglistát írjuk össze – válaszoltam ártatlanul.

Bill kikerekedett szemmel bámult rám, mintha legalább egy újabb testrészt növesztettem volna.

– Nem, nem… ne, ne, ne! Nem teheted ezt velem! Ki fog készíteni! Én nem értek a babákhoz! Én nem tudok pelenkázni, etetni, fürdetni, nem tudom, mit kell tenni, ha bőg – kezdte rá kétségbeesetten Bill.

Ha most magára hagyom, még képes és véletlenül megöli Maxot. Annak pedig senki sem örülne.

– Beszélek Emilyvel, hátha el tudjuk halasztani – sóhajtottam megadva magamat.

Bill hálás pillantásokat küldött felém, majd beindította a motort. Én pedig nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak.

Otthon felhívtam Emilyt is, hogy elmondjam neki a helyzetet.

– Szia, Lia! Mi az? – kérdezte gyanakodva.

– Lenne egy kis gond – kezdtem bele. – Gustavék Billre hagyták Maxot, és Bill kicsapta hisztit, hogy ő nem ért a gyerekekhez.

– Nem igaz! – kiabálta be Bill a konyhából.

– Értem, de a listát még ma meg kellene csinálni – sóhajtotta Emily gondterhelten.

– Nem tudnál te átjönni? – kérdeztem rá reménykedve.

– Azt hiszem, hogy meg tudom oldani – töprengett el.

– Az nagyon jó lenne. Akkor várlak – tettem le a telefont, még mielőtt meggondolhatta volna magát.

– Szóval maradsz? – jött be Bill két tányérral a kezében.

– Igen, Emy jön át – feleltem, majd elvettem tőle az egyik tányért.

Bill elégedetten sóhajtott jelezve, hogy most már legalább ő rendben lesz. De jó neki!

Csendben megettünk a vacsorát, majd Bill rendet tett a konyhában, amíg én Emilyvel a vendéglistát állítottam össze. Egész kevesen leszünk. Már, ha ötvenöt ember kevésnek számít.

Gustavék fél tizenkettő körül jöttek be Maxért, aki addigra már édesdeden szundikált Billel. Még hogy nem volt el a gyerekkel!

21. rész

– Ez jó? – tárta szét karját Emily, majd végignézett magán tanácstalanul.

– Szerintem nagyon szép – feleltem egy másik ruhát nézegetve. – Nekem tetszik – tettem hozzá mosolyogva.

Nagyon jól állt Emilyn a ruha, mert kihangsúlyozta karcsú alakját.

– Nem tudom, kicsit szűknek érzem a mellrésznél – tapogatta meg magát Emily bizonytalanul.

– Akkor keress másikat! Ez csak a nyolcadik volt, amit felpróbáltál. Menyasszony lévén jogod van az összes ruhát felpróbálni – kacsintottam rá biztatóan.

– Igazad van – értett egyet nevetve. – Te is nézz körül koszorúslányruháért! Az eljegyzési partit akkor jövő hét pénteken tartjuk, a La Fontane étteremben. Igaz, egy kicsit elcsúszott, de remélem, hogy mindenki eljön.

– Nem hagyja ki senki, az biztos. A meghívókat már elküldted hétfőn, s biztos, hogy szólnak, ha nem tudnak jönni – válogattam a ruhák között.

– Remélem is. Ti pedig alap, hogy jöttök, ugye? – hallottam a fenyegető hangot a próbafülkéből.

– Igen, millió százalék, hogy ott leszünk. Még ha el is töröm a lábam, megyek – válaszoltam vigyorogva.

Emily azóta ilyen, mióta Daniel megkérte a kezét. Egyetlen egy pillanat sem volt, hogy ne idegeskedett volna valamiért.  Egyszerűen felpörgött.

– Remélem is! Ugye nem gond, hogy a banda többi tagját nem hívtuk meg? – aggodalmaskodott.

– Miért lenne? – kérdeztem vissza meglepetten. – Billen kívül egyiküket se ismered.

– Igaz. Ez milyen? – lépett ki újra.

– Borzalmas! – kiáltottam fel önkéntelenül.

A ruha egy nagy abroncsos szoknyából és egy hosszított nyakú felsőrészből állt, hatalmas, puffos ujjakkal.

– Igaz – nézett végig magán fintorogva. – Te találtál valami jó ruhát? – pillantott rám újra kíváncsian.

– Az a kék ruha nagyon tetszik – böktem az ujjammal az irányába.

Egy egyszerű pánt nélküli ruha volt, fehér felsőrésszel, melyhez több rétegű organza szoknya társult.

– Túl szép – jegyezte meg szenvtelenül. – Nem engedem, hogy ilyenben parádézzanak a koszorúslányok, mikor én így nézek ki – perdült meg előttem.

– Jogos – nyújtottam nyelvet rá nevetve.

Még másfél órán keresztül válogattunk a ruhákból, mire Emily megtalálta a megfelelőt. Végül megérte annyit kutakodni! A ruha mesés volt!

Ez után beültünk egy kávézóba, hogy beszélgethessünk még egy kicsit.

– És én mikor kezdhetek készülődni a te esküvődre? – kavargatta a kávéját.

Emily célzott, lőtt, és fájdalmasan telibe talált.

Billel már beszélgettünk az esküvő témáról Emilyék kapcsán. A legfájdalmasabb az volt, hogy megmondta, vagy soha nem nősül vagy csak tíz év múlva.

– Nem mostanában – válaszoltam kurtán.

– Hogy érted? Nemsokára itt a huszonegyedik születésnapod. Billel is biztos fölhoztátok már a házasságtémát.

– Nem lett jó vége – csóváltam meg a fejem szomorúan. – Bill nem házasságpárti.

– Lia – kezdte komolyan Emily –, előbb-utóbb, de inkább jóval előbb, el kell mondanod Billnek. Ez nem játék! Mindketten csúnyán járhattok.

– Én is tudom! Mégis mit kezdjek vele, hogy Bill hallani sem akar házasságról huszonkét évesen?! – csattantam fel, de aztán lejjebb vettem a hangomat. – De nem is hibáztatom. Ki akarná lekötni magát ilyen korban?

– Beszélj vele a dologról! – biztatott. – Ha elmagyarázod neki, lehet, hogy rájön, hogy végleg elveszíthet, ha nem vesz el. Ha pedig nem jöttök ki utána, akkor elváltok – vont vállat.

Válás? Milyen könnyű ezt kimondani.

– Persze. Milyen igaz – jegyeztem meg keserűen.

– Most komolyan! – folytatta. – Bill nem az a fajta srác, aki emiatt dobna.

Erre nevetnem kellett. Emily nem értette a hirtelen jókedvem. Nem osztottam meg vele végül az okát.

Inkább elköszöntünk egymástól, és hazafelé vettem az irányt.

– Megjöttem – kiabáltam, mikor léptem a lakásba.

– Végre, hogy itt vagy – jött ki a nappaliból Bill mosolyogva. – Már vártalak – adott egy puszit.

– Hát nem volt könnyű, de sikerült ruhát találni. Ez pedig csak a negyedik ruhaszalont volt. Mit szólsz, jó gyorsan ment, nem? – vigyorodtam el.

– Nektek, nőknek ez a gyors, mi csak felvesszük az első szmokingot, ami a kezünkbe kerül – viccelt Bill.

– Igazán? Szívesen megnéznélek, ahogy megcsinálod – vigyorodtam el.

– Ma este vacsorázni megyünk, és lesz egy meglepetésem is – jelentette be sejtelmesen.

– Tényleg? Mi az? – kérdeztem rá reflexből.

– Titok, legalábbis estig – nyújtott nyelvet rám.

Csak sóhajtottam vágyakozva, majd bevonultam a hálóba átöltözni.

– Mellesleg valami Carlos keresett telefonon. Ha nem mondta volna, hogy ügyvéd, akkor félreértettem volna a helyzetet – jött be utánam Bill.

A név hallatán ledermedtem.

Carlos… legalább másfél éve nem hallottam róla. Utoljára akkor beszéltem vele, mikor emlékeztetett apám végrendeletéről.

– Igen, apám ügyvédje volt, most már az enyém. Nem mondta, hogy miért keresett? – bontottam ki a hajam, ami eddig egy copfban volt.

– Konkrétat nem mondott, csak annyit, hogy amint tudod, hívd vissza. Elég idegesnek hangzott. Csak nem történt valami? – húzta fel gyanakodva Bill a szemöldökét.

Komolyan azt hiszi, hogy Carlos és én?

– Bill, ne légy gyerekes! Én sem tudom, miről lehet szó – sóhajtottam nagyot. – De most rögtön felhívom. Akár ki is hangosítom neked – ajánlottam fel, hátha így enyhíthetem a féltékenységét.

– Nem, nem kell – rázta meg a fejét, s úgy tűnt, szégyellte magát, amiért olyat feltételezett rólam.

– Rendben – vettem elő a mobilom, és elvonultam a fürdőbe.

Emlékszem Carlos utolsó kemény közleményére, s nem lett volna jó, ha valami olyat hall Bill, amit még nem akartam elmondani neki.

– Lia? – szólt bele Carlos izgatottan.

– Igen, én vagyok. Miért kerestél? – tértem a lényegre egyből.

– Kérlek, gyere ide, most azonnal! – parancsolt rám. – Ez nem telefontéma – tette hozzá titokzatoskodva.

– Biztos nem mondhatnád el csak így egyszerűen? – próbálkoztam újra.

Ha megint elutasít, akkor valami nagyon komoly dologról van szó, ami azt jelenti, hogy kapcsolatban van az apámmal is.

– Nem. Nagyon szépen kérlek, hogy gyere ide! – nyomatékosította még egyszer.

– Rendben, nemsokára ott leszek – sóhajtottam mélyet, majd letettem.

– Bill, el kell mennem – mentem be a hálóba, ahol Bill épp a tévét kapcsolgatta.

– Valami történt? – nézett rám aggódva.

– Fogalmam sincs, ezért kell elmennem – válaszoltam, miközben újból átöltöztem.

– Akkor elviszlek – állt fel az ágyról.

– Nem szükséges. Van egy pihenő napod, miattam ne borítsd fel! – adtam egy puszit az arcára.

– Miattad bármit. Várj meg kint a kocsiban! – simogatta meg az arcom.

Még mindig úgy kezelt, mint egy hercegnőt. Szinte mindent meg tudott volna adni, tenni értem, de ami nekem kellett az talán a kivételek közé tartozott. Hálátlan dög vagyok, mi?

Bill szinte mindenét nekem adná, én pedig azt akarom tőle, ami kivételt képez számára.

– Itt vagyok. Szóval, hová lesz a fuvar? – indította be a motort.

– Az ügyvédi irodába. – Elmagyaráztam neki, hogy hol van.

Mikor odaértünk, megkértem, hogy ne várjon meg, inkább menjen haza. Vonakodva bár, de eleget tett a kérésemnek.

– Tessék? – hallatszott egy hang az ajtó mögül, miután bekopogtam.

– Szia, Carlos – léptem be. – Rég találkoztunk.

– Az biztos. Csak azt kívánnám, hogy ne megint ilyen körülmények között – komorodott el.

Már megint nem jó hírrel szolgál.

– Látom, még nincs jegygyűrű az ujjadon – jegyezte meg, majd hellyel kínált.

– Jól látod, és egy jó darabig még nem is lesz – ültem le.

– Kérlek, ezt olvasd el! Három napja kaptam. Nem tudtam róla – adott a kezembe egy fehér borítékot.

Az elején neki megcímezve… apám kézírásával!

Remegő kézzel felbontottam, és olvasni kezdtem. Minden egyes sorral sápadtabb és sápadtabb lettem.

– Remélem megérted, ha telje… – kezdte Carlos, de hisztérikusan közbevágtam.

– Nem, nem értem meg! Nem teheted meg ezt velem! Semmi jogod hozzá!

– Szerintem is elég… elég… – Nem találta a szavakat. Hát én se!

– Köszönöm, hogy értesítettél, Carlos, de erre az egészre nem lesz szükség – álltam fel feldúltan.

– Lia, ha addig nem mész férjhez… én… én mindenesetre megszervezem az esküvőt – fejezte be halkan.

– Kérlek, ne szervezkedj! Ez az én életem – mentem ki az ajtón, és jól becsaptam magam után.

Az épület előtt felhívtam Emilyt, és elmondtam neki mi a helyzet.

– Te jó ég, nem hiszem el! Talán még előbb férjhez mész, mint én – kiáltott fel izgatottan.

– Amint elmondom Billnek, hogy el kell vennie, egyből szingli leszek – válaszoltam szomorúan.

– Ugyan már! Bill talán még örülni is fog neki, hogy el kell vennie. Bill mindig nagyon megértő volt veled – bizonygatta Emily.

Bárcsak én is így tudnék hinni benne, bárcsak…

Ma este viszont el kell mondanom Billnek. Ma este vége mindennek…

22. rész

– Na, mi volt az ügyvédnél? – nézett rám kíváncsian Bill, mikor beléptem az ajtón.

Fogadok, hogy egész végig lesben állt és várt rám, hogy letámadhasson. Nagyon nem bízott az egész helyzetben.

– Semmi érdekes – legyintettem könnyedén.

Nem szeretek hazudni neki, de ma úgyis megtudja, és akkor majd Ő eldönti, hogy mennyire érdekes a dolog.

– Biztos? Nem látszol túl feldobottnak – fürkészte továbbra is az arcomat gyanakvóan.

– Bill, jól vagyok… csak jól – válaszoltam egy kamu mosoly kíséretében.

Bill nem tűnt túl meggyőzöttnek, de jobbnak látta nem kérdezősködni. Ha magamra néztem volna más szemszögéből, akkor messzire menekültem volna.

– Akkor fél nyolcra legyél kész. Az új étterembe megyünk, jó? – ismertette velem a programot.

– Aha. Megfelel – válaszoltam félvállról, majd bevonszoltam magam a fürdőbe, és megengedtem a vizet a kádba.

Ahogy ott feküdtem a forró vízben, elgondolkodtam.

Tényleg ennyire hülye voltam, hogy nem mondtam el Billnek két évvel ezelőtt? Ott helyben a vasútállomáson be kellett volna nyögnöm neki, hogy vegyél el, ha velem akarsz lenni.

Biztos előbb felszállt volna a vonatra, mint én. Legalább akkor nem lennék itt, és nem szenvednék.

Felvettem a telefonom, ami a fürdőkád melletti tárolón pihent, és tárcsáztam Emilyt.

– Még két óra és elmondom Billnek. Valami jó tanács? – Csönd volt a vonal másik végén.

– Hát, nem is tudom… biztos jó ötlet elmondani Billnek? – bizonytalankodott Emily.

– Cseszd meg! – nyögtem fel. – Már ezt szajkózod mióta, a célegyenesnél pedig le akarsz beszélni? – háborogtam.

– Tudod, nem lenne jó, ha tényleg kidobna – magyarázta bizonytalanul.

– Nekem mondod?! – morogtam gúnyosan.

– Figyelj, tálald finoman! Adj hozzá körítést! Mondd el az előnyeit, és, hogy mekkora lehetőség is ez – tanácsolta elgondolkodva.

– Remek. Ha nincs más, hozzácsapok még egy adag cukrot, hátha édesebb lesz a veszteség – válaszoltam állelkesedéssel.

– Ne legyél már ilyen! – sóhajtott nagyot. – Lehet, hogy minden rendben lesz.

– Most leteszem, és ezt fogom ismételgetni magamban egész idő alatt, jó? – sóhajtottam mélyet.

– Sok sikert, szorítok!

– Köszönöm – mondtam a már süket telefonnak.

Kimásztam a kádból, és összekészülődtem. Bill már a nappaliban toporgott, mikor kisétáltam a hálószobából olyan arccal, mint aki a temetésére megy.

– Ne vágj már ilyen arcot, jó lesz! – simogatta meg az orcámat szelíden mosolyogva. Megengedtem magamnak egy nem szívből jövő mosolyt. – Ha nem akarsz az új étterembe menni, akkor mehetünk máshová is – ajánlotta fel Bill naivan.

A legkevésbé az étterem zavart, de ezt nem közölhettem vele.

– Nem, nem. Tökéletes, már úgyis akartam javasolni, hogy próbáljuk ki – mentegetőztem.

Bill elmosolyodott, majd odahajolt az ajkaimhoz, hogy megcsókoljon. Elhúzódtam tőle, mert most igazán nem volt kedvem hozzá.

Bill meglepettnek tűnt, de inkább nem szólt semmit.

– Figyelj, ha tényleg nem alkalmas a mai nap a vacsorára, akkor itthon is maradhatunk! Csak mondd el, hogy mi a baj! – nézett a szemembe aggódóan.

Látszott a tekintetében, hogy bántja a viselkedésem. Nem tudtam mit csinálni. Muszáj volt legalább őt megnyugtatnom.  Közel hajoltam a szájához.

– Bill, nincs semmi baj – feleltem, amit hallani akart. – Kicsit rosszkedvű vagyok, ez minden.

Bill csak bólintott, majd közel húzott magához.

– Annyira szerencsés vagyok, hogy magam mellett tudhatlak – suttogta a hajamba.

Összeszorult a gyomrom. Két óra múlva már egészen mást fog mondani.

– Akkor indulhatunk? – kérdezte Bill újonnan jött lelkesedéssel, mire lassan bólintottam.

– Szóval, én kérnék egy pohár ásványvizet, előételnek pedig sajtfalatkákat. Lia, te? – adta át a szót nekem Bill.

– Hogy mi? – kaptam fel a fejem. – Ugyanazt kérném – válaszoltam kis habozás után.

Megettük az előételt teljes csendben. Nem volt ínyemre rögtön elmondani neki, mert elrontottam volna a meghitt hangulatot, már ha lett volna olyan.

Már a desszertnél tartottunk, de nem volt nagyon beszélgetés, már kezdett nagyon kínossá válni a dolog.

Én tényleg szerettem volna előhozakodni vele, de nem volt merszem.

– Kimegyek a mosdóba – állt fel Bill idegesen, majd elsietett.

Én befejeztem a desszertem, de Bill még nem jött vissza. Egyszer csak megszólalt a mobilja a kabátzsebében. Felálltam, és kihalásztam.

Egy SMS érkezett. Nem szép dolog megnézni más üzeneteit, de hátha fontos.

Megismételhetnénk a hétfői délelőttöt, vagy akár a múlt szerdai délutánt is. Nagyon jó lenne. Hívj fel és megbeszéljük! Nekem bármikor jó! Csók, Dia

Először azt hittem rosszul látok, de aztán újra és újra elolvastam.

Semmi kétségem nem volt, félreérthetetlen üzenet.

Hirtelen forogni kezdett az étterem. Ledobtam a nyitott telefont az asztalra, majd felkaptam a kabátomat, és elkezdtem kitántorogni.

– Hölgyem, jól van? – nézett rám aggódva az egyik pincér az ajtónál.

– I-igen, csak kell egy kis friss levegő. A ba-barátom m-majd f-f-fizet – dadogtam zavarodottan, s elindultam kifelé.

Az utcán elkezdtem rohanni. Fogalmam sem volt, hogy hová, de nagyon messzire szerettem volna menni.

Mikor megálltam, rájöttem, hogy elég közel voltam Emilyékhez, de nem akartam berontani hozzájuk. Bizonyára épp romantikáztak.

Néhány perc töprengés után eldöntöttem, hogy hazamegyek, összeszedem a fontosabb cuccaimat és egy hotelben alszom. Bill… Bill remélem, hogy nem futok össze vele.

Fogtam egy taxit. Otthon, amikor beléptem az ajtón, Bill fogadott.

– Hol a francban voltál? Eltűntél! – kiáltotta mérgesen.

– Sajnálom – válaszolta szárazon.

Egy csepp megbánás sem volt a hangomban, és Bill is tudta, hogy nem igaz, amit mondtam.

– Aggódtam. Azt hittem, hogy valami bajod esett – nézett rám idegesen.

– Jól vagyok. Ma nem alszom itt – jelentette ki hidegen.

– Tudom, hogy láttad az SMS-t – jegyezte meg nyugodtan.

Nem reagáltam, csak elindultam a hálóba. Bill pedig követett, mint egy kiskutya.

– Ha megengeded, megmagyarázom – támaszkodott neki az ajtófélfának, miközben nézte, ahogy pakolok.

– Nem – válaszoltam.

Fel se néztem rá; próbáltam csak a pakolásra koncentrálni.

– Azt hiszed, ha el akarsz menni, engedem? – vont kérdőre gúnyosan. – Hát tévedsz! Addig nem hagyom, hogy elmenj, amíg el nem mondom az igazat. Sőt, azután se teheted ki innen a lábad! – tette hozzá határozottan.

– Engem nem érdekel a magyarázkodásod – motyogtam dühösen.

– Rendben – felelte félvállról. – Akkor is elmondom, hogy Dia és köztem semmi sincs. Csak barátok vagyunk. – Ahogy kimondta a lány nevét, éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.

Figyelmen kívül hagytam megint, amit mondott, sőt azt is, hogy létezett.

– Különben sem vagyok pedofil – folytatta. – Dia egy tizenhárom éves kislány, aki egy Berlin melletti kórházban fekszik, mert leukémiás. – A leukémia szó hallatán abbahagytam a csomagolást, és feszülten hallgattam Bill minden szavát. – A szülei léptek kapcsolatba Jannal, ő pedig megkért, hogy tegyek a lánynál egy látogatást, ugyanis nagy rajongóm. Aztán megkedveltem őt, s ezért hetente vagy kéthetente elugrom hozzá. Megpróbálom támogatni a gyógyulását – fejezte be hűvösen.

– Miért nem mondtad eddig ezt nekem? – kérdeztem elcsukló hangon.

– Mert nem tartottam fontosnak – rántotta meg a vállát. – Most pedig te jössz! Én kitálaltam. Te is mondd el, hogy mi bajod! – jött közelebb követelőzően.

Ránéztem, és éreztem, hogy most eljött a pillanat.

– Bill…

23. rész

– Bill… – kezdtem bele nehezen.

Ő feszülten figyelt, és barna szeme aggodalommal telt meg.

Azt hitte, hogy valami komoly baj van. Ez igaz is volt, de mégsem tehettem meg most.

– Szeretlek – válaszoltam végül, kitérve a téma elől.

Bill megkönnyebbültnek látszott. Kifújta magát, mint aki bent tartotta eddig a lélegzetét, majd szelíden elmosolyodott.

– Örülök – lépett oda hozzám, és átölelt.

Én pedig befészkeltem magam a karjába, közel a szívéhez, ami gyorsan vert. Bill izgatott volt ezek szerint. Bizonyára amiatt, hogy mit is titkolok előle.

– Biztos minden rendben? – nézett le rám aggódva továbbra is.

– Igen – hazudtam könnyedén egy hamis mosoly kíséretében.

Nem akartam elmondani neki, hiszen annyira jól megvoltunk. Ez mindent csak tönkretenne.

Bill megpuszilta a fejem búbját és még jobban magához szorított.

– Mégis olyan szörnyű érzésem van, mintha valami rossz fog történni – suttogta halkan.

Csendben maradtam egy pillanatra. Elgondolkodtam, hogy még egyszer Bill szemébe tudok-e hazudni a mai napon.

– Minden rendben – simogattam meg a hátát.

Ezek szerint igen.

Bill csak bólintott, majd elengedett. Megfogta a kezem és bevezetett a hálóba.

Felcsendült a nászinduló, én pedig elindultam a habkönnyű fehér ruhámban. A fátyoltól csak keveset láttam az emberekből. Mégis ott ült Carlos, Jan, Emily, Stacy, Tom, Georg, Gustav, David és az Apám az Anyámmal együtt!

Mindenki meghatottnak és boldognak tűnt kivéve engem. Minden lépésem egyre nehezebbé vált, mintha valami növekvő súly lenne a lábamon.

Előrepillantottam. Az oltárnál már várt rám egy alak fekete szmokingban a fején fehér porcelán maszkkal.

Ahogy haladtam a sorok mellett, hallottam a gratuláló szavakat, és láttam az örömkönnyeket. Nekem is sírhatnékom volt, csak nem a boldogságtól.

Nem akartam, de elértem az oltárhoz. A szívem egyre hevesebben dobogott. A pap belekezdett a szertartásba. Minden úgy ment, ahogy kellett.

– Akarod-e az itt jelen lévő Amelia Grummant hites feleségedül? – nézett a pap az álarcosra.

Semmire nem figyeltem, csak egy néven járt az eszem: Bill.

Újra körbenéztem a templomban, hátha megpillantom. Nem láttam egyik sorban sem, de akkor az egyik oszlopnak nekitámaszkodva, szmokingba öltözve megpillantottam.

Mereven bámultam őt. Bill, megértve kérdésemet, megingatta a fejét.

Éreztem, hogy valami eltört bennem, abban a pillanatban. Bill ellökte magát az oszloptól, és lassan elsétált, vissza se pillantva.

– Akarod hites férjedül? – jutott el hozzám a pap kérdése.

A halk morajlásokból leszűrtem, hogy nem először tette fel nekem a kérdést.

Az ismeretlenre néztem. Ő pedig bólintott jelezve, hogy mit kell mondanom.

– I..i…

Képtelen voltam rá. Hang nem jött ki a torkomon. Kétségbeesetten Apámra néztem. Ő feszültnek és már-már csalódottnak tűnt. Nem akartam, hogy csalódjon bennem.

Ránéztem az álarcos férfira.

– Igen – nyögtem ki végül holtsápadtan.

– Megcsókolhatod a menyasszonyt! – hallottam valahonnan távolról a pap hangját.

Leemelte a maszkját, hogy eleget tegyen a felszólításnak.

Hatalmas robaj hallatszott, én pedig felriadtam. Körbenéztem az okot keresve, de nem láttam semmi furcsát. Rá kellett jönnöm, hogy a szomszéd lakását csinálják. Szólt is, hogy némi zaj várható a napokban.

Az ágy másik fele üres volt, mert Billnek ma korán kellett kelnie, hogy elmenjen a stúdióba.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam nyugtázva, hogy nem kell színlelnem, hogy minden rendben van. A térdeimet felhúztam, majd rátámasztottam a fejemet.

El kellett volna mondanom neki. Mostanra minden könnyebb lenne. Kisétáltam a nappaliba, és felvettem a telefont, majd tárcsáztam Emilyt.

– Még mindig nem mondtam el neki – hadartam el köszönés helyett.

– Lia, miért?! – tette fel a legegyszerűbb kérdést.

– Mert nem volt szívem – feleltem nagyot sóhajtva. – Helyette majd meghívom az esküvőre – jegyeztem meg szarkasztikusan.

– Minél tovább halogatod, annál nagyobb a valószínűsége, hogy késő lesz! – emlékeztetett Emily.

– Tudom, de… – próbáltam kibúvót találni.

– Nincs semmi de! – vágott közbe indulatosan. – Joga van tudni! – kiáltott fel dühösen.

– Akkor most rögtön felhívom, és közlöm vele – válaszoltam fogcsikorgatva.

– Ez nem telefontéma. Ne legyél ennyire pipogya! – rivallt rám rosszallóan. – Nem menekülhetsz előle, elvégre a szerelmed!

– Kösz a jó tanácsot. Ma tényleg elmondom Billnek – tettem le a telefont válaszra se várva.

Gondterhelten sóhajtottam egyet, majd tanácstalanul megráztam a fejemet.

A mai egy szörnyű nap lesz. Ezt már most tudom.

– Mit fogsz elmondani nekem? – Megfagyott az ereimben a vér. Lassan megfordultam, megpróbálva eltüntetni az arcomról a sokkot.

– Bill, hát te? – szörnyülködtem halálsápadtan.

– Lia, ne ködösíts! Mi a franc folyik itt? – kérdezte dühösen. – Mit nem mondasz el? Hm? Mit? – ordította a képembe.

Csendben voltam pár percig, az esélyeimet latolgatva.

– Gyerünk! Nyögd ki végre! – kapta el mindkét karom, és elkezdett rázni. – Mit titkolsz? –Továbbra sem nyitottam ki a számat. – Rohadt életbe! Mondj már valamit! Francba! – Elengedett, én pedig hátráltam pár lépést.

Kikerekedett szemmel néztem rá. Nagyon rég láttam ennyire kikelve magából.

– Utolsó esélyed. Ha elmondod, mi folyik itt, mindketten megúszhatjuk ép bőrrel. Viszont, ha továbbra is tartod magad a némasági fogadalmadhoz, a következő negyed órában elszabadul a pokol – figyelmeztetett Bill őrjöngve.

Körbenézett a szobában elhajítható tárgyak után kutatva.

– Én… én… – kezdtem bele bizonytalanul.

Bill nem mozdult, nem csinált semmit, csak engem figyelt.

– Igen, te? – kérdezett rá élesen. – Hallgatom! Hátha most az igazat mondod – tette hozzá gúnyosan.

Behunytam a szemem, és vettem egy nagy levegőt. Nincs tovább, itt kell abbahagynom a hazudozást.

– Bill, nekem van egy… – félbehagytam újból.

Most minek is nevezzem ezt? Erre nincs is jó szó.

Bill felhúzta a szemöldökét az újabb csendre. Tett egy lépést felém, én pedig ijedten ránéztem.

– Én… – kezdtem bele megint.

– Te? Mit te? – kérdezett vissza megvetően.

Most már jobb, ha semmit nem hallgatok el. Utána lesz ideje még jobban őrjöngeni.

Vettem egy nagyon nagy levegőt, majd belekezdtem:

– Apámnak volt egy végrendelete, amit két évvel ezelőtt tudtam meg. Miszerint hozzá kell mennem valakihez, még mielőtt betölteném a huszonegyedik életévemet.  Mert ha nem, akkor az általa kijelölt személyhez kell hozzámennem. Carlos pedig nemrég közölte, hogy akkor az esküvő pontosan a huszonegyedik születésnapom napján lesz. Erre az Apám kérte meg. Mindent összefoglalva vagy elveszel, vagy valaki más, valaki számomra ismeretlen felesége leszek – hadartam el egy szuszra.

Ami ez után történt, arra végképp nem számítottam.

Bill elkerekedett szemmel bámult rám, majd fogta magát, és hátat fordítva nekem hanyatt-homlok kirohant a lakásból. Még az ajtót se csapta be.

Én pedig ott álltam továbbra is a nappali kellős közepén a nyitott ajtóra meredve. Nem tudtam, hogy bőgjek, vagy utána szaladjak, vagy esetleg mindkettőt egyszerre. Helyette csak döbbenten leültem a kanapéra, és jó fél órán keresztül bámultam magam elé.

Elszúrtam, az már biztos volt. Kezdhetek esküvői ruhát keresni, van rá hét hetem…

24. rész

– Oké, tudom, hogy még mindig ki vagy akadva, de kérlek, beszéljük meg! Öt nap telt el, és te egyetlen üzenetemre se válaszoltál. Személyesen nem akartalak felkeresni, hátha… mindegy! Kérlek, könyörgök, Bill, beszéljünk végre! – Letettem a telefont.

Ez volt a hetvenkilencedik üzenetem öt nap alatt. Az első két napban sírós, megbánós üzeneteket küldtem, aztán jöttek az erőltetett optimisták, majd a dühösebbek, és végül a megalázkodó résznél vagyok.

– Lia, minden oké? – jött be Emily két bögrével a kezében.

Szomorkásan rámosolyogtam, és megráztam a fejemet.

– Ha minden rendben lenne, most nem lennék itt, így, ilyen állapotban. Az életem ugyan úgy felfordult, ahogyan két éve is – temettem az arcomat a kezembe.

– Ne szomorkodj, minden rendbe jön a végén! Gondolj erre úgy, mint egy tündérmesére! A herceg a végén megtalál téged – paskolta meg a hátam biztatóan.

– Kár, hogy a herceg hanyatt-homlok menekült előlem – sóhajtottam fájdalmasan. – Hogy lehettem ennyire balfék?! – nyögtem fel. – Ha az étteremben megmondom neki, akkor most nem tartanék itt.

– Igazad van, akkor már a nászúti célt választanánk ki neked – jegyezte meg Emily csipkelődve. – Jut eszembe, ha már ez lesz életed legszörnyűbb napja, hány ember legyen jelen?

– Köszi az együttérzést – vágtam vissza gúnyosan. – Gondolom, hogy a lehető legkevesebb – válaszoltam eltöprengve.

– Oké, akkor az úgy összesen negyvenhét fő – írta rá a listára Emily.

Látva szomorú arckifejezésemet, megrázta a fejét:

– Miért is csinálod ezt pontosan? – vont kérdőre értetlenkedve.

– Édesapám miatt – feleltem szenvtelenül. – Mert szeretem őt.

– Ő pedig nem szeretett téged eléggé ahhoz, hogy ne csesszen ki így veled? – támadt vissza. – Lia, ez szánalmas! Még talán a középkorban sem csináltak ilyet. Önszántadból kellene házasodnod, nem pedig azért, mert az apád ezt írta a végrendeletébe. Nem irányíthatja az életed a síron túlról is. A saját lábadra kéne végre állnod! Az apád elment, nem jön vissza. Fogd fel végre! – hadarta dühösen egy szuszra.

Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Emily először megszeppenve, majd bűnbánóan nézett rám.

– Én… én… nagyon sajnálom. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Nem akartalak megbántani – habogott zavarában.

– Nem, nem – legyintettem a fejemet rázva. – Igazad van. De ez volt a végrendeletének egy titkos záradéka. Az utolsó kívánsága. Ezt még szeretném teljesíteni, ha már sok mást nem tettem meg érte – válaszoltam neki fájdalmasan.

Édesapám megérdemelt ennyit tőlem, ha már nem voltam mindig a tökéletes leánya. Mindig is furdalt a lelkiismeret. Egészen a halála óta.

– Ezt hogy érted?

– Nem tudsz sok mindent rólam – csóváltam meg a fejem rosszallóan.

Ez nem Emily ellen irányult, hanem saját magam ellen.

– Akkor mesélj! – nézett rám komolyan.

– Ez egy nem túl szép történet. Nagyon nem vagyok büszke rá. Inkább kihagynám a mesélés lehetőségét. Minél kevesebben tudják, annál jobb nekem. Nem akarom, hogy bárki is megutáljon, főleg nem te – hárítottam gyorsan.

– Lia, nem utálnálak meg, ez egészen biztos – kezdte lágy hangon. – Mindannyian követünk el hibákat, amelyekre később nem leszünk büszkék. Ezekkel meg kell tanulnunk együtt élni.

– Én nem akarok vele élni. Csak el akarom felejteni, de sosem megy. Mindig üldöz – motyogtam elkeseredetten.

– Értem. Nem kényszerítelek, hogy elmond, de, ha bármikor úgy gondolod, én itt leszek – ölelt meg biztatóan.

– Tudom, és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok – mosolyogtam rá hálásan.

– Egyébként van valami ötleted még, hogy Bill visszafogadjon? Vagy beletörődtél az egészbe? – Elgondolkodtam.

Kicsit talán mindkettő. Nem szerettem volna hozzámenni egy idegen férfihoz. Én csak Billel akartam lenni. A rossz, hogy Bill viszont hallani sem akart rólam. Ha csak… valaki nem segít nekem egy kicsit.

– Talán megpróbálkozom még valakivel – vetettem fel az ötletem bizonytalanul.

– Kivel? Tommal? Ő úgysem fog segíteni neked – legyintett Emily rosszallóan.

– Nem, nem rá gondoltam.

Emily kérdőn és összezavarodva nézett rám. Nekem pedig beugrott az egyetlen személy, akitől talán meg valamilyen segítséget kaphatok.

– Fel kell hívnom Jant – álltam fel, majd rohantam a telefonomért.

– Halló? – szólt bele Jan.

– Szia, Lia vagyok. Tudom, hogy nagyon régen beszéltünk már – kezdtem bele óvatosan.

– Lia, mit szeretnél? Hallottam a dolgot, és sajnálom – tette hozzá együttérzőn.

– Épp rendbe próbálom hozni. De ehhez meg kell tudnom egy személy pontos tartózkodási helyét. Segítenél? – kérdeztem reménykedve.

– Igen – válaszolta némi habozás után.

– Meg tudnád mondani, hogy melyik kórházban fekszik Dia?

– Igen, de mire jó ez neked? – érdeklődött gyanakvóan Jan.

– Még pontosan magam sem tudom – válaszoltam frusztráltan.

Két órával később ott álltam a lány kórterme előtt. Egy magánkórház volt. Csak a gazdagabbak engedhették meg, hogy itt lábadozzanak. Vettem egy mély levegőt, és bekopogtam.

Miután megkaptam az engedélyt, hogy bemenjek, beléptem az ajtón.

– Szia – köszöntem félénken.

– Szia, Lia – válaszolt Dia mosolyogva. – Már régóta szerettem volna találkozni veled.

Egy pillanatig csak álltam döbbenten. Ezek szerint Bill mesélt rólam neki.

– Bill nem járt nálad az elmúlt pár napban? – tértem enyhén faragatlanul a lényegre.

Dia elgondolkodott, majd megrázta a fejét jelezve, hogy nem.

– Miért? Valami történt köztetek? – kérdezte aggódva.

Most letagadhatnám. Mondhatnám, hogy nem, minden rendben van. Állíthatnám, hogy minden a legjobban működik köztünk.

– Igen – sóhajtottam szomorúan.

Dia pár percig csendben ült, majd halkan megszólalt:

– Biztos nem lehet komoly. Bill nagyon szeret téged. Ezt ő maga mondta el nekem szinte minden alkalommal, mikor rólad kérdeztem – felelte szomorúan mosolyogva.

– Te kérdeztél rólam? – lepődtem meg.

– Igen. Kíváncsi voltam, hogy milyen lány lehet, akivel Bill ennyire boldog, s akit ennyire szeret – válaszolta a takaróját bámulva.

Egek!

Ahogy viselkedik, az arca, ahogy Billről beszél, és milyen fájdalmas a hangja, mikor kettőnk kapcsolatát emlegeti. A zavar, amiben most van. Dia tényleg szerelmes Billbe.

A dolog viszont teljesen egyoldalú volt. Ebben egészen biztos voltam. Először is a korkülönbség miatt, másodszor, nem lenne ilyen fájdalmas arckifejezése, ha Bill is viszonozná.

Leültem mellé az ágyra, s megfogtam a kezét.

– Tudom, milyen rossz mikor az, akit szeretsz, melletted ül, és mégsem mondhatod el neki – szorítottam meg a kezét együttérzőn.

Dia döbbenten nézett rám, majd könnyek gyűltek a szemébe. Hirtelen megölelt, majd zokogni kezdett.

– Annyira fáj. Ő az első ember, akit igazán szeretek. Mégsem lehetek vele együtt, és tudom, hogy sose viszonozná – sírta a vállamba a bánatát.

Ekkor rá kellett jönnöm, hogy nagyon is hasonlóak vagyunk Diával. Talán Bill ezért kedvelte meg annyira. Mégis inkább a lánya nem is, inkább a húgaként tekintett rá, míg Dia reménytelenül szerelmes belé.

– Igen, tudom. Én is pont így érzek iránta – válaszoltam mosolyogva.

– De te szerencsés vagy. Veled van – kiáltotta keserűen a lány.

– Nem vagyok olyan szerencsés már. Akkora hülyeséget csináltam, hogy Bill hanyatt-homlok menekült előlem – csóváltam meg a fejem.

Dia kíváncsian fürkészte az arcom, hátha ennyiből rájön, hogy miről van szó. Mivel úgy látszott nem sikerül neki, inkább elmondtam az egészet töviről-hegyire.

– Hát ennyi lenne – fújtam ki magam a végén.

– Ez… ez rémes! Valahogy rendbe kell hoznotok! – kiáltotta Dia. – Tulajdonképpen miért is jöttél hozzám?

– Azt reméltem, hogy Bill járt nálad, és mesélt valamit – vallottam be szégyenkezve.

Nem szerettem volna, hogy Dia azt higgye, hogy csak ki akartam használni őt, de a lényeg ez volt. Ez pedig szörnyű.

– Nem. Múlt héten jött utoljára, akkor még minden rendben volt vele. Azt is mondta, hogy fontos döntésre szánta el magát veled kapcsolatban. Nem tudom, hogy segít-e valamit, de megkérdezte tőlem, hogy a kerek vagy a szögletes a szebb-e.

Elgondolkodtam, ennek semmi értelme nem volt. Kerek vagy szögletes?

– És?

– Én a szögletes választottam. Nem tudom miért – vonta meg a vállát.

– Értem. Mennem kell, de köszönöm, hogy meghallgattál. Majd még bejövök hozzád. Persze, már ha nem zavarlak – tettem hozzá zavartan.

– Nyugodtan. Nagyon örülnék neki – válaszolt csillogó szemekkel. – Most már értem, Bill miért szeret téged annyira.

– Attól félek a dolog már múlt idejű – sóhajtottam gyászosan.

– Azért én is kíváncsi lennék, hogy mi volt a fontos döntés, amit Bill meghozott. Te sem tudod? – pillantott rám reménykedve.

Végigpörgettem magamban az eseményeket.

– Mikor is kérdezte ezt?

– Múlt hétfőn, mikor utoljára találkoztunk. Aztán mondta, hogy vacsorázni visz téged szombaton.

Kezdett összeállni minden. Elhinni még képtelen voltam, de lehet, hogy igazam lesz.

– Tényleg mennem kell – álltam fel sietősen.

– Oké, szia – válaszolt Dia zavartan.

Kisiettem a kórteremből, ki a kórházból. Az ajtóban nekimentem valakinek.

– Bocsánat – motyogtam az alakra sem nézve.

Továbbrohantam, egyenesen haza. Muszáj kiderítenem az igazságot.

*

– Bill? – nézett döbbenten Dia az ajtóban ácsorgó fiúra.

Cseppet sem festett valami jól. Az arca megviselt volt és fáradt. A haja kócos, smink nem volt rajta. Az öltözéke is hagyott némi kívánnivalót maga után, ami eddig egyszer sem fordult elő, mikor Dia találkozott vele.

– Én még valamit, de Ő mit keresett itt? – kérdezte dühösen.

Dia pedig jobbnak látta elmondani az egészet.

*

Mikor beértem a lakásba, ledobtam magamról a kabátot, táskát, cipőt és nekiálltam kutatni, mint egy őrült.

Kezdtem a fürdőszobában, a szennyessel. Folytattam a hálóban, majd a nappaliban, a konyhában, a gardróbban.

Egyre kétségbeesettebb lettem. Nem tévedhettem ekkorát. Nem lehet. Itt kell lennie valahol.

Folytattam a keresést a dolgozószobában, az ebédlőben.

Lerogytam az előszobában a földre. Két és fél órája kajtattam, de sehol semmi. A lakás úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna.

Mindent felforgattam, és mégse…

Körbenéztem a művemen, és ekkor megakadt a szemem valamin. Felálltam, és odasétáltam a fogashoz. Levettem Bill kabátját, ami aznap volt rajta.

Elkezdtem rázogatni. Kiforgattam a zsebeit, s még mindig semmi. Ekkor dühösen levágtam a földre, és tompa puffanás hallatszott.

Megint átnéztem. Ekkor a belső zsebben megtaláltam, amit kerestem.

Egy apró bársonydoboz volt. Kinyitottam, és a szívem belesajdult a látványba.

Egy gyönyörű gyűrű volt benne. Nem akármilyen gyűrű: egy jegygyűrű.

Nem bírtam tovább. Keservesen bömbölni kezdtem, mert ekkora balfék is csak én lehettem.

Mindent elrontottam a semmiért. Mindent elvesztettem a semmiért. Minden problémám ebből az egy gyűrűből fakadt, amit megkaphattam volna. De tönkretettem mindent.

Ott az előszoba közepén sírtam álomba magam.

25. rész

– Igen – nyögtem ki végül holtsápadtan.

– Megcsókolhatod a menyasszonyt! – hallottam valahonnan távolról a pap hangját.

Leemelte a maszkját. A férfi…

Keltegetésre ébredtem.

– Lia, Lia! Úristen, mi történt itt? – hallottam a rémült hangot. – Jól vagy? Te jó ég, lehet, hogy nem él – lett egyre hisztérikusabb az illető.

– Emily, jól vagyok – nyitottam ki a szemem fáradtan.

– Megijesztettél. Első ránézésre olyan voltál, mint egy hulla – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten.

Felálltam, és a tükörbe néztem. Tényleg halottas benyomásom volt. A hajam kócos, az arcom hulla fehér volt, a szemem alatt sötét karikák éktelenkedtek, a szám is fehérnek tűnt… pont, mint egy első-osztályú vámpírfilm statiszta.

– Egyébként az mi? – pillantott kíváncsian az ökölbe szorított kezemre.

Először magam se tudtam. Aztán szép lassan visszaemlékeztem arra, hogy mi történt.

– Bill kabátzsebében találtam. Abban, amit a vacsoránál viselt – nyitottam szét a kezem, így láthatóvá vált a doboz.

Ki se kellett nyitnom, Emily egyből tudta, mi van benne. A szájához kapta a kezét, és elszörnyülködve bámult a kisdobozkára, mintha az maga lenne a szenvedésem megtestesítője.

– Lia, én nagyon sajnálom – szólalt meg végül bizonytalanul.

Nem tudta, hogy mit is mondjon. Bizonyára sosem volt még ilyen helyzetben. Erre még ki se találták az emberek a megfelelő szöveget.

Megráztam a fejem:

– Nem kell. Én voltam a hülye, megérdemlem – válaszoltam keserűen.

Emily nem válaszolt semmit. Talán belefáradt a bizonygatásba, hogy velem nincs semmi gond, hiszen valóban én voltam a hibás mindenért.

– Nagyon aggódtam. Tegnap előtt végül nem jelentkeztél. Aztán tegnap sem vetted fel a telefont. Már azt gondoltam, hogy öngyilkos lettél. Ezért ma reggel az első dolgom az volt, hogy eljöjjek hozzád – tette hozzá komolyan.

Meg voltam zavarodva egy pillanatig.

– Milyen nap van? – kérdeztem gyanakvóan.

– Hétfő. – Elképedt arcot vágtam.

Ezek szerint átaludtam harminchat órát egy huzamban. Ennyire megviseltek volna a történtek?

– Értem – motyogtam halkan.

– Mik a terveid? – nézett rám kíváncsian, figyelve az elgondolkodó arckifejezésemet.

Lassan, de biztos voltam abban, hogy magamnak kell végre tényleg a tettek mezejére lépnem. Tennem kell az életemért, ha azt akarom, hogy minden a régi legyen.

– Először is beszélnem kell majd Carlossal. Aztán pedig megkeresem Billt is. Ha pedig a második nem jön össze, elmehetünk esküvői ruhát nézni nekem – préseltem ki a végét fájdalmasan.

Emily komoran bólintott.

– Elég belőlem. Mi van veled? A templom megvan? A meghívókat elküldtétek? A menü készen? A zenészeket kiválasztottad? – özönlöttek belőlem a kérdések.

Nem szerettem volna a saját nyomorúságos problémámmal foglalkozni.

Emily meghökkent a hirtelen jött kérdésektől.

– Igen, igen, nem, nem, igen. Azt hiszem ebben a sorrendben – válaszolta egy kis idő után bizonytalanul.

– Akkor gyorsan rendbe szedem magam, és összeállítjuk a menüt. Aztán megcímezzük a meghívókat, és elküldjük őket, rendben? – mosolyogtam rá biztatóan.

Emily mosolyogva bólintott. Tudta, hogy most erre van szükségem. Valami másra, hogy elterelje a figyelmem. Ő pedig szívesen fogadta a segítségem. Nekem pedig egyszerűen kellett ez.

Egy tíz perces fürdőszobai hadjárat után máris jobban éreztem magam. Felöltöztem, majd leültem Emilyvel a nappaliban két bögre tea kíséretében.

– Szóval legyen libamáj vagy inkább kacsa? – kérdeztem rápillantva az összeírtakra.

– Nem is tudom. Legyen kacsa, de majd hazaviszem a menüt, és átvitatjuk Daniellel is.

– Akkor nem gond, hogy egyedül megyek az eljegyzési partira, ugye? – kérdeztem félve.

– Te jó ég, Lia! – pillantott rám elszörnyülködve. – Ilyen butaságot! Tőlem jöhetnél talpig gipszben is. Amíg ott leszel, addig semmi sem gond.

– Rendben. Felhívom Carlost, hogy bemehetek-e hozzá még ma. Aztán ha igen, ha nem, elmegyek a postára, és feladom a meghívókat. Bár nagyon elkéstünk velük. Remélem, azért sokan eljönnek.

– Hát még én! Mellesleg rokonság csak a háromnegyede. A nagyik pedig ki nem hagynák az unokájuk esküvőjét.

– Milyen igaz – vettem elő a telefonomat.

A harmadik csengetésre felvette Carlos.

– Szia, Carlos! Itt Lia. Bent leszel még fél öt körül az irodában? Szeretnék veled beszélni. Persze, csak ha nem gond – tettem hozzá gyorsan.

– Nyugodtan. Épp akkor végzek az utolsó ügyféllel is. Szeretettel várlak.

– Köszönöm. Akkor fél öt körül. – Letettem nagyot sóhajtva.

– És most? – nézett rám kérdőn Emily.

– Elmegyek Tomhoz, és beszélek szemtől szemben Billel – válaszoltam határozottan.

– Nagyon sok sikert! Remélem, minden rendbe jön köztetek – mosolygott rám biztatóan.

– Hát még én – sóhajtottam vágyakozva.

Bill, Bill, Bill…

– Akkor menjünk el hozzád, és rakjuk össze a meghívókat! Útban Tom felé feladom a postán – felálltam és megfogtam a táskámat.

A postán hamar végeztem, bár a késés miatt mindet sürgősséggel adtam fel, így elég drága volt. De mindent Emilyért. Nem kell tudnia róla.

Megcsörrent a telefonom.

– Lia, itt Carlos. Lemondta az utolsó két ügyfelem a megbeszélést. Be tudnál jönni most? Délután más dolgom akadt.

– Persze. Fél óra, és ott leszek – vágtam rá.

Beléptem az ügyvédi iroda ajtaján, és épp ekkor jött ki egy másik férfi. Nem lehetett sokkal idősebb nálam. De valamiért nagyon ismerős volt az arca, a haja, a szeme. Olyan volt, mintha már találkoztam volna vele.

Mélyen a szemembe nézett, majd sokat sejtetően elmosolyodott. Először értetlen arcot vágtam, majd inkább viszonoztam a gesztusát.

Erre ő csak bólintott, majd elsétált mellettem. Éreztem, ahogy a keze súrolja az enyémet. Olyan volt, mint az áramütés. Összerándultam, majd hátrapillantottam.

Elkapta a tekintetemet, mivel ő is ugyanazt tette, mint én. Aztán az ajtó becsukódott mögötte.

Besétáltam Carlos irodájába.

– Ki volt az, aki az előbb ki jött tőled? – érdeklődtem köszönés helyett.

Carlos egy pillanatig meglepettnek tűnt, majd habozott a válasszal.

– A neve Blaise Mosimann – felelte óvatosan.

– Szóval francia. Ügyfeled? – kíváncsiskodtam tovább, aminek Carlos láthatóan nem nagyon örült.

– Igen, de inkább térjünk a tárgyra! – váltott témát gyorsan.

– Igaz is – feleltem kelletlenül. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mindent megszerveztél már?

– Majdnem. A helyszín megvan, a templom is, a menü is, a meghívók elküldve. A ruhák és a dekoráció van már csak hátra – vette sorba őket.

– Remek. Azokat elintézem én – vágtam rá egyből.

– Meg persze a vőlegény – jegyezte meg Carlos halkan.

– Ma este hívlak. Ma eldől, hogy kivel állok az oltár elé – válaszoltam kissé idegesen.

A gondolat maga. Ennyi erővel feldobhatnék egy érmét. Fej vagy írás? Ez eléggé romantikátlan volt így.

– Rendben, és ha megbocsátasz, mennem kell lassan. – Bólintottam.

– Akkor köszönöm, Carlos. Szia – köszöntem el, majd kisétáltam az ajtón, becsukva azt magam után.

*

– Előjöhetsz – szólalt meg Carlos.

– Azt hittem lebukunk – jött ki a szekrény mögül.

– Igen. Nem tanult meg kopogni ez a lány – csóválta rosszallóan a fejét Carlos.

– De, végül is, minden jól alakul.

– Igen.

*

Röpke fél óra után ott álltam Tom lakásának az ajtaja előtt.

Nagyon ideges voltam. A szívem a torkomban dobogott, és mindenem remegett. Végül erőt vettem magamon, és bekopogtam.

– Jövök! – hallatszott Tom hangja bentről, majd pár pillanat múlva kinyitotta az ajtót.

– Lia? – Eléggé Meglepettnek tűnt.

– Igen. Beszélni szeretnék Billel. Kérlek, Tom, muszáj! – könyörögtem látva kétkedő arckifejezését.

– Miből gondolod, hogy itt van nálam? – szegezte nekem a kérdést.

Felhúztam a szemöldököm. Mégis hol máshol lehetett volna Bill?

– Mert a testvére vagy – adtam a logikus választ.

– Az igaz – helyeselt Tom némi gondolkodás után.

– Szóval, nagyon szépen kérlek, engedj be, Tom! Beszélnem kell vele.

– Én szívesen megtenném, de Bill tegnap elhagyta az országot – válaszolt a fejét rosszallóan csóválva.

– Hogy mi? – néztem rá bambán.

– Jól hallottad: Bill nincs Németországban – ismételte meg.

26. rész

– Hogy mi? – néztem rá bambán.

– Jól hallottad: Bill nincs Németországban – ismételte meg.

Azt hittem, hogy a világ a feje tetejére állt, pedig valójában én voltam földön.

– Te jó ég! Jól vagy? – térdelt le mellém Tom ijedten.

A hangja nagyon távolinak tűnt. Minden homályos és sötét volt.

– Basszus, el ne ájulj, Lia! – kiáltott rám ijedten. – Lia, hallasz engem? – rázogatott Tom.

Mondani akartam neki, hogy igen, de hang nem jött ki a torkomon.

– Gyerünk, ébredj már! – pofozgatott Tom.

Pedig ébren voltam… azt hiszem.

Behunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem. Elszámoltam húszig, majd újra kinyitottam. A kép elkezdett tisztulni.

– Jól vagy? Minden rendben? – nézett rám Tom idegesen.

Bizonyára nagyon megijesztettem. Lassan felültem a karjában, ő pedig segített.

– Azt hiszem – válaszoltam bizonytalanul.

– Figyelj, fel ne állj! Maradj itt! Hozok neked egy pohár vizet – állt fel, majd elsietett.

Pár perc múlva visszatért a pohárral a kezében. Odaadta a kezembe, én pedig nagyot kortyoltam belőle.

– Most már minden rendben? – kérdezte, miután legurítottam a pohár tartalmát, mire bólintottam. – Nem jössz be egy kicsit? – segített fel a földről.

Ez nem is volt rossz ötlet. Így legalább ellenőrizhettem, hogy igazat mondott-e.

Bent leültem a nappaliban, majd Tom is besétált újabb adag üdítőkkel. Bizonyára hosszú beszélgetés áll előttünk.

Óvatosan körbepillantottam, miközben Bill bármilyen dolgát kutattam a tekintetemmel.

Semmi…

Ezek szerint Tom igazat mondott, és Bill tényleg elment.

Éreztem, ahogy összeszorul a gondolatra a mellkasom.

– Szóval – zavarta meg Tom a gondolatmenetem.

– Bill hová ment? – szegeztem neki a kérdést szenvtelenül.

Tom zavartan nézett jobbra-balra. Nem nagyon akart a szemembe nézni, sem válaszolni a kérdésemre.

– Tom, nem fogok utána menni, bármennyire is szeretnék – válaszoltam nagyot sóhajtva.

Ez persze nem volt teljesen igaz. Ha elérhető távon belül lehet, akkor megkísérlem az utat.

– Vagy London, vagy Spanyolország. Pontosan nekem se mondta meg. Azt mondta, hogy levegőváltozásra van szüksége – válaszolta nagyon lassan.

Biztos attól félt, hogy bármilyen egyéb információ az ájulásomhoz vezetne.

– Értem – motyogtam halkan.

– Nagyon kiakadt, ugye tudod? – Bólintottam. – Hihetetlenül rosszul érintette a dolog. Nemcsak az, hogy hazudtál neki, de még a bizalmával is visszaéltél. Ráadásul ez a házasság téma… betelt nála a pohár. Tudod, hogy Bill nagyon érzékeny, még ha nem is mindig mutatja ki – csóválta meg a fejét Tom.

– Tom, másfél éve élek együtt Billel, csak tudom, hogy milyen – válaszoltam kissé ingerülten.

– Akkor bizonyára azt is tudod, hogy ezek után nem fog veled élni. Sőt! Lehet, hogy soha többé nem látod – vágta a fejemhez az igazságot.

Rondán néztem rá, még ha nem is volt igazán okom. Fájt, hogy kimondta a lehetségest. Fájt, hogy szembesített a ténnyel, hogy vége.

– Lia, nekem semmi bajom nem volt veled soha, de…

– Tom, tudom, hogy sose bírtál igazán – vágtam a szavába ingerülten.

– Csak azért, mert féltettem a testvéremet – védekezett indulatosan.

– Miért? Szerinted bántottam volna? – szegeztem neki a kérdést ridegen.

Tom kétkedve felhúzta a szemöldökét, én pedig rájöttem a nagy hibámra. Pontosan azt tettem, bántottam Bill.

A kezemet a szám elé kaptam, és döbbenten néztem Tomra, aki pedig meg se rezzent.

Tudta. Egész végig erre ment ki a játék. Azt akarta, hogy rájöjjek, azt akarta, hogy kimondjam, és így ő nyert.

– Igazad van. Bántottam őt, és nem tudom már jóvátenni. Ezek szerint végleg vége – motyogtam a végét, majd hangosabban folytattam. – Köszönöm, Tom, hogy felnyitottad a szememet. Többé nem fogom zaklatni Billt, és a lakásunk… úgy értem a lakásából is kiköltözöm, amint csak tudok – álltam fel a távozásomra készülve. Tom megütközve nézett rám. – Köszönöm, hogy beszéltél velem. Szia – indultam meg az ajtó felé.

– V-várj! – kiáltott Tom, miközben talpra pattant.

Az arcán még mindig ugyanaz a sokk volt látható, mikor visszafordultam.

– Bill azt szeretné, hogy megtartsd a lakást. Úgyis csak eladná a sok közös emlék miatt – lépkedett közelebb hozzám.

Csak bólintottam. Ezek szerint Bill még arra sem volt hajlandó, hogy újra betegye a lábát a volt közös lakásunkba.

Tom szélesre tárta előttem az ajtót, én pedig kisétáltam rajta. A buszmegállóba elővettem a telefonom, hogy tájékoztassam Emilyt a fejleményekről.

Nem is kell mondanom, ő is ugyanolyan döbbent volt, mint én. Miután elszidta Billt mindennek, persze jogtalanul, megbeszéltük, hogy holnap esküvői ruhát nézünk nekem.

Otthon leültem a tévé elé, mikor eszembe jutott, hogy Carlost is fel kell hívnom.

– Halló? – szólt bele Carlos.

– Remélem, hogy a vőlegényem jóképű – sóhajtottam szomorkásan.

Carlos ebből megértette a helyzetet.

– Ne aggódj, talpig úriember! – válaszolta biztatón.

Még beszélgettünk pár percet, majd letettem a telefont. Elég fáradt voltam, ezért elaludtam a kanapén.

*

– Ez nem tetszik, ez sem, ez végképp nem – válogatott Emily a ruhák között.

– Azt hittem, hogy nekem kell ruhát találni, nem neked – sóhajtottam elgyötörten.

– Tudom, csak szeretném, hogy legalább szépen nézzél ki, ha már szörnyen fogod érezni magad. Áh, ezt nézd meg! – mutatott egy ruhára.

– Szép – válaszoltam reflexből.

– Csak ennyit mondasz? – hitetlenkedett Emily.

– Nekem teljesen mindegy, hogy milyen ruha lesz rajtam – legyintettem nemtörődömön.

– Akkor ez megfelel. Nekem nagyon tetszik, pont olyan leszel benne, mint egy hercegnő. Próbáld fel! – vette el a ruhát és a kezemre rakta.

Felvettem a ruhát. Tényleg nagyon szép volt, és tökéletesen passzolt rám.

– Egek, ez mesés! – lelkendezett Emily.

– Igen, az – helyeseltem én is, így hát ezt vettük meg.

Utána beültünk egy kávézóba, és megbeszéltük a dekorációt. A fehér liliom és fehér tulipán mellett döntöttünk.

– Akkor majd találkozunk pénteken, a bulin – köszöntem el tőle. – Add át üdvözletem Danielnek!

– Meglesz – bólogatott Emi vidáman. – Szeretettel várunk.

Nem volt kedvem hazamenni, hogy egyedül üljek az üres lakásban, ezért tettem egy sétát a parkban… és a téren… és a bevásárlóközpontban, majd leültem egy padra és bámultam a semmibe. Egyszer csak valaki az orrom alá tolt egy pohár kávét.

Felhúzva a szemöldökömet felnéztem. Az elképedés enyhe szó volt arra, amit éreztem, mikor megláttam, hogy ki is volt az illető.

– Blaise? – kérdeztem meglepetten.

Ő egy pillanatig kíváncsian méregetett. Bizonyára azért, mert tudtam a nevét.

– Igen. Te pedig… Amelia vagy, nemde? – mosolygott rám bátorítóan.

A hideg is kirázott tőle. Csak bólintottam. Még egyszer elém tolta a kávét, én pedig elvettem. Blaise leültem mellém a padra, s belekortyolt a sajátjába.

– Minek köszönhetem a társaságod? – húztam fel a szemöldököm gyanakvóan.

Nem is ismer. Mégis honnan tudná, hogy itt vagyok? Hacsak nem követett.

– Csak láttalak, s emlékeztem rád Carlos irodájából – vonta meg a vállát még mindig mosolyogva.

– Igazán? Nem inkább követtél? – tettem fel az egyenes kérdést, mire elnevette magát.

– Ha valami zaklatónak tűnök, akkor már régen rossz – csóválta meg a fejét. – Mondd csak, Lia, miért szomorkodsz? – kérdezte lágyan.

– Nem szomorkodom, és ne hívj Liának! – válaszoltam kicsit durvábban, mint akartam.

– Ejnye, azért ne harapd le a fejemet! Elég hosszú út áll előttünk ahhoz, hogy már most veszekedni kezdjünk – vigyorodott el sokatmondóan.

– Ezt meg hogy érted? – szegeztem neki a kérdést gyanakvóan.

– Ahhoz még túl korán van, hogy eláruljam, viszont most mennem kell. Elköszönnék, de van egy olyan érzésem, hogy még látjuk egymást – állt fel, majd faképnél hagyott.

Én pedig figyeltem, ahogyan méltóságteljesen elsétált. Otthagyott összezavarodva, még több kérdéssel a fejemben, amikre tudtam, hogy nem kapok választ egyhamar.

27. rész

Két és fél hét az esküvőig…

Másfél hét telt az óta a Blaise-zel való érdekes beszélgetés óta. Igazából nem sok minden történt. Blaise többet tűnik fel a kelleténél, és már kezdem elhinni, amire egyfolytában utal. Ám, ha az igaz, akkor nagyon nem fogunk jól kijönni.

Ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálok kutakodni utána egy kicsit. Először Carlosnál kezdtem a faggatózást. Miután nem mondott nekem semmit, kicsit turkáltam az irodájában. Nem szép dolog, tudom, de ez most életbevágóan fontos volt.

Viszont semmit nem találtam megint. Semmi jelet arra, hogy Blaise tényleg Carlos ügyfele lenne. Ez persze elég furcsa. Ez pedig azt jelentette, hogy Carlos hazudott nekem Blaise kilétéről.

Mi másért tenne ilyet, ha nem azért, mert tényleg Blaise a vőlegényem. Viszont ezzel megint visszajutottam a kezdőponthoz. Ha Blaise-t kérdezem erről az egészről, azt mondja, amit Carlos. Ám több az esélye annak, hogy Blaise elszólja magát, minthogy Carlos szolgál valami információval.

Ez így összegezve úgy hangzik, mint egy brazil kémsorozat.

Hirtelen megszólalt a csengő, én pedig felugrottam az ebédlőasztalomtól, hogy az ajtóhoz siessek. Mikor kinyitottam, nem más állt az ajtóban, mint Blaise. Lazán nekitámaszkodva az ajtófélfának hanyagul mosolygott.

– Zavarok? – nézett be a fejem felett a lakásba.

– Nem, egyelőre nem – válaszoltam édesen mosolyogva, mire Blaise gyanakvóan felhúzta a szemöldökét.

– Akkor bejöhetek? – kérdezett rá határozottan, mintha nem is adhatnék más választ, csak igent.

Szélesre tártam az ajtót, ő pedig kecsesen besétált.  A mozgásából ítélve elmehetett volna modellnek is akár… Ez az!

– Mondd csak, Blaise… Mivel foglalkozol? – csuktam be az ajtót, majd betessékeltem a nappaliba.

– Jó állásom, szóval a pénz miatt nem kell majd aggódnod – fogalmazta meg óvatosan.

– Nem a pénz miatt – legyintettem felháborodva a feltételezésen. – Nem modellkedsz véletlenül? – kérdeztem félvállról.

Blaise egy pillanat erejéig zavarba jött, majd újra visszavette a kiolvashatatlan arcot.

– Nem – válaszolta hidegen.

Gyorsan váltott, túl gyorsan is talán. Mindenesetre gyanús volt.

– Értem. Mikor jöttél vissza Franciaországból? – kínáltam hellyel a kanapén.

– Mi ez a kérdés áradat? Körülbelül két-három hónapja – ült le, majd összefonta karját a mellkasa előtt.

– Kíváncsi vagyok. A jövőben ezzel is meg kell birkóznod majd – hazudtam neki, amilyen természetesen csak tudtam.

Blaise oldalra döntette a fejét és úgy méregetett, majd egy halovány mosoly jelent meg a szája szegletében.

– Szóval… most már hiszel a „közös” jövőnkben? – vigyorodott el végül diadalittasan.

– Fogjuk rá – vágtam rá közönyösen.

– Jobb, mint a semmi – állapította meg Blaise beletörődően.

– Szerintem is. Szeretnék többet megtudni rólad. Mesélj magadról, kérlek! – kérleltem elővéve a legangyalibb mosolyom.

Blaise elgondolkodni látszott, majd kis töprengés után végül megszólalt:

– Rendben. Kérdezz! – utasított.

– Hol születtél? – kezdtem bele.

Elvégre mindig az elejéről kell kezdeni. Ha ügyes vagyok, az egész élettörténetét kiszedhetem belőle.

– Franciaországban. Te? – Kérdőn néztem rá. Vajon miért akarja tudni? – Valamit valamiért – mosolyodott el az arcom láttán.

– Németországban, Hamburgban – válaszoltam végül. Elvégre igaza volt. Ez így fair. – A szüleid? – kucorodtam fel a kanapéra.

– Arthur Mosimann és Anjelica Posseu.

– Carl Grumman és Franziska Schödren. – Ekkor valami villanást láttam Blaise szemében.

Harag? Talán.

– Valami gond van? – kérdeztem bizonytalanul, mikor Blaise a kezét ökölbe szorította.

A hangom hallatán összerándult. A testét ellazította, majd hamisan rám mosolygott.

– Minden rendben, csak elgondolkodtam. Van hobbid? – váltott témát gyorsan.

Gyanakvóan felhúztam a szemöldököm.

– Szeretek fényképezni és teniszezni – válaszoltam nagyon lassan.

Nem láttam értelmét, hogy rákérdezzek a dologra. Biztos, hogy hazudna, vagy felkapná a vizet.

– Tényleg? Én is teniszezek. Egyszer játszhatnánk egy szettet. Ezen kívül zongorázok – tette hozzá.

– Nagyon régen én is zongoráztam, de nem voltam elég tehetséges. Egyáltalán nem ment. Hogy kerültél kapcsolatba apámmal? – tértem át a labilis témára.

– Sehogy – vonta meg a vállát Blaise, és felvett hozzá egy unott arckifejezést. – Hogy kerültél kapcsolatba Bill Kaulitzcal?

Azt vártam, hogy a kérdésemre nem fog egyenes választ adni, de, hogy visszatámad. Ez új volt. Viszont ha nem mondok semmit, akkor én se kényszeríthetem rá. Nincs más hátra, mint…

– Egy tévé felvételen találkoztunk, az után a személyi asszisztense lettem a Tokio Hotelnek. A többi már kitalálható – hadartam el a lehető legridegebben.

Blaise csak bólintott, sajnálattal a szemében. Szánalmat érzett irántam.

Na ne! Ez kell a legkevésbé. Nem akarom, hogy egy ilyen alak, mint ő szánalmat érezzen.

– Te jössz! – emeltem fel a hangom kissé bosszankodva.

Blaise erre pislogott, mintha nem tudta volna miről is beszélek. Megforgattam a szemem.

– Ne játszd a hülyét! Te feltettél egy kérdést, én pedig választ adtam rá. Te pedig még nem mondtál semmit az enyémre.

– Az a kérdés már veszélyes vizekre evezett – mosolyodott el titokzatosan.

– Igazán? Megígérted – emlékeztettem.

– Nem ígértem semmit. De elárulok valamit, ha cserébe te is teszel valamit – mosolygott rám sejtelmesen.

– Mi az? – próbáltam nem túl kíváncsinak tűnni.

– Csókolj meg, és elmondok mindent, amit tudni akarsz – nézett rám kihívóan.

A szemem tágra nyílt, és válaszolni sem tudtam, mert a szám is nyitva maradt. Blaise várt pár pillanatig, majd újból megszólalt:

– Csak egy csók, és mindenre magyarázatot kapsz. Nagy ár?

Önkéntelenül is felálltam, és odasétáltam hozzá. Blaise is felkelt a kanapéról, miközben még mindig mosolygott. A szemében és a mosolyában is ott volt a gúny. Tudta, hogy ez egy olyan dolog.

– Na, mi lesz? – türelmetlenkedett.

Ekkor egy hirtelen mozdulattal felpofoztam. A csattanás visszhangzott a szobában, Blaise arca és az én tenyerem is vörös lett. Blaise lassan rám emelte a tekintetét, majd kényszeredetten elmosolyodott.

– Csalódtam volna, ha nem így reagálsz – jegyezte meg lágyan.

– Takarodj a lakásomból! – sziszegtem felbőszülten.

Blaise csak megsimogatta a hajam, majd elsétált. Én pedig lerogytam a dohányzóasztalra. Mélyeket lélegeztem remegve.

Nem érdekel most már semmi sem. Elmegyek Carloshoz, és addig fogok ordítozni, amíg ki nem tálal nekem mindent.

Felkaptam a kabátom, s egyenesen Carlos irodájához vettem az irányt. Mikor odaértem, döbbenten láttam, hogy zárva volt. Nem volt más hátra, minthogy elmenjek a házába.

Újabb fél órás út után megérkeztem Carlos házához. Elkezdtem kopogni az ajtón, mint valami elmebeteg. Bár van benne valami…

– Lia? – nyitott ajtót Carlos döbbenten.

Meg se vártam, hogy betessékeljen, magamtól bementem a házba.

– Sajnálom, hogy így rád rontottam, Carlos, de válaszok kellenek most! Nem bírom tovább – mentem be a nappaliba.

Ekkor valami olyat láttam, hogy az állam is leesett. Ez lehetetlen…

28. rész

Ekkor valami olyat láttam, hogy az állam is leesett. Ez lehetetlen…

A nappaliban Blaise ült, egy középkorú nő társaságában. Amikor Blaise megpillantott engem, az arcára kiült a sokk. A nő – látva ezt – felém fordult.

Éreztem, ahogy az arcomból eltűnik az összes vér, és a felém fordult személynek is ugyanez volt a reakciója. Sőt, Blaise is elsápadt.

– Lia – jött mellém Carlos feldúltan.

– Ez mit keresel itt? – suttogtam gyűlölködve.

– Amelia! – csattant fel az illető. – Nem beszélhetsz így a tulajdon szülőddel.

– Még ha annak is tekintenélek – válaszoltam hűvösen. – Számomra megszűntél az Anyám lenni, mikor elhagytad Apát, azért a francia üzletemberért. Te jó ég! – kaptam a kezem a szám elé. – Akkor te… – néztem Blaise-re, aki bólintott.

– Igen, Lia. A mostohatestvéred vagyok – egészítette ki a félbe maradt mondatomat.

– Nem, ez nem történhet meg – kapaszkodtam meg egy kisasztalba, ami mellett volt.

– Lia, jól vagy? – pillantott rám Carlos aggódva.

– Szerintem fektessük le. El fog ájulni még a végén – jött oda hozzám Blaise, majd megfogta a karomat.

– Ne érj hozzám! – kiáltottam rá hisztérikusan, mire ő visszahőkölt.

– Lia, édes lányom, nyugodj meg! Ez nem vezet így semmire – tárta szét karját az anyám tanácstalanul.

– Nyugodjak meg? Nyugodjak meg?! – ordítottam még feldúltabban. – Amikor a földön bömbölve könyörögtem neked, hogy ne menj el, nem mondtál ilyet. Sőt! Semmit sem mondtál. Egyszerűen átléptél rajtam, és kisétáltál az ajtón – emlékeztettem a történtekre.

A nő elszégyellte magát, látszott rajta, hogy minden szavam telibe talált. Blaise és Carlos döbbenten néztek hol rám, hol rá.

Bizonyára nem hallották még ezt a történetet.

– Én magammal akartalak vinni, de az Apád nem engedte. Te sem tűntél valami együttműködőnek. Ezért döntöttem úgy, hogy egymagam megyek el – mondta halkan.

– Utána eszedbe sem jutott egy levél vagy valami? Akár meg is látogathattál volna engem. Elvégre az nem volt tiltott – szorítottam ökölbe a kezem.

Anyámon is látszott, hogy kezd kijönni a sodrából. Ezt Blaise is észrevette.

– Franziska, kérlek, ne rendezz jelenetet! Liának minden joga megvan, hogy így viselkedjen veled – állt mellé Blaise, és a vállára tette a kezét.

Franziska hideg pillantást küldött Blaise felé.

– Ő az én lányom, én az anyja vagyok. Neked nincs jogod itt bármibe is beleszólni – torkollta le Balise-t hűvösen.

Most már Carlos is elég feszültnek tűnt.

– Emberek, ezt tartogassuk máskorra! – jegyezte meg.

– Mégis mikorra, Carlos? – tettem fel a nagy kérdést, mire Carlos zavarba jött. – Ennél jobb alkalmat nem is találhatnék, mint ez.

– Igazad van, drága lányom – vágta rá Franziska. – Ideje tisztázni a dolgokat! Azért hagytam el Apádat, mert nem voltam boldog. Ő se olyan szent, mint amilyennek hiszed.

– Egy szavadnak sem dőlök be! – kiáltottam határozottan. – Megcsaltad, beletiportál a büszkeségébe és a becsületébe. – Franziska döbbenten pislogott rám.

– Én nem csaltam meg. Ezt honnan vetted?  Carl kétségkívül jó ember volt. Viszont nem mindig volt tisztességes. Szerinted miből volt a szép házunk és a drága kocsink? – Elgondolkodtam.

– Fogalmam sincs – adtam végül a választ, amit Franziska előre tudott.

– Látod? – mosolyodott el szomorkásan. – Nekem se.

– Azt akarod mondani, hogy Apa egy bűnöző volt? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Nem, ezt egyszóval sem mondtam – ellenkezett Franziska a kezét felemelve. – Csak azt, hogy attól, hogy az Apád, még nem kellett volna mindent elhinned neki. Tudom, hogy szereted, de ő sem volt szent.

– Ebben tévedsz. Nekem ő volt a mindenem. Te elhagytál, és ő volt az, akire ezek után számíthattam. Egyáltalán mit keresel itt? – szegeztem neki a kérdést.

Végre eszembe jutott a legfontosabb kérdés.

– Én kerestem fel – ismerte be Carlos. – Annyira elfajult a helyzet, hogy úgy gondoltam, jobb lesz, ha ő is itt van.

– Jól tetted, Carlos – erősítette meg Franziska látva Carlos bizonytalanságát.

– Blaise – kezdtem bele, magamra vonva a figyelmét. – Válaszolj őszintén, tényleg te vagy a vőlegényem? – hunytam be a szemem.

Pár pillanatig teljes csend állt be. Mikor újból körbenéztem láttam, hogy Blaise habozva fürkészi Carlos arcát. Carlos csak bólintott, mire ő megint rám pillantott.

– Nem – bökte ki fojtottan.

– Értem. Akkor mire volt jó, hogy ámítottál? – Blaise megrázta a fejét, majd megint Carlosra nézett.

– Azt hittük, hogy megnyugodsz, ha találkozol a jövendőbeliddel – vette át a szót.

– És szerinted hogy ért volna az esküvő napján, mikor rájövök az oltárnál, hogy az egész hazugság volt? – fordultam felé dühösen.

– Igazából annyira előre nem gondolkodtunk. Csak azt akartuk, hogy ne legyél annyira zaklatott. Tényleg nem fontoltuk meg, hogy mi is lesz később – folytatta Carlos.

A hangjában érződött a bűntudat és a megbánás.

– Francokat! – szorította ökölbe a kezét Blaise. – Ennek az esküvőnek nem is kellene megtörténnie! Te egy értelmes, kedves lány vagy, Lia. Miért mennél bele ebbe az egészbe? – vizslatott a tekintetével.

– Mert szeretem apámat, s nem akarok csalódást okozni neki – válaszoltam gépiesen.

– Könyörgöm, már több éve halott! – kiáltott fel Blaise ingerülten, majd a beletúrt a hajába idegesen.

– Az nem számít. Én nem akarom cserbenhagyni, mint egyesek tették – küldtem egy rideg pillantást Franziska irányába.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy miattam csinálod az egészet? Az én hibám, hogy ilyen lettél? – döbbent le.

– Nem mondtam, hogy a te hibád volt, de okolhatlak téged is – feleltem lenézően.

– Ebből elég volt! Nem tűrőm tovább ezt a modort, Amelia Rebekka Grumman! – rontott nekem, felemelve a kezét.

Összeszorítottam a szemem, és vártam az éles fájdalomra. Nem jött.

Mikor kinyitottam, láttam, hogy Blaise tartja a levegőben Franziska kezét.

– Ne merj rá kezet emelni! – sziszegte Blaise dühösen.

Carlos pedig ledöbbenve állt ott, nem is igazán reagált.  Bizonyára fel se fogta, hogy mit is lát pontosan.

Franziska kirántotta a kezét Blaise szorításából, majd megdörzsölte. Vetett rám egy dühös pillantást, majd kiviharzott a helyiségből. Már csak az ajtócsapódást hallottuk.

Ott álltunk a nappali közepén. Egyikünk sem szólt egy szót sem.

– Azt hiszem, ez nem volt túl szerencsés találkozás – törte meg a csendet végül Carlos.

– Egyetértek – bólintott Blaise komoran. – Minden rendben van? – pillantott rám aggódva.

– Már hogy ne lenne minden rendben, bátyó? – mosolyodtam el gúnyosan.

– Kérlek, Blaise, vidd haza Liát! Én addig megkeresem Franziskát – fordult meg Carlos, s elindult az előszobába.

– Gyere, Lia! – nyújtotta a karját felém Blaise. – Elég volt ennyi a mai napra.

Figyelmen kívül hagyva a gesztusát kimentem a szobából. Blaise követett akár egy árnyék.

Az autóban egyikünk sem szólt a másikhoz. Néztem az utcán járkáló embereket és a fákat, amik mellett elhaladtunk.

Észre se vettem, és már le is csukódott a szemem. Éreztem, ahogy valaki átkarolt, majd hideg csapta meg az arcomat. Ezek után újból meleg érzés következett. Végül a testem valami puhára érkezett.

Álmodom? Nem, ez nem lehet álom.

Mikor kinyitottam a szememet, Blaise arca jelent meg előttem.

– Sajnálom, nem akartalak felébreszteni. Itthon vagy. Aludj csak tovább nyugodtan! –szabadkozott suttogva.

Kómásan figyeltem, ahogy felemelkedik a guggoló helyzetből, s elindul, hogy otthagyjon magamra.

Elkaptam a kezét, mielőtt egy lépést is tehetett volna, mire meglepetten rám pillantott.

– Nem akarom, hogy elmenj. Ne hagyj egyedül! – nyöszörögtem halkan.

Blaise szelíden elmosolyodott, majd odahajolt hozzám.

– Nem hagylak magadra sosem, ha azt szeretnéd! – Bólintottam.

Blaise felállt, majd megkerülte az ágyat, és ráfeküdt. Én átfordultam a másik oldalamra, s odabújtam hozzá. Blaise átkarolt, majd megpuszilta a fejem búbját.

Újból lehunytam a szemem, s álomba szenderültem újdonsült bátyám ölelésében.

29. rész

Egy hét az esküvőig…

– Édes Istenem! – kapta a szája elé a kezét Emily. – Ugye, ez nem komoly? – kérdezte elszörnyülködve.

– De igen, nagyon is az – sóhajtottam szomorúan. – Minden szavam igaz. Blaise a mostohabátyám, ráadásul Franziska is itt rontja a levegőt. Úgyhogy a vendéglista nem negyvenhét, hanem negyvennyolc emberből fog állni – mosolyodtam el hamisan.

Végre sikerült találkozót egyeztetnem Emilyvel. A jól sikerült parti óta nem is igazán futottunk össze, mert én folyton Blaise-zel voltam, ő pedig rendezte a saját esküvőjét, és dolgozott.

– Még mindig nem fogtam fel teljesen. De… Akkor ki a vőlegényed? – nézett rám Emily kíváncsian.

– Ha én azt tudnám – válaszoltam a fejemet csóválva.

– Ez egyre durvább – morfondírozott hangosan.

– Aha, egészen horrorfilmbe illő. A lány, aki nem tudja, hogy ki a vőlegénye – adtam elő álkomolyan.

– Te aztán tényleg komolytalan vagy – vihogott fel.

– Tudod, ha nem így állok a dologhoz, szerintem ez alatt a másfél hét alatt begolyózok – jegyeztem meg közönyösen.

– Igazad van. Nekem viszont van egy ötletem – mosolygott rám sejtelmesen.

Kíváncsian néztem rá. Emily és az ötletei nagyon érdekesek szoktak lenni.

– Ha valami nem kívánatos alak a jövendőbeli férjed, akkor megléptetünk az esküvőről.  Készen létben áll majd egy kocsi, és akkor…

– Állj, állj! – fojtottam belé a szót. – Nem fogok megfutamodni. Azt megtettem elég sokszor az életem során. Most nem fogom. Akármi történjék, jövő hét szombaton feleség leszek – jelentettem ki határozottan.

– És mi van, ha férjed egy nyolcvanéves bácsika? – vette fel Emily.

Ebbe bele sem gondoltam igazán. Félreértés ne essék, semmi bajom az öregekkel, de azért mégiscsak…

Szerintem az arckifejezésem mindent elárult arról, hogy mit is gondoltam erről a lehetőségről.

– Hát, akkor vagyok nagy pácban. Apa nem szúrna ki ennyire velem – jegyeztem meg reménykedve.

– Vagy azt hitte, hogy már megtaláltad életed szerelmét, és éled a boldog házasok életét – vágta rá Emily.

– A szerelem megvolt, csak én szúrtam el – feleltem a fejemet csóválva.

– Lia, most már egyre inkább úgy érzem, hogy itt nemcsak te vagy a hunyó, hanem Bill is! – ingatta meg a fejét rosszallóan.

– Ezt hogy érted? – néztem rá értetlenül.

– Ha annyira szeretett volna, mint amennyire bizonygatta, akkor hősiesen az esküvő elébe állt volna. Ehelyett ő gyáván megfutamodott, hátrahagyva téged egy idegen vőlegénnyel. – Elgondolkodtam.

Ebben volt valami igazság, hiszen Bill el akart venni, mint utóbb kiderült. De akkor meg mi a fenéért lépett le?! Ennek így semmi értelme sincs…

– Hát itt vagytok! – ült le mellém Blaise, majd átkarolta a vállam, s közelebb húzott magához.

Emily erre felvonta a szemöldökét, én pedig alig láthatóan megvontam a vállamat jelezve, hogy nem tudom, mi ütött belé.

– Blaise, ő itt Emily. Emily, ő itt Blaise – mutattam be őket egymásnak.

Blaise mosolyogva bólintott, Emily pedig viszonozta. Ezek után kínos csend telepedett ránk.

– Franziska szeretne megint beszélni veled – szólalt meg hirtelen Blaise.

Kétkedve ránéztem. Ha Franziska megint beszélni akart velem, akkor az csak veszekedést jelenthetett.

– Igazán? Mégis miről? Azt hittem, hogy legutóbb mindent egymás fejéhez vágtunk, amit csak mondani akartunk – jegyeztem meg csípősen.

– Szerintem ki szeretne békülni veled, elvégre a lánya vagy – vonta meg a vállát közönyösen.

– Te pedig a futára? Ha tényleg beszélni akar velem, akkor jöjjön személyesen, és ne üzengessen – válaszoltam dacosan.

Úgy viselkedtem, mint egy óvódás: hisztiztem és makacskodtam. Talán ez nem felróható nekem, elvégre eléggé stresszes időket élek mostanság.

– Azt ugye tudod, hogy én kísérlek az oltárhoz? – tette fel a kérdést Blaise bizonytalanul.

– Tökéletesen tisztában vagyok az esküvő minden részletével, kivéve egyet – sóhajtottam homlokráncolva.

Már kezd megfájdulni a fejem ettől az egésztől. Legszívesebben fognám magam és megszöknék valahova jó messzire. Persze ez lehetetlen most már.

– Lia, szerintem tényleg beszélhetnél Franziskával. Hidd el, hogy szeret téged, és melletted áll – próbálkozott Emily is.

Erre csak megforgattam a szemem. Ez igazán nem az ő dolguk volt. Miért van mindenki az én családi életemmel elfoglalva?!

– Rendben. Akkor sem fogok semmit garantálni. Mindjárt jövök – álltam fel, majd az irányt a mosdó felé vettem.

Bent megengedtem a csapot, s nekitámaszkodtam a mosdókagylónak, miközben mélyeket lélegeztem.

Ha minden igaz, egy hét múlva vége ennek az egész őrületnek. Persze ez csak a kezdet volt. A valódi megpróbáltatás csak az esküvő után jön. Hiszen együtt kell élnem egy vadidegennel. Együtt aludnom, étkeznem, csókolóznom.

Nem! Gyerünk, Amelia! Ez így nem lesz jó!

Megpaskoltam az arcom hideg vízzel, majd megtöröltem egy papírtörlővel. Mikor visszatértem az asztalhoz, két dolog tűnt fel egyből. A fagyos csend és az ellenséges pillantások. Felvont szemöldökkel jártattam a tekintetem Emily és Blaise között.

Emily rám nézett. Jól ismertem ezt a nézést. Ez azt jelentette, hogy valami nagyon nincs rendben. Blaise-re pillantottam. Blaise csak meredt maga elé, kerülve a pillantásom.

– Szerintem jobb lesz, ha indulok. Még van egy-két elintéznivalóm – állt fel Emily, és megfogta a táskáját.

– Értem. Köszönöm, hogy meghallgattál. Az esküvőn biztosan találkozunk – öleltem meg szorosan.

– Természetesen. Ott leszek, hogy támogassalak – viszonozta az ölelésemet, majd elment.

Blaise még mindig az asztalt szuggerálta. Megköszörültem a torkom, mire felkapta a fejét.

– Lassan mi is indulhatunk – jelentettem be. – Hosszú lesz a nap főleg, hogy Franziskával tisztázni fogom a dolgokat.

Blaise csak bólintott, majd felállt. A számlát már rendezte, ahogy láttam. Mindegy, majd később megadom neki.

Csendben tettük meg az utat a kocsihoz, sőt a kocsiút is csöndben telt.

– Van valami, amiről tudnom kellene? – kérdeztem, miközben az ablakon bámultam ki.

Az üveg tükröződésén láttam, ahogy Blaise összerezzen, és erősebben megszorítja a kormányt.

– Mégis mire gondolsz? – kérdezte tudatlanságot színlelve.

– Szerintem nagyon is tudod, hogy mire gondolok – fordultam felé rosszallóan csóválva a fejemet.

Blaise csak megrántotta a vállát jelezve, hogy most nincsen közlékeny állapotában.

Annyiban hagytam. Nem volt kedvem balhézni még vele is.

Megérkeztünk egy nagy szállodához, ahol Blaise leparkolt.

– Azt akarod mondani, hogy nincs lakásotok? – néztem hitetlenkedve Blaise-re.

– Még nem vettünk, de szerintem nem is fogunk – válaszolta unottan.

Úgy tettem, mintha elengedtem volna a fülem mellett a megjegyzést.

Ezek szerint Blaise és Franziska nem szándékoznak hosszabb időt itt tölteni. Megvárják az esküvőmet és szépen lelépnek.

A hotelszoba panorámás és nagy volt. Bizonyára a férje pénzéből lakik ebben.

– Blaise, végre, hogy visszajöttél, már hívni a… Lia? – torpant meg Franziska meglepetten.

– Beszélni akartál velem, hát itt vagyok – tártam szét a karomat.

– Én… én… sajnálom – sóhajtotta végül, mire hitetlenkedve rántottam fel a szemöldökömet.

– Mégis melyik részét? – szegeztem neki a kérdést hűvösen.

– Lia – mordult rám Blaise figyelmeztetően.

– Rendben, meg van bocsájtva – sóhajtottam.

– Hogy mi? Csak így? – képedt el Blaise.

– Nincs nagy kedvem több embert magamra haragítani. Ami történt, megtörtént. Ezen már nem tudunk változtatni, de a jövőt még alakíthatjuk – rántottam meg a vállam. Blaise és Franziska egymásra néztek hitetlenkedve. – Nem, nem készülök semmire, és nem is őrültem meg – forgattam meg a szemem bosszankodva a reakciójukon.

Ezek után leültünk beszélgetni a hotel éttermében.

Franziska biztosított a felől, hogy Apám nem lehetett olyan kegyetlen, hogy egy öregembert válasszon a férjemül.

Hát nem nyugtatott meg túlságosan. Ráadásul már csak egy hetem volt az esküvőig…

30. rész

– Hogy tetszik? – kérdezte tőlem a fodrász mosolyogva.

– Nagyon szép – válaszoltam kényszeredetten.

– Jaj, lányom! Vidulj már fel! – korholt meg szigorúan, majd vállon ütött a fésűvel. – Elvégre ma lesz az esküvőd – mosolyodott el végül.

Nagyot nyeltem. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem volt vissza út, elsírtam magam.

– Milyen igaz – szipogtam, miközben törölgettem az arcom.

A fodrász döbbenten állt és szemlélte a kis kirohanásom.

– Ejnye-ejnye – csóválta a fejét –, nem szabadna sírnia egy menyasszonynak az esküvője napján. Kivéve, ha a nem megfelelő emberrel készül frigyre lépni. – Vadul bólogatni kezdtem, erre ő megértően megpaskolta a vállam. – Nem lehet annyira rossz az a fiú.

– Igaza van – motyogtam halkan, ekkor kinyílt az ajtó és Blaise lépett be rajta Franziskával.

– Köszönöm, Adelle, hogy elkészítetted ezt a mesés kontyot – mosolygott rá Franziska, majd átnyújtotta neki a fizetséget.

Eközben Blaise kivitt engem az épületből.

– Semmiség. Tudom, nem az én dolgom, de a lány nagyon zaklatottnak tűnik az esküvő miatt. Biztos, hogy a megfelelő vőlegényt választották neki? – érdeklődött Adelle együttérzőn.

– Kétségtelenül a legmegfelelőbbet. Ez csak az esküvő előtti idegesség – biztosította Franziska a nőt, majd csatlakozott hozzánk.

– Most hová? – sóhajtotta Blaise unottan.

– A kozmetikushoz. Talán tud kezdeni valamit ezzel az elnyűtt, sápadt arccal – nézett rám tűnődve Franziska.

– Köszönöm. Miért nem húzol egyből zacskót a fejemre? – kérdeztem gúnyosan.

– Tudod, hogy nem úgy értettem – legyintett, majd visszafordult előre.

Blaise csak megrázta a fejét egy halk sóhajtás kíséretében. Neki sem tetszett ez az egész. Hát még nekem…

Reggel még csak fejfájással ébredtem, aztán megettem egy szelet pirítóst, és meg sem álltam az első mosdóig. Miután sikerült kitámolyognom, majdnem elájultam. Szerintem nem is lehetne ennél szebb kezdete az esküvőm napjának.

A sminkesnél megtiltották, hogy gondolkodjak. Mert, ha gondolkodom, akkor sírok, és ha sírok, akkor tönkremegy a smink.

Természetesen ez volt a legfontosabb. A smink maradjon tökéletes. Elvégre, ha valaki kényszerből megházasodik, akkor legalább nézzen ki jól.

– Lia, mondtam, hogy ne gondolkozz! – szólt rám Franziska idegesen.

– Hagyd már békén! Így is elég baja van – mordult rá Blaise bosszankodva.

Hálásan rápillantottam. Most igazán nem akartam, hogy szekáljanak. Veszekedni meg végképp értelmetlen lett volna.

Miután itt is végeztünk, hazamentünk, ahol Emily várt rám. Az első normális ember a mai napon.

– Lia – kapta a kezét a szája elé.

– Ha azt akarod mondani, hogy borzalmasan nézek ki, már elkéstél vele – mondtam ridegen, miközben Franziska után pillantottam, aki elindult a ruhámért.

– Szerintem nagyon szép vagy. Bár kicsit sápadtnak tűnsz – jegyezte meg bizonytalanul.

– Remek megfigyelés – válaszoltam nem túl kedvesen. – Kijött belőlem minden, amit a mai napon eddig ettem.

Emily erre elhúzta a száját, Blaise pedig csak megforgatta a szemét.

– Lia – kezdte Blaise –, meddig akarod még sajnáltatni magad? Te választottad ezt az utat, a te döntésed volt.

– Addig sajnáltatom magam, ameddig csak kedvem tartja. Nincs beleszólásod. Egyáltalán kimondta, hogy neked szükséges sajnálnod? – kérdeztem szemrehányón.

– Rendben, emberek – jött be Franziska tapsolva. – Ezt tartogassuk az esküvő utánra! Lia, gyere, segítek felvenni a ruhádat! Nem szeretném, hogy tönkretedd a hajadat vagy a sminkedet.

Sóhajtva felálltam, s elindultam a másik helyiségbe, Emily jött utánam. Blaise pedig ott állt a szoba közepén. Ha tekintettel ölni lehetne, én nem érném meg az esküvő pillanatát.

Bent Emily és Franziska segítségével belebújtam a ruhába. Hát nem állt valami jól rajtam. A gond az volt, hogy fogytam pár kilót, így kicsit nagy lett a mellrésznél.

– Ez így nem lesz jó – tűnődött Franziska elgondolkodva.

– Talán ha hátul megtűznénk biztosítótűkkel. A fátyol miatt úgysem fog látszani – ajánlotta Emily készségesen, majd el is rohant a varródobozért.

– Remek. Nemcsak az esküvőm lesz borzalmas, de már a ruhám sem jó rám. Nem mintha bárkinek tetszeni akarnék, azért mégis jobb érzés lenne legalább jól kinézni. De úgy látszik, hogy ez is túl nagy kérés számomra – ültem le az egyik karosszékbe.

Franziska odaállt mellém és átkarolta a vállamat vigasztalóan.

– Lányom, biztos, hogy ez az, amit akarsz? Követni apád utasítását vakon, mikor már nincs is itt, hogy megszabja, mit tegyél?

– Sosem mondta meg, hogy mit kell tennem. Mindig a saját döntéseimet hoztam, s ő mellettem állt. Még akkor is, mikor rosszul választottam. Ennyivel tartozom neki azok után.

– Lia, ismertem Apádat. Úgy tűnhetett, hogy támogat, s te a saját utadat járod, de a valóság egészen más. Akár hiszed, akár nem, mindig az ő akarata érvényesült. Én már csak tudom. Ez is közrejátszott abban, hogy elhagytam. Ahogy mondtam, Apád nem volt szent – fejezte be Franziska halkan.

– Ezt már halottam egyszer! – csattantam fel. – Még mindig nem gondolom, hogy Apa manipulált. Szeretett engem, és sosem tett volna olyat, ami nem jó nekem – erősködtem továbbra is.

– Látod, Amelia? Ez a te problémád. Csak azt látod, amit akarsz. Pedig az igazság messze van a saját magad által alkotott képtől. Ezen kellene elgondolkoznod. Nem azon, hogy mennyire nyomorúságos lesz számodra ez az egész. Elvégre, hogy is mondtad? Á, megvan! Te magad hozod a döntéseidet – ezzel Franziska otthagyott a szobában.

Én pedig csak ültem magam elé meredve, amíg Emily vissza nem jött.

– Hol van Franziska? – nézett körbe értetlenül.

– Volt egy kis nézeteltérésünk – legyintettem. – Akkor megcsinálnád a ruhám? – álltam fel.

Emily bólintott, majd munkához látott. A végeredmény annyira jó lett, hogy nem is látszódtak a biztosítótűk.

– Köszönöm szépen – mosolyogtam rá.

– Szívesen, máskor is – nevette el magát.

– Remélem, azért nem kell máskor is megjavítanod az esküvői ruhámat.

– Én is – bólintott. – Jut eszembe, lehet, hogy nekem másik ruhát kell néznem.

– Miért? – kérdeztem értetlenül. – Szerintem az nagyon szép ruha. Szebb, mint az enyém.

– Nem, nem az, hogy már nem tetszik – legyintett Emily mosolyogva. – Csak nem biztos, hogy beleférek majd.

– Hogy ért… Ó! – adtam jelét megvilágosodásomnak.

– Igen, igen – bólogatott Emily izgatottan.

– De… de… de hiszen az nagyszerű! Gratulálok! – ugrottam a nyakába boldogan. – Daniel hogyan fogadta?

– Hasonlóan kitörő örömmel. Én azért kevésbé örülök neki. Még várni akartam volna vele.

– Ugyan, Emily! Ha már megtörtént, akkor ne rágódj a többi dolgon! – simogattam meg az arcát.

– Igaz – sóhajtott mosolyogva. – Most induljunk a templomba, hiszen nemsokára feleség leszel.

Ha lehettem volna fehérebb, akkor biztos még jobban elsápadtam volna. Kisétáltunk az udvarra, ahol már várt a kocsi. Mellettünk megjelent Blaise öltönyben.

– Emlékszel? Én kísérlek az oltárhoz – jegyezte meg, mikor meglátta a meglepett arckifejezésemet.

Bólintottam, majd kis segítséggel beszálltam a szépen feldíszített autóba. Blaise átsétált a másik oldalra, s beült mellém. Láttam, ahogy Emily és Franziska is ugyan ezt teszi, majd elhajtanak. Mi is szép lassan elindultunk.

– Lia, biztos, hogy ezt akarod? – törte meg a csendet Blaise.

– Miért kérdezi mindenki ezt?! – fakadtam ki. – Ez az én döntésem! Nincs beleszólásotok.

– Csak aggódunk miattad. Igazán a te döntésed vagy csak azt hiszed, hogy a tiéd? Szerintem inkább Apád akarata – jegyezte meg rosszallóan.

– Miért jöttök mindannyian vele? Apának ehhez semmi köze! – vágtam rá dacosan.

Mire felfogtam, hogy mekkora hülyeséget mondtam, már késő volt.

– Akkor mihez van köze, hm? – förmedt rám Blaise kíméletlenül. – Tényleg egy ismeretlen alakkal akarsz egybekelni? Gyerünk, csak mondd azt, hogy ezt kizárólag magad miatt csinálod és békén hagylak! Tényleg végig akarod csinálni ezt az egészet? Gondold át még utoljára, és most az egyszer légy őszinte magadhoz! – nézett mélyen a szemembe.

Nem tudtam, mit akarok. Csak azt, hogy ez az egész nem helyes így, és én mégis meg fogom tenni. Ha törik, ha szakad, ha megtörök, ha szétszakadok, de megteszem.

– Igen. Magam miatt csinálom – válaszoltam habozás nélkül.

Blaise megütközve nézett engem.

– Hazudsz – állapította meg végül határozottan.

– Ha annyira jól kiismertél az együtt töltött időnk alatt, akkor tudod, hogy minden szavam igaz volt – válaszoltam komoran.

– Márpedig én nem fogom hagyni, hogy így elcseszd az életed! – fortyant fel hirtelen. – Elmegyünk. Te és én. Most rögtön elhagyjuk az országot. Nem lesz semmilyen esküvő. Megszöktetlek! – Meredten bámultam rá, majd kitört belőlem a nevetés. Ezen Blaise még jobban felhúzta magát.

– Komolyan azt hiszed, hogy azzal bármit is megoldanál? Ha igazán hallottad volna, amit mondtál, ugyanígy nevetnél. Blaise, köszönöm az igyekezeted, de igazat mondtam. Magamért teszem. Nem magyarázom el, mert úgysem értenéd meg. Minden, amit tehetsz az az, hogy ott állsz mellettem a végső pillanatban – öleltem meg.

Tényleg olyan volt, mintha a bátyám lenne. Még, ha nem is vér szerint.

– Tudd meg, hogy nem vagy normális – nyögte ki végül.

Elengedtem és rámosolyogtam:

– Már régóta tudom.

Ekkor valami olyat tett, amire sosem gondoltam volna. Főleg nem róla. Megcsókolt.

Nem az a szenvedélyes, amilyet Bill adott, miután újra találkoztunk a turné végeztével. Nem az a gyengéd, amit akkor kaptam Billtől, mikor aggódott értem.

Nem tudtam hova tenni. Semmilyen érzés nem kötődött hozzá a részemről.

Nem éreztem izgatottságot, nem éreztem bizsergést, sem melegséget. Csak egy csók volt. Olyan, mintha megölelt volna. Semmitmondó.

Miután Blaise elengedett, kíváncsian pillantottam rá, hátha megmagyarázza.

– Mi volt ez? – kérdeztem, miután Blaise nem mondott semmit.

– Nem értem, hogy hogyan lehetett sikeres a párkapcsolatotok Billel, ha nem tudod, hogy mi volt ez – jegyezte meg gúnyosan.

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, az autó megállt. Az ablakon kinézve láttam a templomot. Mély levegőt vettem. Blaise kiszállt és kinyitotta az ajtót nekem. Kikecmeregtem a kocsiból, majd Blaise karon ragadott és felsétáltunk a lépcsősoron.

Fent az ajtónál megpillantottam Emilyt és Franziskát. Mindketten ránk mosolyogtak, majd Franziska bement, hogy megkezdhessük a szertartást.

– Készen állsz? – kérdezte Emily, mikor felértünk a lépcsőn.

– Amennyire csak lehet – fújtam ki magam.

Emily egy sokatmondó pillantás kíséretében elindult befelé, amint felcsendült a nászinduló. Kis eltéréssel mi is elindultunk. Ahogy elhaladtunk a sorok között, sok ismerőst pillantottam meg.

Carlos, Tom, Gustav, Kristien és… Stacy is ott ült. Igaz, hogy nem is hasonlított egykori önmagához, de mégis ott ült, csak miattam. A vőlegény oldalán senki sem ült.

Az oltárra pillantottam. Ott állt a pap és egy alak, vállig érő szőke hajjal és egy fehér álarccal. Az alak magas volt és meglehetősen vékony.

Nagyon lassan sétáltunk Blaise-zel. Éreztem, hogy egyre idegesebb leszek. Minden lépéssel együtt a gyomrom is ugrott. A szívem olyan hevesen kalapált, hogy már a fülemben hallottam a dübörgést.

Mikor megérkeztem a helyemre, a zene elhallgatott és a pap hozzálátott a szertartáshoz. Nem figyeltem arra, hogy mit mondott. Az előttem álló férfit szuggeráltam. Próbáltam rájönni, hogy milyen lehet az arca, hogy ki is lehet ő az álarc mögött.

Egyszer csak az alak bólintott. Nem értettem, mire fel. Ekkor felfigyeltem rá, hogy a pap már hozzám intézi beszédét. Még pár perc és egy vadidegen felesége leszek. Miért is?

Az Apám miatt. Nem, gyerekes lenne ráfogni. Talán a megfelelési kényszerem az oka. Nem akarom, hogy bárki csalódjon bennem, főleg nem az Apám, ezért inkább belemegyek ebbe az egészbe.

Mi hasznom származik ebből? Semmi. Talán nem lesz bűntudatom, hogy nem teljesítettem Apám utolsó kérését. Viszont szenvedni fogok, mert a férfi, aki előttem áll nem az, akit szeretek. Várjunk csak!

A férfi, akit szeretek, egészen Londonig menekült, miután megtudta, hogy el kellene vennie. Mégis igaza volt. Nem voltam vele tisztességes. Már akkor tudtam a házasságról, mikor összejöttem vele, mégse mondtam el neki. Nem hányhatom a szemére, hogy elhagyott.

Miért akarom elszúrni az életem most? Bill után mehetnék, és mondhatnám, hogy nem kell elvennie. Leléphetnék innen most rögtön. Nem tartozom semmivel az Apámnak, hiszen halott. Nem csalódhat már bennem, hiszen halott. Nem kell megtennem, hiszen…

Franziskának és Blaise-nek is igaza volt. Most már minden világos. Minden rajtam múlik. Ez az én döntésem. Ez az én életem. És tudom, hogyha megteszem, nagyon meg fogom bánni.

– Amelia Grumann, akarod az itt jelenlévő férfit hites férjedül? – zökkentett ki a pap a gondolatmenetemből.

Ránéztem rémülten, majd az előttem álló alakra, utána Emilyre és Franziskára, majd a tömegre. Mindenki feszülten figyelt és várta a válaszomat.

– Én… – kezdtem bele, s éreztem, ahogy a szám kiszárad –, nem tudom ezt megtenni. Sajnálom. Nem mehetek hozzá ehhez a férfihez, mert mást szeretek – fejeztem be csukott szemmel.

– Még így sem szeretnéd? – hallottam egy hangot.

Kinyitottam a szememet az ismerős hangra, és előttem nem más állt, mint Bill. A fehér álarc és a szőke haj a kezében volt.

A szemébe néztem. Tekintete melegséget és szeretet sugárzott és mindennek a tetejébe szelíden mosolygott rám.

Sírni akartam, és elmondani neki, hogy sajnálom, hiányzott, és nagyon szeretem. Hozzábújni és szorosan ölelni.

– Amelia Grumann, akarod az itt jelenlévő férfit hites férjedül? – kérdezte a pap ismét.

Nem jött ki hang a torkomon. Akárhogy próbálkoztam, nem bírtam kinyögni egy szót sem, ezért vad bólogatásba kezdtem. A pap ezt természetesen igennek vette.

– Ezennel házastársakká nyilvánítalak benneteket.

Bill elvette a gyűrűt, és felhúzta az ujjamra. Nem hittem a szememnek. Az a gyűrű volt, amivel megkérte volna a kezem. Hogy került ide?

Én is elvettem a gyűrűt és felhúztam Bill ujjára.

– Megcsókolhatod a menyasszonyt! – szólt a pap ünnepélyesen.

Bill pedig odahajolt az ajkamhoz. Várta, hogy én tegyem meg az utolsó lépést. Én pedig boldogan megcsókoltam. Hallottam a tapsot, a fütyülést és a kiabálást.

Miután elszakadtunk egymástól, elindultunk kifelé a templomból. Kint virágeső várt ránk és egy fekete autó feldíszítve. Miután beszálltunk, még utoljára ránéztem a többiekre.

Mind tudták a végét. Mindannyian. Csak egy fontos leckét akartak nekem tanítani. Egy életre megtanultam, és sosem fogom elfelejteni!

Hiszen ahhoz, hogy boldog legyek a szívemet kell követnem.

Billre pillantottam, aki beindította az autót. Érezte a tekintetemet magán, ezért kérdőn rám nézett.

– Bill, én… – kezdtem bele, de az ujját az ajkamra tette.

– Amelia Kaulitz, szeretlek. – Elmosolyodtam, majd megcsókoltam. Ekkor vettem észre, hogy könnyek csorognak végig az arcomon.

– Én is szeretlek – suttogtam boldogan.

Az én tündérmesém valóra vált, és a hercegem eljött értem. Ennél többet nem is kívánhattam volna. A szerelmünk több volt, mint amiről valaha is álmodtam. Bill nemcsak a férjem és szerelmem lett, de a lényem egy része is.

Ő volt a végzetem és én az ő végzete.

Vége