1-10. rész

1. rész

Minden valamire való német sztár ad interjúkat, és fellép beszélgetős műsorokban. Most épp egy ilyen műsor felvételén csücsültem, és válaszolgattam a sablonos kérdésekre, de mégsem vagyok sztár. Hogy mi az oka? Mindjárt elmesélem!

A nevem Amelia Grumann, tizennyolc éves vagyok, és személyi asszisztensként dolgozom.

Épp egy híres énekes lány nevében válaszolgatok a kérdésekre, ugyanis ő nem tudott eljönni. Engem előreküldött, és mikor kiderült, hogy nem jön, eldöntötték, hogy én leszek a vészterv, ezért mesélnem kellett róla és a munkájáról.

Mivel nem vagyok a szavak embere, óvatosan fogalmaztam meg minden mondatomat, nehogy valami badarságot mondjak.

– Köszönöm, hogy itt voltál, Amelia – állt fel a műsorvezető, és kezet nyújtott nekem.

– Én is örülök, hogy itt lehettem – viszonoztam.

Még vetett rám egy sürgető pillantást jelezve, hogy ideje gyorsan távoznom, majd a kamerához fordult.

– Még két vendég, és jön a Tokio Hotel! – jelentette be emelkedett hangnemben, mintha valami ünnepélyről lenne szó.

Én pedig addigra már kisiettem a színfalak mögé. Kint elindultam a sminkszobába, mert otthagytam a táskámat.

Mikor beléptem, már láttam, hogy egy fekete hajú srác ül abban a székben, ahol még én ültem fél órája. Elgondolkodva bámultam hátulról a fiút. Miután visszarázódtam a valóságba, felvettem a táskámat, és kifelé indultam.

– Hé, te! Állj csak meg! – hallottam egy parancsoló hangot.

Megdermedtem, majd megfordultam, és a saját ujjammal magam felé böktem, mintha azt kérdeznem: Te hozzám beszélsz?

– Igen te! Ne nézz olyan bambán! Hozz egy kólát! Pepsi legyen, ne Coca! – parancsolt rám Bill Kaulitz félvállról.

Miután eltelt egy jó két perc, és még mindig nem mozdultam, újból rám szólt.

– Siess már! Nemsokára jelenésem van! Téged pedig nem azért fizetnek, hogy bámulj engem! – mordult fel.

Istenem, ha ennyire odáig van azért a kóláért, rajtam ne múljék! Veszek neki egy dobozzal.

Kimentem az ital automatához és bedobtam a pénzt. Kikerestem volna a megfelelőt, de csak Coca Cola volt. Mindegy, majd megissza!

Megvettem az üdítőt, és visszasiettem Billhez. Már épp az ajtónál voltam, mikor meghallottam bentről.

– Ja, elküldtem az egyik itt dolgozó csajt kóláért, de az a buta liba, még nem jött vissza. Ennyi ideig tart megszerezni egy kólát, vagy már olyan hülye, hogy az automatát sem tudja kezelni?! Mindegy, gondom lesz rá, hogy kirúgják! – hallatszott Bill dohogása bentről.

Mit képzel ez a bunkó paraszt? Csak mert van két szép szeme, meg több millió eurója, már így beszélhet másokról?!

Mielőtt beléptem volna, jól felráztam az üdítőt.

– Nagyon sajnálom, de csak Coca Colát tudtam hozni – léptem be bűnbánó tekintettel.

– Aj, te tényleg semmire nem vagy jó! Nem lényeg. Ne állj ott, inkább hozd ide! – nyújtotta ki a kezét felém.

Odasuhantam, a kezébe nyomtam, majd sietősen távoztam még mielőtt kinyitotta volna.

Épp a folyosó felénél jártam, mikor egy spriccelés, és hatalmas ordítás hallatszott.

Nagy puffanás ütötte meg a fülem, ezért reflexből visszafordultam. Ekkor szembetaláltam magam egy dühtől tajtékzó Billel, aki épp felém tartott.

A sminkjét és a haját tönkretette az ital. Én pedig nem bírtam megállni, hogy el ne nevessem magam.

– Te! Ne nevess! – mutatott rám szikrázó szemekkel.

– Te helyett inkább szólíthatnál a nevemen – kuncogtam. – Amelia vagyok.

– Az most nem érdekel. Nézd meg mit csináltál! – mutatott végig magán.

Egy biztos! Tényleg szórakoztató látványt nyújtott. Ahogy itt pattogott nekem, az arcát fekete patakocskák borították, a haja meg lelapult, a fehér pólója tele volt barna pöttyökkel.

– Én elégedett vagyok a munkámmal – néztem rajta végig vigyorogva.

– Ezért kirúgatlak – fenyegetett meg.

– Sok sikert hozzá! – mondtam mosolyogva, majd ellépkedtem.

Bill mellett megjelent a sminkes lány egy törülközővel.

– Kérem, siessen, még rendbe kell hoznunk! – kérlelte óvatosan, látva Bill felpaprikázott arcát.

– Ki volt ez a lány? – kérdezte dühöngve.

– Azt hiszem az előző vendég személyi asszisztense – felelte bizonytalanul.

Bill visszacsörtetett a helységbe, hogy újra elkészítsék a forgatásra. Közben pedig bosszút forralt a fejében. Miután vége lett a forgatásnak, mindent kitervelt.

Bill Kaulitz sose volt az a fajta ember, aki hagyta, hogy mások gúnyt űzzenek belőle. Ha sikerült is valakinek, az számíthatott a kölcsön visszafizetésére. Persze, ezt csak azok tudták igazán, akiknek már volt dolguk ilyen ügyben vele, vagy közel álltak hozzá. Már pedig lehetett az illető fiatal vagy idősebb, férfi vagy nő, Bill nem maradt adósa soha senkinek!

2. rész

Tíz körül értem haza. Mikor beléptem az ajtón, már láttam, hogy az üzenetrögzítőm javában villog.

Leraktam a szatyrokat és a táskámat. Hát igen, néha kell kaját is kellett vennem. Hiába töltöttem napjaim nagy részét szaladgálással, azért este inkább valami rendes kaját szerettem enni. Sokszor már egy gyros láttán is elfogott a hányinger, annyi ilyen gyorskaját ettem.

Levettem a kabátomat és a sálamat, majd a fogasra akasztottam, utána megszabadultam a csizmámtól is. Kint eléggé hideg volt már november lévén.

Ezek után odaléptem a telefonhoz, hogy lehallgassam az üzeneteimet.

– Önnek tizenkilenc új üzenete van – közölte velem a hang.

Hú, ez nem semmi! De az eddigi rekordom akkor is a hetvenhárom volt.

1. üzenet: Itt Jan! Holnap, mielőtt bejönnél a stúdióba, menj el a tisztítóba és hozd el a ruhákat, aztán el ne felejts vásárolni kaját, meg italt… – hatásszünet, hogy felfogjam, mit akart –, és gyere korábban, mert ki kell takarítani a termet! Van még valami? Ja, hát persze, vendégek is jönnek, úgyhogy vedd elő a legbájosabb formádat!

2. üzenet: Szia, Lia! Lauri vagyok. Nem hívtál vissza a múltkori óta. Csak azt akarom mondani, hogy az tényleg nem az volt, mint aminek látszott…

– Persze, én pedig tudok repülni! Te szemét állat! – üvöltöttem az üzenetrögzítőnek.

Ennyi kellett, fogtam és töröltem a maradék üzeneteket.

Az a szemét pancser épp a pincérnővel flörtölt, mikor betoppantam az ötödik randinkra. Minek nézett ez engem?!

Miután jól kidühöngtem magam, elpakoltam a konyhában, és úgy döntöttem, hogy salátát vacsorázom.

Épp bekaptam volna az első jól megérdemelt falatot, mikor megcsörrent a mobilom.

– Igen? – vettem fel nagyot sóhajtva.

– Hol vagy már? Megígérted, hogy itt találkozunk a téren – hallottam meg a legjobb barátnőm dohogó hangját a túloldalon.

Ó, a francba! Teljesen kiment a fejemből a mai nap után.

– Tudod mit? Inkább ugorj fel hozzám! Most csináltam egy diétás vacsit, ráadásul van egy vicces sztorim is – ajánlottam fel finoman.

Ha elfelejtettem a találkáinkat, nagyon pipa tudott lenni rám.

– Oké – sóhajtott mélyet –, de ezért lógsz nekem egy ebéddel!

Már legalább öttel lógtam neki, és ebből még egyet sem váltottam be.

– Nagyon sajnálom, Emily! – nyitottam ki az ajtót, majd betessékeltem.

– Mindegy – legyintett, majd leült a kanapéra. – Képzeld, a főnök kitalálta, hogy újra kell kezdenem a plakáttervezését. Annyira egy barom az a pasas! Csak az a kár, hogy olyan jól néz ki. Folyton elvonja a figyelmem a munkáról a szép szeme, az érzéki szája – áradozott róla egy sort.

Én is ismertem Franket, de szerintem korántsem volt olyan jó pasi. Szőke haj, kék szem, kigyúrt test, de mégis olyan túl műnek tűnt nekem.

– Talán be kéne próbálkoznod nála egy ebéddel munkaügyben. Abból még bármi kisülhet – adtam neki az ötletet.

– Á, ő nem az a fajta! Most van barátnője is – tömte magába az általam készített salátát.

– Nem irigyellek – töltöttem egy pohár teát neki.

– Mondtad, hogy van egy érdekes sztorid.

– Hát az úgy volt, hogy… – és ezzel elmeséltem neki a mai napomat.

A végén már dőlt a nevetéstől. Így visszagondolva tényleg nagyon poénos volt az egész.

Emily huszonkét éves volt, mégis nagyon jól megértettük egymást. Ő is rengeteget segített, miután a szüleim meghaltak. Jan pedig felvett személyi asszisztensének apám miatt, és a munkában is mindenki kedves volt velem. Elnézték a csetléseim-botlásaim. Jan idővel elkezdett apáskodni felettem, hiába voltam felnőtt.

Eladtam a családi házunkat, és a pénz egy részéből vettem egy apartmant itt Berlinben, a többit bankba raktam az ínségesebb időkre.

Aztán megismerkedtem Stacyvel, Németország új csillagával, akinek Jan volt a menedzsere. Úgy tekintett rám mindig is, mint egy nővérre, mivel még csak tizenöt éves volt. Aranyos lánynak találtam, leszámítva egy-két allűrjét: rengeteg nyafogott, és minden olyan dolgot, amit nem akart, a nyakamba varrt.

– Te aztán megint jól megcsináltad! Reménykedj, hogy nem rúgat ki! – törölte le a könnyeket Emily az arcáról.

– Á, túl hülye ahhoz! – legyintettem vigyorogva. – Meg nem lehet olyan szemét, hisz’ szerinte még egy automatát se tudok kezelni. Akkor így hogy találnék másik állást?! – kérdeztem drámaian.

– Milyen igaz. Túl analfabéta vagy hozzá – nyújtotta ki a nyelvét a nevetve. – Hú, már ennyi az idő? Holnap korán kell kelnem a főnök miatt – húzta el a száját.

Elköszöntünk, majd lefürödtem, aztán lefeküdtem aludni, ugyanis másnap hosszú nap várt rám.

3. rész

Hangos csörömpölésre ébredtem, mire rájöttem, hogy csak a mobilom csörgött.

– Halló? – szóltam bele kómásan.

– Oké, a terv megváltozott. Kapsz negyven percet, hogy itt állj a stúdióban, normálisan felöltözve. A ruhák miatt ne aggódj, majd Cassie elintézi! Hozz négy pohár kávét: kettőt két cukorral és egy tejjel, egyet három cukorral, az utolsót pedig egy cukorral és négy tejjel! Aztán némi péksüteményt is vegyél! Nem is, inkább apró teasüteményt. Vegyél négy doboz Red Bullt, és barackos tealevelet. Végül egy szó: Ne késs! – tette le a telefont Jan.

Miután befejezte a mondókáját, két dologra jöttem rá:

1. Fent voltam és alig emlékeztem valamire abból, amit mondott.

2. A ne késs, az két szó.

3. Az órám most ütötte a hat húszat, pedig ma csak nyolcra kellett volna bemennem.

Turbó sebességre kapcsoltam. Belebújtam a kedvenc farmeromba és felvettem hozzá egy fekete garbó pulcsit. A hajamat feltűztem, de az alját leengedve hagytam, így látszott a hullámossága.

Felkaptam a táskám, kabátom, és már otthon se voltam. A teásnál kezdtem, majd rohantam a kávézóba, végül egy boltba. Sikerült mindent beszereznem, és még reggeliznem is.

Mikor beléptem a stúdióba, egy ujjongó és igen vidám Stacy fogadott.

– Jó reggelt, Lia! Annyira boldog vagyok, hogy végre eljött ez a nap! – ugrándozott és tapsikolt, mint egy ötéves.

– Reggelt – köszöntöttem kevésbé lelkesen.

– Késtél két és fél percet – jött be Jan is a telefonját nyomkodva.

– Az én órám szerint nem – feleltem sértődötten.

– Jó, jó – forgatta meg a szemét bosszankodva. – Kérlek, készíts egy kis teát, a kávékat meg rakd le az asztalra, ahol a kanapék vannak! A tárgyalófelek nemsokára megérkeznek.

Jan úgy értette a lerakást, hogy előbb össze kellett takarítanom. Úgy nézett ki a hely, mint egy szeméttelep.

Fél órámba került elfogadható állapotba hozni. Eközben Cassie, Jan asszisztense, is befutott.

– Meghoztam a ruhákat, meg a papírokat, amiket kértél – nyomta Jan kezébe a dolgokat.

– Lia, ha már a konyhában vagy, csinálhatnál egy kis gyümölcssalátát! – hallottam Stacy hangját.

–Sajnálom, Stacy, de még a konyha közelében sem járok – kiabáltam vissza, miközben még egyszer átfutottam a felmosóronggyal a padlón.

– Bocsi a kupiért! A tegnapi próba a bandával elhúzódott, ezért sem tudtam menni a műsorba – állt meg mellettem pirulva.

– Semmi gond, elvégre ezért kapom azt a csekélyke fizetést. Nem igaz, Jan? – hangsúlyoztam ki a végét.

Stacy úgy döntött, hogy segít a konyhában, hogy előbb kész legyen minden.

– Vigyázz már! Majdnem elvágtad az ujjad megint – csóváltam meg a fejemet rosszallóan.

– Bocs, csak alig bírok magammal! Annyira várom, hogy ideérjenek. Ez életem egyik legnagyobb lehetősége! Ráadásul ők kerestek meg minket. Ez valami pluszjelentést takar – hadarta boldogan.

Kellett pár pillanat, mire eljutott minden infó az agyamhoz. Eskü, nem vagyok lassú felfogású! Na jó, talán egy kicsit…

– Értem, értem. De még is kikről van szó? – vettem le a tűzhelyről a teát, majd kitöltöttem csészékbe.

– Hát a… – kezdte.

– Itt vannak! – kiabált be Cassie, félbeszakítva Stacyt. Csak úgy zengett az egész épület, Stacy akkorát sikított örömében.

Ezután pedig, mint egy őrült, eldobta a kést, a narancsot, és felkapott egy törlőkendőt, megtörölte a kezét, majd, mint akit puskából lőttek ki, úgy elrohant.

Én meg ott álltam a konyha közepén a tálcával és néztem ki a fejemből, mint valami ügyeletes idióta.

Kintről már szűrődtek be különböző hangok. Ha jól hallottam, legalább hatan jöttek. Népes egy társaság lehet.

Oké, Jan azt mondta vegyem elő a jobbik oldalamat, és legyek a kedves kis asszisztenslány.

Tehát mosolyogva elindultam befelé, ahova letelepedtek mindannyian. Beleértve Stacyt és Cassie-t is.

Mikor beléptem, lehervadt az arcomról a mosoly, és a helyére döbbenet ült ki. Kis híján kiejtettem a tálcát a kezemből.

– És akkor mennyi idő is lenne? – kérdezte Jan egy öltönyös pasastól, aki észrevéve engem rám meredt, mire Jan is idenézett. – Á, ő itt Amelia Grumann, Stacy személyi asszisztense – bemutatott Jan, és felállt.

A szobában még másik négy kíváncsi szempár szegeződött rám.

Négy fiú, négy nagyon híres srác. Pontosabban a Tokio Hotel tagjai ültek a kanapén és kíváncsian meresztgették a szemüket rám.

Muszáj, muszáj összekapnom magam!

Ekkor eszembe jutott, hogy Billnek akár néhány szavába kerül és én itt helyben repülhetnék ki. Erre kicsit megremegtem, mert tényleg nem találnék könnyen másik munkát egy szimpla érettségivel.

– Örvendek a találkozásnak – nyögtem ki, majd odamentem, és letettem az asztalra a tálcát.

Mindenki illedelmesen köszönt, még Bill is. Úgy nézett ki, hogy nem ismert fel. Miután kiosztottam a teát annak, aki kért, leültem a fotel karfájára, amiben Cassie ült, és hallgattam a tárgyalást.

Többek között arról volt szó, hogy Stacy lenne az elő zenekar a TH következő európai turnéján.

Egy ideje olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne, ezért odafordultam a fiúkhoz. Tom nagyban méregetett engem. Mikor észrevette, hogy észrevettem, Billhez hajolt és a fülébe súgott valamit, erre ő rám nézett és bólintott.

Nekem ezek után több se kellett, hanyatt-homlok menekülni akartam innen.

– Cassie, én visszamegyek a konyhába befejezni a gyümölcssalátát – mondtam halkan, mire ő jelezte, hogy oké.

Utána, mit sem törődve a többiekkel, kislisszoltam a konyhába. Leültem az asztalhoz, és folytattam a gyümölcsök felaprítását.

– Nem felejtettelek ám el – súgta hirtelen valaki a fülembe.

4. rész

– Nem felejtettelek ám el – suttogta valaki a fülembe.

A szívem kihagyott egy dobbanást, és a kés is kiesett a kezemből. Senkit nem hallottam bejönni, ráadásul háttal ültem az ajtónak.

Az a valaki fogta magát, és leült a velem szemben levő székre.

– Bill Kaulitz – suttogtam rekedten.

– Amelia Grumann – mondta mosolyogva ő is.

– Tehát emlékszel rám – jelentettem ki tényszerűen, majd felvettem a kést újra, és nekiálltam felszeletelni az utolsó almát.

– Igen, ez csak természetes. Hiszen csak két napja történt, és az óta se tudom kiverni a fejemből – válaszolta, majd rákönyökölt az asztalra, és a kezével megtámasztotta a fejét.

Én csak hallgattam, mint a sír.

Mit mondhatnék neki? Mert, hogy bocsánatot az fix, hogy nem fogok!

– Nem azért jöttem, hogy a bocsánatodat követeljem – szólalt meg kis csend után.

Mi a fene? Csak nem gondolatolvasó?

– Én meg amúgy sem kérnék – feleltem dacosan, miközben összekevertem az immár kész salátát.

– Azt sejtettem – jegyezte meg. – Nem vagy az a fajta.

– Ne mondj előítéletet olyan emberről, akivel csak kétszer beszéltél! Én se mondom rólad, hogy egy beképzelt, bunkó, hisztis, transzvesztita-szerű divatmajom vagy – vettem ki nyolc kistálat, majd megtöltöttem őket salátával.

– Viszont ez a véleményed rólam, ami már önmagában egy ítélkezés, elvégre nem is ismersz – kelt fel az asztaltól.

Ezt a csatát már nem nyerem meg ellene.

– Oké, ez így van. Azért jöttél, hogy kirúgass, nem? – kérdeztem, miközben rápakoltam a dolgokat egy tálcára.

Bill elnevette magát, erre én értetlenül ránéztem. Ennyire vicces lenne, hogy elvesztem miatta a munkahelyem?

– Én? Kirúgatni téged? Még csak meg sem fordult a fejemben. Helyette egészen másra gondoltam – válaszolta sejtelmesen mosolyogva.

Inkább tudni nem akarom!

Felvettem a tálcát, majd elindultam kifelé. Bill követett, némán mentünk egymás mellett.

Őszintén, most mit kéne mondanom neki?

Mikor beértünk a szobába, a többiek tudomást sem vettek nagyon rólunk. Én mosolyogva körbekínáltam a salátát, utoljára Billhez fordulva. Ő bólintva elvett egy tálat, majd leült és evett.

– Szóval, ha mindent megbeszéltünk, akár holnap alá is írhatná a szerződést, Stacy – fordult az ismeretlen pasi hozzá.

– Nekem megfelel minden kritérium. Kivéve egyet – tette hozzá határozottan.

Ha munkáról van szó, nagyon felelősségteljes tud lenni.

– Még is mi? – kérdezte a férfi kíváncsian.

– Igényt tartok mindkét személyi asszisztensemre, és arra, hogy ők is teljes ellátásban részesüljenek – felelte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Persze ez alatt Cassie-re és rám gondolt. Cassie hiába Jan asszisztense, Stacy már inkább őt is csak a sajátjaként emlegeti.

Nekem ettől tátva maradt a szám meglepettségemben, ugyanis még sosem voltam koncertkörúton vele. Klipforgatáson, tévéfellépésén, díjátadón igen, de koncertsorozaton még soha.

Cassie oldalba bökött, hogy csukjam be a szám. Így is tettem, de még mindig nem tértem teljesen magamhoz.

– Ez természetes. Minden ellátást biztosítunk önnek és a hölgyeknek is – mosolygott ránk.

– Remek, már csak egy dolog maradt hátra – csapta össze a kezét Tom.

Mindannyian kérdőn néztünk rá.

– Stacy, tartanál egy kis bemutatót nekünk? – kacsintott rá pajkosan.

Stacy erre láthatóan elpirult és csak bólogatni tudott.  Mindig is bejöttek neki a rosszfiú típusú srácok. Tom Kaulitz pedig abba a kategóriába tartozott a nő ügyeit véve.

Stacy felállt, majd őt követve átvonultunk a stúdiószobába.

Beállt a mikrofon elé, majd bekapcsolták neki a zenét. Az egyik legjobb számát énekelte, ezt még én is nagyon szerettem. Az elszakadásról szól, és arról, hogy kövesd az álmaidat.

Miután befejezte, jött a tapsvihar, ő pedig vigyorogva meghajolt többször is.

– Ez csodálatos volt, kicsi lány – mosolygott rá Tom, mire Stacy megint elpirult.

Ez nekem nagyon nem tetszik! Tom nem hozzávaló, ráadásul egy nőcsábász és…

Ó, a fene! Már megint az előítéletek…

– Akkor minden, ami itt elhangzott, bekerül a szerződésbe és holnap már a kishölgy kézhez is kapja! Átnézheti személyesen, vagy akár az ügyvédjével is – mondta monotonon a pasi, aki a fiúkkal jött.

A nevét még mindig nem tudom, pedig figyeltem hátha mondja valaki.

– Köszönjük, David – nyújtotta barátian felé a kezét Jan.

David – ezek szerint így hívják – viszonozta és eleresztett mellé egy apró félmosolyt.

– Értem, de még lenne egy kérésünk, persze csak ha nem lenne probléma – tette hozzá sokat sejtetően David.

– Szerintem bármi is az, megoldhatjuk – válaszolta Jan segítőkészen.

– Remélem, de ehhez elég, hacsak hárman tárgyalunk. Sajnos indulnunk kell, mert a fiúknak jelenésük van, és még fel kell készülniük a turnéra is – fordult a fiúk kíséretében az ajtóhoz.

– Rendben. Lia, kérlek, kísérd ki őket! – vette elő Jan a mobilját.

Nagyon nem fűlött hozzá a fogam, de Cassie időközben lelépett, Stacy pedig nem kísérgetheti őket, elvégre rossz fényt vetne ránk.

– Kérem, jöjjenek utánam! – mentem előre, a fiúkat csak nem tegezhettem le a menedzserük jelenlétében.

Ők minden szó nélkül követtek. Mikor elértük a főbejáratot, kinyitottam nekik az ajtót, és megvártam, hogy kifáradjanak. Utoljára Bill ment ki, előtte még vetett rám egy furcsa pillantást, ami nem tudom, mit jelenthet.

Visszasiettem, és csak azt láttam, ahogyan Stacy körbecigánykerekezte a szobát.

– Éljen, éljen! Sikerült! A sok munka nem veszett kárba! – kiabálta teli torokból.

Én meg ott álltam az ajtóban, és mosolyogva figyeltem az attrakciót.

– Tudom, hogy nagyon jól elvagy, de engem is beavatnál egy-két részletbe? – mentem be és ültem le.

– Persze, elmondok mindent! – kiáltozta ujjongva.

Leült ő is, és elhadart csomó dolgot. Többek között meg tudtam, hogy két hét múlva indulunk és egész Németországot bejárjuk. Összesen harmincegy állomás lesz, és mindenhol három vagy négy napot fogunk tölteni.

Külön busz lesz nekünk és a fiúknak is, plusz mindenki külön szobát kap. Külön öltözője lesz Stacynek, ahová mi is bejáratosak leszünk. Ezen kívül kapunk egy VIP kártyát, amivel közlekedni tudunk, ha ki kell mennünk valahova valamiért a színpad mögül.

– Így már az összes lényeges dolgot tudom. Ha még van valami, Jan úgyis közli, amint rosszul csinálok valamit – elmélkedtem hangosan.

Jan mindig ezt csinálja, utólag mondja meg, hogy azt nem úgy kellett volna. De hát ez van.

A nap hátralévő részét munkával töltöttük. Hát nem egy unalmas nap volt, az tuti!

Este hullafáradtan értem haza. Megint lehallgattam az üzeneteimet.

– Szia! A nevem Jessika. Nem ismersz, de egyszer beülhetnénk valahova beszélgetni és…

Itt töröltem az üzenetet.

Utálom, mikor tök idegen lányok és fiúk akarnak velem megismerkedni, csak hogy közelebb jussanak Stacyhez. Ettől felfordul a gyomrom!

Egy gyors vacsora után, mikor éppen elmerültem a habos fürdővízben, csörgött a telefonom.

– Igen? – szóltam bele.

– Csak azt akartam mondani, hogy holnap nélkülözni tudjuk a szolgálataidat – jelentette be fennhangon Jan.

– Ez remek, akkor holnap ezek szerint lesz egy szabadnapom – vidultam fel.

– Igen. Jó éjszakát!

– Neked is – tettem le.

Végre valami jó is történik. Ezzel ellazítottam magamat a kádban és másfél órán át relaxáltam benne. Utána befészkelődtem az ágyba.

Reggel korán keltem, hogy elmehessek egy kicsit kocogni. Ritkán adódik rá lehetőségem, ezért is használtam ki most.

Délelőtt úgy döntöttem, hogy kínait ebédelek. Otthon leültem a kajával az asztalhoz és enni kezdtem, mikor is csöngettek. Odamentem az ajtóhoz, és a kukucskálón kinéztem.

Hátrább húztam a fejem, majd megráztam kissé. Először azt hittem rosszul látok, ezért megint belenéztem.

Nem, tényleg ő állt az ajtóm előtt.

5. rész

Kinyitottam az ajtót, és nem takartam el a nagy meglepettségem.

Pont Ő? Pont most? Pont itt? És pont… pontosan miért is?

– Te mit keresel itt? – vontam kérdőre döbbenten.

– Úgy volt, hogy csak holnap szabadott volna elmondanom neked, de szerettem volna inkább négyszemközt közölni. Bemehetek? – pillantott mögém kíváncsian.

Pár perc gondolkodás után szélesre tártam az ajtót, ő pedig mosolyogva bejött.

Visszamentem a konyhába és leültem az asztalhoz.

– Ugye nem gond, ha közben befejezem az ebédemet? – kérdeztem, és újra elkezdtem enni.

– Nyugodtan. Először is el kell mondanom, hogy nekem semmi közöm ehhez. Én tiltakoztam ellene, de ő hajthatatlan volt – sóhajtott mélyet.

– Értem, folytasd! – mondtam, majd bekaptam még egy falat csirkét.

Valójában halvány fogalmam sincs, miről beszél, de inkább megvárom, hogy végigmondja, hátha értelmet nyer.

– Eléggé meglepődött Cassidy is, de késő volt. Megtörtént és aláírta. Én tényleg nagyon sajnálom! Ez nem fair veled szemben – nézett rám együttérzőn.

Csak tudnám, miről van szó!

– Kérsz inni? – álltam fel.

– Igen, egy kis ásványvíz jólesne – válaszolta a nyakkendőjén lazítva.

Kivettem két poharat és megtöltöttem, odaadtam neki, majd én is visszaültem.

Bedöntötte a pohár tartalmát, én pedig kíváncsian figyeltem őt.

– Köszönöm. – Bólintottam jelezve, hogy szívesen. – Most pedig, ugye tudod, hogy holnap lesz apád születésnapja? – kérdezte komoran.

Én lassan bólintottam. Hogy is felejthetném el a szüleimet? Még öt hónapja sincs, hogy történt a baleset.

– Apád végrendeletének volt egy záradéka – vett egy mély levegőt Carlos.

Carlos volt apám ügyvédje, és van egy társa Cassidy. Miután Apáék elhaláloztak, elmentem a végrendelet felolvasására. Gyámomnak Apa egyik volt munkatársát kaptam volna meg, ha nem lettem volna felnőtt. Ezen kívül mindent rám hagytak, Apa és a mostohaanyám is.

Rápillantottam, hogy folytathatja. Közben felemeltem a poharam, hogy igyak.

– Miszerint a huszonegyedik születésnapod előtt férjhez kell menned – nyögte ki elhalóan.

A víz kispriccelt a számból egyenes vissza a pohárba. Elkezdtem köhögni és verni az asztal a kezemmel. Miután visszanyertem az egyenletes légzésemet, megint ránéztem azon reménykedve, hogy elröhögi magát, és azt mondja: Bevetted!

De nem. Halálosan komoly arccal ült továbbra is.

– Mondd, hogy ez egy vicc! – nyögtem fel. – Könyörgöm! Hogy? Miért? Mikor? Mi történik, ha nem jön össze? – tettem fel a kérdéseimet megrökönyödve.

Nem teheti ezt velem a saját apám! Húsz évesen férjhez menni?!

– Különösebb indokot nem mondott, csak azt, hogy szeretne jó kezekben tudni majd.  Úgy körülbelül négy évvel ezelőtt jött be ezzel az ötlettel az irodába. Ha mégse sikerül férjet találnod, akkor a huszonegyedik születésnapodon fel kell bontanunk egy levelet, ami tartalmazza a leendő vőlegényed nevét – válaszolta készségesen Carlos.

Ott ültem és meredtem magam elé. Ha nem találok három éven belül egy olyan személyt, aki hajlandó elvenni, akkor egy idegennel kell összekötnöm az életemet?!

Apának tuti elment az esze, mikor ezt kitalálta!

– Van még valami? – kérdeztem csendesen.

– Azt hiszem más nincs. Jobb lesz, hogyha most egyedül hagylak – állt fel.

Én is felpattantam és kezet nyújtottam neki.

– Köszönöm, hogy eljöttél és tudattad velem – mondtam udvariasan.

– Nagyon szívesen. További szép napot! – válaszolta, majd elment.

Én pedig szinte sokkos állapotban ültem a padlón.

El se hiszem, hogy a saját apám ezt tette velem! Mit csináltam, hogy ezt érdemlem?

Végül összeszedtem magam, letöröltem könnyeimet, mert megint csengettek. Most csak úgy, minden nélkül nyitottam ajtót.

Az ajtóban most megint egy olyan személy állt, akiről az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fog lenni vagy, hogy egyáltalán tudja a címemet.

– Bill? – néztem rá meglepetten.

– Szia. Szerettem volna közölni, hogy… te sírtál? – kérdezte zavartan.

Mintha annyira érdekelné. Ráadásképp nem vagyunk barátok, hogy kisírjam neki minden bánatomat.

– Nem! – vágtam rá. – Miért jöttél? – tereltem el a szót.

Bill egy pillanatig töprengett és méregetett engem. Pedig nem téptem a hajam, nem borítottam fel semmit és nem sírtam annyira. Tehát nem nézhettem ki úgy, mint egy elmebajos liba.

– Ez nem folyosó téma – jelentette ki határozottan.

Ezzel arra célzott, hogy engedjem be. Mit bánom én! A mai napom pocsékabb nem lehet. Meghallgatom, mit akar, aztán elküldöm a francba. Ki tudja, még poénból hozzá is vágok egy-két cuccot.

Megint szélesre tártam az ajtóm, ő pedig lazán besétált, közben pedig szemügyre vette a lakásomat. Bizonyára nagyon érdekelte, milyen körülmények között élek.

Bevezettem a nappaliba és hellyel kínáltam. Ő leült a kanapéra, majd tovább nézelődött.

– Ha nézelődni jöttél, arra van az ajtó – mutattam neki.

– Igazából úgyis kidobsz, amint meghallod, amiért jöttem – vonta meg a vállát.

Már épp válaszoltam volna, mikor megcsörrent a telefonom.

– Igen? – vettem fel.

– Lia, Bill ott van? – kérdezte Jan szinte kétségbeesetten.

– Aha. Miért? – értetlenkedtem.

– Mondd meg neki, hogy mégsem áll! Le van fújva! Én nagyon sajnálom! Nem kellett volna ezt csinálnunk. Először fel sem fogtuk, miről van szó. Aztán az orrom alá dugták a papírt, én pedig meg se nézve azt, aláírtam. Úgy sajnálom! – hadarta Jan.

Bill kikapta a kezemből a kütyüt, én meg tátott szájjal ültem.

– Jan, már megbeszéltük és aláírtad a szerződést. Ha nem szeretnél jogi ügyet belőle, nem tudsz mit tenni ellene. Most már az enyém, pontosabban a bandáé. És még egyszer köszönjük ezt a remek üzletet – tette le Bill.

Bill ezek után rám nézett. Én még mindig úgy ültem ott, mint aki sóbálvánnyá vált.

– Jól vagy? – lengette meg a kezét előttem.

Én pedig ránéztem. Amíg ő beszélgetett Jannal, én újra átfutottam a mai nap és az elmúlt négy és fél hónap eseményeit.

– Nem – válaszoltam sírós hangon.

Bill erre meglepődött és fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Ha a testvére, vagy valamelyik barátja lennék, biztos megvigasztalna, De így, hogy még csak nem is ismer, bizonyára nem tudja, hogy mit tegyen.

– Adj pár percet! – álltam fel és kimentem a fürdőszobába, még mielőtt válaszolhatott volna.

Nekitámaszkodtam a mosdókagylónak és megeresztettem a vizet. Jól megmostam az arcom, majd megtörölköztem.

Mikor tükörbe pillantottam, nem volt túl szép látvány. A szemem vörös volt, az arcom sápadt és kissé beesett.

Kicsit megpofoztam magam, hogy legalább a színem visszatérjen. Ezek után visszamentem a nappaliba, ahol Bill várt kíváncsi tekintettel.

Ha azt hiszi, hogy bármiféle magyarázattal is tartozom, akkor nagyot téved. Nem a pasim, nem a haverom, nem a főnököm, nem tartozik a családomhoz. Egyszóval egy idegen, semmi köze hozzám.

– Tehát, miről van szó? – tettem karba a kezem.

Bill felállt, majd odasétált elém.

– Holnap reggel kilenckor várni fog rád egy autó a háztömb előtt – mondta, mintha az olyan természetes lenne.

– Minek? De mindegy, ugyanis dolgozni fogok – jelentettem ki határozottan.

– Tudom. Holnaptól nekem, vagyis nekünk dolgozol.

6. rész

– Tudom, holnaptól nekem, vagyis nekünk dolgozol.

Az állam leesett. Először az ügyvéd, most meg ez! Ilyen a mesében sincs!

– Mi van?! – fakadtam ki.

Bill erre kényszeredetten elmosolyodott.

– Csalódtam volna, ha nem így reagálsz. Amint Jan is elmondta, aláírta a papírt, hogy felbontja veled a szerződést és átad nekünk, mint személyi asszisztenst – felelte most már egy gúnyos mosoly kíséretében.

– Jan azt mondta, hogy nem áll az egész, és én bele se egyeztem! – mondtam a lehető legnyugodtabban.

Lehet, hogy holnap majd meg kell látogatnom egy idegorvost, merthogy ma felmondják a szolgálatot, az is tuti.

– Hogy te mit akarsz, vagy akartál volna, az nem számít és nem is számított. Egy autótól sem kérdezik meg, hogy eladhatják-e – válaszolta lekezelően.

– Különbség köztem és egy autó között, az, hogy én ember vagyok. Különbség közted és egy marha között, az, hogy a marha tud gondolkodni. Én pedig azonnali hatállyal felmondok nektek – válaszoltam már-már vérfagyasztó higgadtsággal.

– Azt nem lehet, ezért holnap várunk. Remélem, elég tapasztalatod van, ugyanis nem lesz egyszerű dolgod. Én sem fogom megkönnyíteni a napjaid, azt megígérhetem. – Kiment a szobából.

Nyitotta volna a bejárati ajtót, de ekkor beleütöttem egy hatalmasat, mire az visszacsapódott.

Bill meglepetten rám nézett, én pedig fel rá.

Hát igen, az a tíz centi sokat tesz, főleg az ő javára.

– Azt hiszed, hogy szórakozhatsz más emberek életével, munkájával, érzelmeivel? – szegeztem neki a kérdést dühösen.

Erre nem felelt semmit, így hát folytattam.

– Ki vagy te, hogy ilyet merj tenni? Lehet a neved Bill Kaulitz, lehetsz híres, gazdag és teljhatalmú, de emberekkel akkor sem bánhatsz kényed-kedved szerint. Nem neked áll a világ! – üvöltöttem, miközben potyogtak a könnyeim.

Bill nagy szemekkel figyelt engem.

Bizonyára gőze nincs, mit kezdjen egy magából kikelt, szinte már őrült, bőgő csajjal. Ami következett, az még engem is hihetetlenül meglepett.

Bill elkapta a karom, amivel támaszkodtam, majd az ajtóhoz lökött és megcsókolt.

Fel se fogtam mi történik és már vége is lett a csóknak. Rám pillantott és elmosolyodott.

– Legalább elértem, hogy abbahagyd a sírást – jegyezte meg halkan.

Én csak nagyokat pislogtam és bámultam őt.  Éreztem, ahogy az arcom lángol. Egy biztos, nálam vigasztalásban nem ez a legjobb módszer.

Fogtam és visszakézből lekevertem neki egyet. Bill meglepődve érintette meg az arcán az ütés helyét. Úgy látom, nem sok lány pofozta fel eddig.

– Menj innen, látni se bírlak! Te öntelt barom! – sziszegtem, miközben elővettem a legharagosabb pillantásom.

Látszott rajta, hogy zavart volt. Még nem igazán jött rá, hogy mi is történt az elmúlt pár percben.

Hirtelen ő is átváltott egy rideg álarcra, de a tekintete ugyanazt sugallta, mint a sajátom. Elkapta a kilincset, feltépte az ajtót és elviharzott. Én meg nekiestem a falnak, mert eddig az ajtónak támaszkodtam.

Felálltam és visszacsuktam a bejáratot. Az első kezembe kerülő tárgyat hozzávágtam a falhoz, ami ebben az esetben egy váza volt.

Mire észbe kaptam késő volt, a darabkák mindenhova repültek a szobában. Védekezőleg feltartottam az arcom elé a kezeimet, mire az egyik szilánk eltalálta a jobb kezemet. Nem volt mély vágás, de elég széles.

Ideje tényleg lenyugodnom. De muszáj valakivel beszélnem erről, vagy meg őrülök!

Bementem óvatosan kikerülve a törmeléket a nappaliba és előkutattam a mobilom. Kikerestem Emily számát és már tárcsáztam is.

– Itt Emily. Mondd gyorsan! – hallottam meg a hangját.

Újra hatalmába kerített a sírás, így nem tudtam semmit kinyögni.

– Lia, te vagy az? Mi történt? Jól vagy? Sírsz? – kérdezgette Emily ijedten.

– Igen, én vagyok. Nem, nem vagyok jól. Igen, sírok és nagyon hosszú, ami történt. Munka után át tudnál jönni hozzám? – szipogtam halkan.

– Persze! Akár előbb is eljöhetek a munkából – ajánlotta fel.

– Nem, nem kell. Elleszek valahogy estig. De most le kell tennem, és köszönöm.

– Nincs mit! – válaszolta, majd letette.

Én pedig bekötöztem a sebem, és feltakarítottam a váza maradványait. Eközben még meg is vágtam az ujjam. Egyszóval ez nem az én napom!

Kimentem délután a temetőbe, vittem pár szál virágot, de nem sokat, úgyis leesik hamarosan az első hó.

– Szia, Apa! Boldog születésnapot, bár most nem érdemled meg – mondtam, miközben rendezgettem a virágokat. – Nem értem, miért kellett ezt a döntést hoznod! Egyedül is jól megvagyok! És az a legszomorúbb az egészben, hogy tudod jól, hogy bármit megtennék érted. Ezt pedig kihasználtad! Ha az lenne az utolsó kívánságod, hogy legyek Amerika elnöke, még azt is megpróbálnám, még ha esélyem se lenne. Tudod jól, hogy nagyon szeretlek és hiányzol! – törölgettem le a könnyeimet.

A mai napon egy évre elegendőt bőgtem már és még vége sincs!

– Nem tudom, hogy legközelebb mikor jövök ki. Új munkám lett és úton leszek a következő két-három hónapban. Most mennem kell. Szia, Apa! – küldtem egy puszit a sír felé.

Lassan, komótosan hazasétáltam. Ajtóm előtt Emily állt.

– Annyira aggódtam érted! Mi a baj? – ölelt meg.

Én megint elkezdtem sírni. Ilyen nincs! Mint egy kisbaba, de nem tudok mit tenni ellene.

Bementünk, Emily főzött egy nyugtató teát, én pedig elmeséltem neki a mai napomat. Persze a csókról inkább nem beszéltem. Az lényegtelen most!

Ő pedig figyelmesen hallgatta, néha közbeszúrt egy-egy kérdést, vagy csodálkozó pillantást vetett rám.

– Ez rémes! El se hiszem, hogy komolyan gondolta az apád ezt! Ez olyan igazságtalan! Ha nem találod meg életed szerelmét 21 éves korod előtt, akkor hozzá kell menned egy vadidegen pasashoz. Ilyen egyszerűen nem létezik, még a filmekben, sőt még a mesékben sem! – hadarta kissé dühösen.

– Látod? Én is azt hittem, hogy ilyen lehetetlen. Én vagyok rá az élőpélda, hogy mégis van – keseregtem.

Talán nem is lenne olyan szörnyű ez az egész, ha az a pasifaló típus lennék. Helyette még „csak” két fiúm volt és fogalmam sincs milyen szerelmesnek lenni.

Vajon a leszbikus házasság is érvényes? Nem, azt azért mégsem!

Megittam az utolsó korty teámat, ami mostanra már kihűlt.

– Jobban vagy valamennyire már? – érdeklődött Emily halkan.

– Igen, köszönöm. Csak egy kis beszélgetés kellett veled – mosolyodtam el erőtlenül.

– De nem lehet tenni semmi jogi lépést az ellen, hogy nekik dolgozz?

– El lettem adva szerződéssel együtt – ráztam meg a fejem.

– Ez undorító! – fintorodott el Emily.

Hát igen, az emberkereskedelem mikor volt szép?

– Jobb lesz, ha lefekszem, mert holnap hosszú és nagyon kemény nap áll előttem. Még egyszer köszönöm, hogy eljöttél és meghallgattál – öleltem meg.

– Ez csak természetes, tudom, hogy hasonló helyzetben te is megtennéd értem.

Kikísértem, majd lefürödtem és lefeküdtem aludni. Egyfolytában csak forgolódtam és gondolkodtam. Annyira nem jött össze az alvás, hiába voltam hulla fáradt. Inkább bevettem egy altatót, ezzel sikerült álomba szenderülnöm.

7. rész

– Ébredj! – rázott meg valaki gyengéden.

Álmosan kinyitottam a szemem, de a látásom még nem volt tiszta. Fekete haj, barna szempár… Várjunk csak!

Sikítva ugrottam fel, és majdnem kiestem az ágyból, de Bill elkapta a karomat. Sajnos ez nem volt elég jó, így mindketten leestünk, mert az én lendületem nagyobb volt.

Egymás mellett terültünk el a padlón. Én az oldalamra érkeztem, míg Bill a hátára.

– Te mi a francot keresel itt? Egyáltalán hogyan jutottál be? – vontam kérdőre fennhangon, de nem mozdultam a pozíciómból.

– Mondtam, hogy kilencre itt az autó, de már fél tíz van. Nem jó dolog az első munkanapodon elkésni – fordította felém a fejét.

– Először is nem dolgozom nektek. Másodszor feljelenthetlek betörését. Harmadszor pedig zaklatásért, mert bemásztál az ágyamba – válaszoltam haragosan.

– Nyugodtan tedd meg! – mosolygott rám pimaszul. – Kulccsal jöttem be. Én a helyedben nem a lábtörlő alatt tartanám – lóbálta meg a levegőben a pótkulcsomat.

Kikaptam a kezéből és feltápászkodtam. Bill felült, és engem kezdett bámulni. Pontosabban a karomat szuggerálta. Tényleg, a kötés!

– Ha kimész, akkor hamarabb elkészülök – jelentettem ki ridegen.

Bill semmit nem szólt, csak felállt és kisétált becsukva maga után az ajtót. Legalább most nem az ajtó mögött álltam, mint tegnap.

Gyorsan felkaptam magamra egy farmert és egy hosszú ujjú felsőt, és bementem a fürdőbe.

Eléggé gyűrött voltam. A szemem alatt sötét karikák voltak, és már megint nagyon sápadt voltam.

Itt az ideje végre sminkelni! Általában nem szoktam, de akkor nem is nézek ki úgy, mint aki most szökött a hullaházból.

Mire végeztem, végre emberi formám lett. Kimentem, Bill a konyhámban ült, és már kiszolgálta magát egy bögre teával.

– Látom, neked nem kell mondani, hogy érezd otthon magad – jegyeztem meg csípősen az ajtófélfának dőlve.

– Nem, de azért köszi. Neked is csináltam – mutatott az asztalon álló bögrére.

Hitetlenkedve felvettem, majd belekortyoltam, hogy megízleljem.

Nagyon édes volt. Én személy szerint inkább sok citrommal szeretem. Felkaptam a citromlevet, és beleöntöttem az összest.

Bill megütközve nézett rám néhány pillanatig.

– Látom, pont olyan savanyúan iszod a teát, mint amilyen vagy – mosolyodott el gunyorosan.

– Látom, pont olyan édesen iszod, mint amennyire nem vagy az – vágtam vissza.

– Elég a szócsatából! A sofőr még mindig kint vár – állt fel sietve.

Lent állt egy fekete, sötétített ablakú autó. A sofőr kiszállt, és kinyitotta Billnek az ajtót. Ő beült, majd arrébbcsusszant jelezve, hogy én jövök.

Körülnéztem, hátha látok valami menekülő utat, de semmi lehetőség sem volt. Így hát nagyot sóhajtva beszálltam én is.

Elindultunk, és utána egy szót sem váltottunk. Én bámultam ki az ablakon már-már duzzogó stílusban.  Bill pedig hol mobilon beszélt, hol pötyögött rajta valamit.

Hirtelen hozzám fordult. Kérdőn pillantottam rá, mire fintorogva megszólalt:

– Ne vágj már ilyen képet! Nézni sem bírom!

– Igazán? Akkor minek vettél meg?! – csattantam fel dühösen.

– Nem megsérteni akartalak – mentegetőzött ijedten. – Csak úgy viselkedsz, mintha a kivégzésedre mennél.

Így hirtelen nem tudtam semmivel sem visszavágni.

Részben igaza van, mert ez tényleg nem a kivégzésem, de akkor sem tudja, hogy milyen érzés ez számomra.

Jön a „nagy” Bill Kaulitz, és kiszakít a megszokott helyemről. Ráadásképp Apám is úgy dönt, hogy irányítja az életemet a síron túlról is.

– Tisztázzuk! – fordultam felé kifújva magamat. – Mi az oka annak, hogy én most itt ülök, és nem Stacyékkel? – Bill elgondolkodott a kérdésem hallatán.

Most vagy őszintén nem tudja, vagy próbál kitalálni valami jó indokot, ami bizonyára nincsen neki. De azért megpróbálja megkeresni, hogy utána jól a fejemhez vághassa azt.

Mintha nem lenne épp elég ez nekem…

– Megérkeztünk – szólt hátra a sofőr, mire Bill megkönnyebbülten felsóhajtott.

Mielőtt bármit is szólhattam volna, Bill sietve kiszállt. Nem maradt más hátra, minthogy kövessem a példáját.

Egy hatalmas épület ellőt álltunk, ami majdnem akkora volt, mint a lakótömb, amiben éltem. Bizonyára ez a Tokio Hotel főhadiszállása. Remélem, nem valami álcázott kínzókamra…

– Ne maradj le! – vetette oda félvállról Bill, majd bement.

Én sietve követtem, bár néha nehezen tartottam vele a tempót. Megállt egy ajtó előtt, én pedig majdnem beleütköztem, annyira váratlanul ért.

– Most bemutatlak a többieknek – szólalt meg ünnepélyesen. – Nyugi, nem kell izgulni! – tette hozzá lekezelően.

– Minek izgulnék? – rántottam meg a vállam unottan. – Mert megismerkedem közelebbről a Tokio Hotel többi tagjával? Ugyan már! – legyintettem szarkasztikusan.

Már találkoztam több hírességgel is, de nem vertem magam tőlük a földhöz.

Bill erre halványan elmosolyodott, ezután benyitott.

– Meghoztam az új áldozatunkat – lépett be, majd elkapta a karomat, hogy engem is behúzzon.

A három srác érdeklődve fordult felém, mintha még nem találkoztam volna velük. Tom felállt, és vigyorogva felém jött.

– Tom vagyok – mondta nyájasan, majd nyújtotta a kezét.

– Sziasztok! Amelia vagyok, és a mai naptól a személyi asszisztensetek – jelentettem ki, ügyet sem vetve Tom felém tartott kezére.

Ha ez azt hiszi, hogy megdönthet, akkor mellényúlt egy házszámot!

A nap hátralévő része maga volt pokol. Mint kiderült, náluk azt jelenti az asszisztens, hogy minden apró dologért nekem kell ugrálnom.

– Még egy jégkockát az üdítőmbe. – Novemberben!

– Vedd le a cipőmet! – Nem vagyok inas!

– Masszírozd meg a hátam! – Úgy nézek ki, mint egy masszőr?!

– Nyisd ki az ablakot! Ne is, inkább csukd be! – Na, ja! Lepucolni, ne pucoljam?

– Annyira unatkozom, szórakoztass! – Talán csörgők vannak a fejem, hogy udvari bolondnak néz?

És ez csak néhány volt a több ezer lehetetlen kívánság közül. Bill nem is nagyon szólt hozzám a nap folyamán, csak amikor tényleg nagyon szükséges volt.

De hát, mégis mit érdekel engem?

8. rész

Két hét telt el azóta a nap óta. Holnap indulunk a turnéra. Már összepakoltam a cuccaimat is. Milyen furcsa, hogy körülbelül három hónapig nem látom a lakásomat.

Legalább annyit sikerült kiharcolnom magamnak, hogy Stacy turnébuszában utazhassak, bár megvolt az ára ennek is.

Vele is nagyon rég találkoztam, már hiányzik. Remélem, hogy jól van.

Csöngettek, én pedig siettem ajtót nyitni.

– Kérlek, mondd, hogy nem kell ma is dolgoznom! – néztem az ajtómban ácsorgó Juanra.

Mint két hét alatt kiderült, ő a sofőr, aki minden reggel értem jön.

Mikor megkérdeztem, hogy miért küldenek sofőrt, akkor azt mondták, hogy így tuti bejövök dolgozni. Mintha attól félnének, hogy egyik reggel lelépek az országból.

– Bill lent várni autóban. Nem tudom, hogy miért. Csak mondta ő, hogy jöjjek fel, és neked szóljak – vonta meg a vállát.

Bevándorló, így kicsit még törte a nyelvet.

– Oké, oké. Adj tíz percet! – morogtam letörten, majd visszacsuktam az ajtót.

Bementem, és felöltöztem. Pedig mára szabadnapot kaptam, hogy minden függőben lévő ügyemet el tudjam intézni a turné előtt.

Beültem a kocsiba, bent Bill beszélt telefonon napszemüveggel a fején. December elején! Ez sem komplett!

– Őfelsége miért hívatott? – kérdeztem gúnyosan, miután letette.

– Vásárolni megyek – jelentette ki, miközben SMS-t írt.

– És ehhez nekem mi közöm van? – húztam fel a szemöldököm.

– Te is jössz. Neked is veszünk egy-két új ruhát – sandított rám.

Oké, most ezzel azt akarta mondani, hogy nincs stílusom vagy, hogy szörnyen öltözködöm, vagy nem divatosak a ruháim?

– Kösz, de meg vagyok elégedve a ruhatárammal.

– Attól függetlenül még kapsz néhány új cuccot. Tekintsd ezt a munkád velejárójának – nézett végre rám.

– Értem, és mennyibe fog nekem ez kerülni? – tettem keresztbe a kezem.

– Semmibe – válaszolta, mintha teljesen természetes lenne, hogy ezt teszi velem.

– Abba nem egyezek bele! – jelentettem ki határozottan. – Nem kell alamizsna.

– Tedd kicsit félre a büszkeséged! – forgatta meg a szemét bosszankodva. – Különben sem az, hanem ajándék.

– Igen? Miért? Ez egy olyan „Köszönjük, hogy kibírtál minket két hétig, és ki fogsz még legalább tíz évig.” ajándék? – gúnyolódtam.

– Nekem mindegy, minek nevezed – vonta meg a vállát unottan.

Na, ja, ebben a két hétben kialakult köztünk ez a szemet szemért felfogás. Bill próbált minél kevesebbet beszélni velem, nem mintha én nem kerültem volna őt.

– A többiek nem jönnek? – szólaltam meg ötpercnyi kínos csönd után.

– Gustav még hazaugrott látogatóba, Georg a barátnőjével tölti a napot, Tom meg külön ment vásárolni – válaszolta rám se nézve.

Hahó, azért rám pillanthatna! Nem vagyok annyira szörnyű látvány. Legszívesebben…

– Bill, azért igazán rám tekinthetnél, ha hozzám beszélsz – bukott ki belőlem. – Tudod, minden beszélgetés alapja a szemkontaktus – jegyeztem meg szúrósan.

Bill meglepetten rám nézett, mintha legalább azt mondtam volna, hogy Tom és Gustav járnak.

– Mindig mutatsz valami újat magadból – ingatta meg a fejét mosolyogva.

– Ezt meg hogy érted? – pislogtam nagyokat.

Erre hangosan elnevette magát. Most meg mi olyan vicces?

– Sehogy. Csak az a lényeg, hogy számodra nincs lényege – legyintett mosolyogva.

Na, ezt már végképp nem értem!

Nagy szemekkel bámultam őt, mintha minimum két feje lenne.

– Amúgy hogy van a karod? – intett a fejével a kezem irányába.

– Köszi, jól. Már csak egy kis heg maradt, azt hiszem örökre – fogtam meg önkéntelenül is a sérülés helyét.

– De legalább nem történt nagyobb baj – jegyezte meg finoman.

Mintha attól félne, hogy mindjárt ráüvöltök…

Jó, volt egy-két húzásom, de azért ennyire nem vagyok ijesztő.

– Ja, így megtanultam, hogy ne dobáljak törékeny tárgyakat. Nem tesz jót az egészségemnek – mondtam önmagamat kifigurázva.

– Egy életre, nemde?

– Aha. Neked hogy van a fejed? – kérdeztem mellékesen, ugyanis Bill múlt héten belefutott egy üvegajtóba.

Hadd ne mondjam, hogy azért rendesen röhögtem rajta.

– Á, már nincs akkora púp rajta – tapogatta meg.

– Mint két szerencsétlenség – csóváltam meg a fejem nevetve.

Ő meg csak mosolygott rám… akárcsak egy barát.

Persze nem nevezném magunkat barátoknak, sőt még ismerősöknek se.

Oké, én felmegyek a netre, és szinte azt is megtalálom róla, hogy hányas alsógatyát hord, de kit érdekel?!

Ha én valakivel tényleg barátságot akarok kötni, akkor figyelek rá, beszélgetek vele, érdeklődök iránta és… Ó, a francba!

Pont ezt csinálom most Billel is. Ez így nagyon nem megy, meg kéne tartani a beosztott-főnök kapcsolatot. Az mindegyikünknek jobb lenne.

– Gyere már! – integetett Bill a kocsi ajtóból.

Annyira elgondolkodtam, hogy észre se vettem az érkezést.

Kiszálltam, Bill feltett egy baseball sapkát és napszemüveget, hátha nem ismerik fel. Tök mindegy, mert két perc és itt lohol a fél pláza majd a nyomában…

Nem telt bele pár perc, és máris összesúgtak a hátunk mögött, miközben gyanakodva méregették Billt.

Őneki vagy fel sem tűnt, vagy nem zavartatta magát. Bár szerintem inkább az utóbbi.

– Bill, mindenki minket néz, nem mehetnénk inkább el? – súgtam alig hallhatóan.

– Csak nem lámpalázas vagy? – vigyorgott rám öntelten.

Na, az ilyet nem bírom! Azt hiszi, hogy mert sztár, már övé a világ. Nem gond, majd megmutatom neki.

– Bill Kaulitz – szólaltam meg fennhangon, színlelt mérgességgel.

Így azok a lányok, akik eddig nem voltak biztosak a kilétében is rájöttek, hogy tényleg ő az.

Egyszer csak hatalmas sikítozást hallottam a hátam mögül, mikor megfordultam egy tucat, vagy még több csaj rohant felénk.

Mondanom se kell, eléggé bepánikoltam, épp futottam volna el, mikor Bill elkapta a kezem.

– Ha én szívok miattad, te is! – szólalt meg dühösen, majd magával húzott, és együtt rohantunk el.

Bár ez inkább sprintelés volt.

Elengedte a kezem, én pedig elindultam a vészkijárat felé, mikor Bill behúzott egy kis, nagyon kicsi tároló helyiségbe.

Valahogy úgy érkeztünk, hogy az arcom Bill mellkasába fúródott, így hallottam, és éreztem is a gyors szívdobogását. Viszont az ő egyik lába az én lábaim között volt, és a kezeivel a derekamat fogta, ráadásul szorított magához, hogy nehogy kiessek az ajtón.

Vártunk néhány percet, mire teljes csönd lett. Néhány csalódott „Eltűnt. Megléptek. Találkoztam Bill Kaulitz-cal!” mondat után felszívódtak.

– Úgy néz ki, elmentek – suttogta Bill fojtottan.

Most vettem csak észre, hogy én is visszatartottam a levegőt.

– Aha, most mááá… – folytattam volna, de ekkor kinyílt az ajtó, és kiestem rajta Billel együtt.

9. rész

– Aha, most mááá… – folytattam volna, de ekkor kinyílt az ajtó, és kiestem rajta Billel együtt.

Minden olyan volt, mintha lassítva történne…

Kétségbeesetten Billre néztem, aztán becsuktam a szememet, és vártam, hogy találkozzak a kemény padlóval.

Ám csak annyit éreztem, hogy egyáltalán nem fájt. Ellentétben valakivel, aki felnyögött kínjában. Kinyitottam a szememet a hangra.

Én feküdtem Billen, ő pedig szorított magához, nehogy megüssem magamat. Persze az már más kérdés, hogy ő jól bevágta a hátát és a fejét is.

– Jól vagy? – kérdeztem tőle ijedten.

Nem jött válasz tőle.

Ekkor már tényleg pánikolni kezdtem. Megpróbáltam kissé felemelkedni, hogy ránézzek Billre. Amint megtettem, a kezei, amikkel eddig fogott, élettelenül koppantak a padlón.

Elkezdtem remegni, mikor megpillantottam az arcát. A szeme csukva volt, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy magánál lenne. Lassan abban is kételkedtem, hogy lélegzik.

– Bill, kérlek, ne hülyéskedj! Ez nem vicces! – próbáltam keltegetni, nem sok sikerrel.

Meg se moccant. Egyre jobban megrémültem. Úgy néz ki elájult, nekem meg fogalmam sem volt, hogy mit csináljak.

Legszívesebben felkeltem és körberohangáltam volna az egész áruházat azt ordítozva, hogy: Segítség! A barátom elájult! Segítség!

De az jó pár okból is lehetetlen:

1. Ő Bill Kaulitz.

2. Akkor az újságok címlapjára kerülne.

És még sorolhatnám. Tehát fel kell ébresztenem valahogyan.

De mégis hogy? Nem állhatok neki felpofozni, mert lehet, hogy még nagy bajt okozok. Kéne valami, ami nem veszélyes… víz! Ez az!

Felálltam, Billt nekitámasztottam még mindig eszméletlenül a falnak. Megkerestem a táskámat, és előhalásztam belőle a vizes üveget, amit még tegnap vettem. Oké, nem a legfrissebb és már csak félig van az üveg, de ez is megteszi.

Kicsit öntöttem a tenyerembe és megpaskoltam vele Bill arcát – meg se moccant. Én pedig már komolyan a sírás határán álltam. Ha valami nagy baja történt miattam, azt sose bocsátom meg magamnak.

Újra nekifutottam a műveletnek, megint semmi. Már folytak a könnyeim is. Ha valaki így megtalál minket, bele se merek gondolni, hogy mi lesz…

Az utolsó kísérletet már kétségbeesetten csináltam. Fogtam az üveget, és meglódítottam, így Billre fröcskölődött a tartalma.

Azt hittem, hogy ennek se lesz semmi haszna, de Bill hirtelen kinyitotta a szemét, és rémülten rám pillantott. Nem értette, hogy mi történt.

– Annyira örülök neked! – karoltam át önkéntelenül a nyakát.

Fogadjunk, hogy nem sok mindent értett ebből, de azért visszaölelt.

– Mi ez a sírás? – szedett le magáról, és nézett a szemembe.

– Azt hittem, hogy… hogy…

Nem fejeztem be a mondatot, helyette megint átöleltem jó szorosan.

– Ennyire rád ijesztettem? – simogatta meg a fejem.

Én pedig csak bólogattam.

Jól nézhettünk ki: egy eldugott mellékfolyosón egy áruházban, egy tócsa mellett, Bill sminkje leázott, én pedig sírok, és ölelgetem őt.

Ez aztán a címlap sztori!

– Na, ne sírj, már! Jól vagyok. Kicsit fáj a fejem és a hátam, szédelgek is, de élek – próbált nyugtatni.

Én meg úgy éreztem magam, mint egy hisztis liba, akinek letörött a műkörme és most bőg…

– El kell mennünk az orvoshoz – töröltem meg a szemem, és elővettem egy zsepit, hogy kicsit Bill arcát is rendbe tegyem.

– Mondtam, hogy minden oké – makacskodott, miközben letörölgettem a fekete patakocskákat az arcáról.

– Elájultál több percre! Semmi sem oké! Most szépen felhívom Juant és utána elmegyünk az orvoshoz, aztán pedig szólunk Tomnak és Davidnek is – mordultam rá ellentmondást nem tűrően.

– De legalább neked nem esett bajod – jegyezte meg halkan, mosolyogva.

– Igen, és köszönöm szépen. Hálás vagyok érte! – pirultam el kissé.

Bill erre csak finoman végigsimította az orcámat, és a szemembe nézett, mintha keresne valamit. Én pedig álltam a tekintetét. Rossz tulajdonságaim közé tartozik, hogy szeretek megfutamodni, mintsem hogy harcoljak magamért, vagy az igazamért. De ez most nem volt lényeges.

– Induljunk! – néztem még mindig őt.

Bill csak bólintott, majd megpróbált felállni. Mivel nem ment olyan simán, segítettem neki. Kisétáltunk a vészkijáraton, majd hívtam Juan. Ezek után elmentünk az orvoshoz. Szerencsére Billnek semmi baja nem lett azon kívül, hogy jól bevágta a fejét.

Eközben Bill rájött, hogy elhagyta a kulcsát a lakáshoz, ráadásképp Tom és David is elérhetetlen volt. Valamiért nem lepődtem meg ezen.

Tehát kitaláltam, hogy addig Bill nálam lesz, amíg nem jelentkezik érte senki. Tisztára, mint az ovi! Persze egy szavam sem lehet, hisz Bill megmentett.

– Feküdj le a kanapéra! Én addig készítek egy teát – csuktam be az ajtómat.

Bill pedig, mint aki már olyan jól ismeri a járást, bement a nappalimba. Mindent kikészítettem a konyhában, amíg a teavíz forrt, addig benéztem Billhez.

Ott feküdt a kanapén csukott szemmel. Egészen máshogy nézett ki, mint mikor az áruházban volt ez. Nyugodtnak és békésnek látszott.

Hirtelen vágyat éreztem az iránt, hogy megérintsem, legalább egy kicsit.

Mintha a testem önálló életet élt volna, elindultam halkan Bill irányába. Pontosan felette álltam, majd egy kicsit behajlítottam a térdem, hogy közelebb kerüljek az arcához. Óvatosan kinyújtottam az irányába a kezem, ami remegett.

Le akartam állni, de késő volt!

Finoman megérintettem a haját, majd az arca szélét. Onnan az orrához vándoroltak az ujjaim, majd végigsimítottam a homlokát és a szemöldökét. Végül óvatosan megérintettem az felsőajkát, majd az alsót.

Ekkor azonban hatalmas sípolás hallatszott, én pedig reflexből visszahúztam a kezem, annak ellenére, hogy Bill nem is csinált semmit. Még mindig ugyanolyan nyugodtan és békésen szundított, mint ezelőtt pár perccel.

Rá kellett jönnöm, hogy a hang, ami rám ijesztett nem más volt, mint a teáskanna, jelezve, hogy forr a víz. Azt hiszem, így visszagondolva megállt a szívem egy pillanatra.

Nem tudom, mi történt volna, ha Bill felébred. Biztos nem örült volna neki, ha itt talál, amint tapizom az arcát.

Szépen kisiettem a konyhába és megcsináltam a teát. Épp fordultam vissza az ajtó felé, hogy bevigyem a tálcát a nappaliba, mikor megláttam, hogy Bill áll az ajtófélfának támaszkodva. Annyira meglepődtem, hogy majdnem kiejtettem a tálcát a kezemből.

– Meg-megijesztettél – jegyeztem meg elhalóan.

– Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott – húzta fel gyanakvóan a szemöldökét.

Most mondanám, hogy végigpörgettem a fejemben, az elmúlt pár perc eseményeit, és attól félek, hogy ő is tudja, hogy mi történt.

– Nagyon sápadtnak tűnsz – jött közelebb felém aggódó szemekkel.

Én pedig hátráltam pár lépést, egyensúlyozva a tálcával. Bill megállt előttem, és értetlenül nézett rám.

– Valami problémád van velem? Lázas vagy? Nem érzed jól magad? Olyan piros az arcod, és remegsz is egy kicsit – tette a kezét a homlokomra.

Remélem, nem kell tagolnom, hogy miért vannak ezek a reakciók. Bill még állt egy darabig gondolkodóan nézve engem, majd a tenyere átvándorolt a homlokomról a halántékomra.

Egy hirtelen mozdulattal közelebb rántott magához, így összeért a homlokunk. Ez annyira letaglózott, hogy kiejtettem a tálcát a kezemből. és nagy csörömpöléssel a földre esett.

Bill nem zavartatta magát, hiába landolt félig a lábán. Én pedig csak álltam ott elvesztve a szavakat.

Ő a tekintetemet fürkészte, én pedig próbáltam kerülni az övét. Felemelte a másik kezét. és eltűrt néhány hajtincset az arcomból.

Még pár másodpercig bámult engem, majd finoman meglökött, átlépett a tálcán és nekivezetett a falnak. Én meg szótlanul tűrtem az egészet, túl nagy sokk volt, hogy Bill ilyenre is képes. Nem hittem volna… vagy csak én vagyok túl jóhiszemű?!

Bill ajka óvatosan közeledett az enyémhez, éreztem, ahogy egyre szaporábban veszem a levegőt. Ő pedig határozottan közelít továbbra is. Épp súrolta a szája a számat, mikor csöngettek.

Soha egy csengetésért sem voltam még ennyire hálás. Mint akiben valami elpattant, úgy ugrottam el Bill elől.

Rohantam kinyitni az ajtót, mikor ez megtörtént szembetaláltam magam egy nem kicsit ideges Tommal.

– Megkaptam az üzeneteidet. Hol van Bill? Jól van? – lökött kissé odébb az ajtóból, hogy bejöjjön.

A szemeivel minduntalan ikertestvérét kereste. Nagyon aggódott miatta.

– Itt vagyok Tom, nem kell idegeskedned – jött ki a konyhából Bill a kezét törölgetve.

Ebből rájöttem, hogy összetakarította a teás tálcát.

– Hála az égnek! Ne tudd meg, hogy mennyire beijedtem, amikor meghallottam mi történt! – ölelte meg őt Tom jó szorosan.

Én csak néztem őket.

Sokszor vágytam egy testvérre, akivel együtt játszhatok, nevethetek, akinek elsírhatom a bánatomat. Sajnos ez nekem nem adatott meg. Talán ezért is tekintem Stacyt a húgomnak, és védelmezem.

Már pedig Tomtól védelmeznem kell. Akármennyire is aranyos, meg kedves velem Tom, ha Stacy közelében meglátom, úgy érzem, valami rosszat akar tenni vele, nekem pedig meg kell azt akadályoznom.

– Jól vagyok, hála Liának – paskolta meg bátyja hátát Bill.

– De miért nem mentél haza?

– Elhagytam valahol a lakáskulcsomat, de most, hogy itt vagy, indulhatunk haza. Menj előre a kocsihoz, én még gyorsan összeszedem a cuccaimat! – válaszolta Bill.

Tom csak bólintott, majd kiment a még mindig nyitott ajtón, becsukva maga után azt.

Én továbbra is álltam az előszobában, mikor Bill újra megjelent a dzsekijével a kezében.

– Légy jó kislány, holnap reggel találkozunk – simogatta meg az arcomat.

Én a szemébe néztem. Nem tudom, milyen lehetett a pillantásom, de Bill finoman elmosolyodott rajta, majd egy gyors puszit lehelt a szám sarkához.

Kisétált, becsukódott a bejárat; nekem pedig még mindig fogalmam se volt, hogy most mihez kezdjek. Ha nem szólalt volna meg a csengő, akkor nem tudom mi történt volna.

Bill bizonyára igen, és ez bosszant. Bosszant, hogy így játszik velem! Bosszant, hogy így hagyom magam! Bosszant, hogy bosszant ez az egész! Áh, ennek már semmi értelme!

Egyszerűen Bill maga idegesít és a viselkedése!

Összekaptam magam, és összekészülődtem. Ma este még találkozóm van Laurival. Még mindig nem szállt le rólam. Beleegyeztem, hogy találkozok vele. Majd szépen elmagyarázom neki, hogy hagyjon békén, ha nem érti meg, akkor pedig elküldöm a francba.

Hétkor léptem be az étterem ajtaján. Elég puccos hely volt, ezért én se farmerben mentem oda. Lauri ott várt az egyik asztalnál ülve, és, csodák csodájára, nem volt a környéken egy pincérnő sem.

Odasétáltam hozzá, ő felállt, és hellyel kínált. Ha azt hiszi, hogy bekajálom ezt az úriember stílust, hát rosszul teszi!

– Annyira boldog vagyok, hogy elfogadtad a meghívásom. Tudom, hogy hibáztam akkor, és nagyon sajnálom – mosolyodott el bűnbánóan.

– Értem, és megbocsájtom. De nem áll szándékomban újra kezdeni veled. Az egy jelzés volt, hogy inkább csak legyünk barátok – válaszoltam finoman.

Először kikerekedett szemekkel nézett rám, majd így szólt:

– Rendben van, akkor ez egy baráti vacsora.

Én bólintottam, ő egy kicsit csalódottnak tűnt, de nem akart ellenkezni. A hangulat egész jó lett közöttünk, jókat beszélgettünk, nevettünk.

Persze mindezt csak szolidan, hiszen ez egy előkelő hely. Épp ott tartottam, hogy mesélek Laurinak a munkámról, mikor valaki hátulról megkocogtatta a vállamat. Ahogy hátranéztem, azt hittem szívrohamot kapok.

10. rész

Mikor megfordultam, majdnem rosszul lettem. Aki mögöttem állt, nem más volt, mint Tom Kaulitz.

– Tom? Te itt? – kérdeztem tőle sápadtan.

– Igen. Itt vacsoráztam, és megláttalak téged. Gondoltam köszönök, de látom, hogy társaságod van – mosolyodott el sejtelmesen.

– Ne, ne értsd félre! – kiáltottam. – Ő csak egy barátom, és meghívott vacsorázni – magyaráztam kétségbeesetten.

Tom meg csak bólogatott azzal a bárgyú vigyorral az arcán, mintha azt akarná mondani vele, hogy: „Ezt már ki nem magyarázod. Én már levágtam, hogy mi folyik itt.”

Lauri meg mindennek a tetejébe ott ült, és halál nyugodtan figyelte az egészet.

Komolyan megőrülök!

– Mondd már el te is! – néztem rá kérlelően.

– Nekem nincs mit mondanom – rázta meg a fejét komoran. – Ha tudom, hogy van pasid, el sem fogadom a meghívásodat! – állt fel Lauri megjátszva a kihasznált, megbántott, ártatlan jófiút.

Én megültem ott, és már magam sem tudtam, hogy mi is van pontosan. Most én vagyok a rossz kislány?! Vagy mi a jó franc történik?! Valaki igazán elmagyarázhatná!

– Ez nem igaz – jelentettem ki csendesen. – Te hívtál el randira! Én pedig egy baráti vacsorába egyeztem bele – próbáltam tiltakozni.

Sajnos, ha én tiltakozom, az egyenlő egy elhagyatott kiskutya kétségbeesett nyüszítésével. Ezt pedig nagyon utáltam mindig is!

– Te teljesen átvágtál! Felhívtál és elhívtál, pedig én megkérdeztem, hogy nincs-e barátod! Te pedig letagadtad! Mondhatom szép! Te is csak egy vagy a sok hazug és hűtlen csaj közül. Meg se érdemled, hogy bárki leálljon veled! Te hülye riba… – osztott ki Lauri, de ekkor hirtelen valaki előlépett mögülem, és lekevert neki egy hatalmasat.

Mivel én már eleve sírtam ekkora, először rá se jöttem, hogy ki is volt az. Aztán megláttam Billt, ahogy haragosan figyeli Laurit, amint próbálja összekaparni magát.

Fogalmam sem volt róla, hogy Bill is itt van. Azt hittem, hogy Tom egyedül jött. Ezek szerint Bill is mindent látott és hallott. Nagyszerű!

– Kotródj innen, te gerinctelen! – vetette oda Laurinak fintorogva Bill. – Meg ne lássalak soha többé a közelében! Senki sem beszélhet így egy barátomról, főleg hogyha az illető egy lány! Én a helyedben elmennék az Anonim Tahók terápiás közösségbe – oltotta tovább.

Lauri nagyon csúnyán Billre nézett, majd rám és végül Tomra. Megtapogatta még egyszer az arcát, majd fogta a kabátját, és elsietett.

Szerencsére az étterem egyik hátsórészében voltunk, így csak kevés ember nézte végig a jelenetet, de ők azért érdeklődve figyelték az eseményeket.

Csendben álltunk Lauri távozása után. Bill rám pillantott, én pedig tudtam, hogy eljött a magyarázkodás ideje.

Nem tartoztam elszámolással, de most, hogy megvédett Laurival szemben, úgy éreztem, hogy valami mentség mégis járt neki.

– Bill… én… – próbáltam valami összefüggő mondatot kinyögni.

Semmi értelmes nem jutott eszembe. Most mit mondhatnék neki?

– Nem, nem kell semmilyen magyarázattal előállnod – tartotta fel a kezét tiltakozóan. – Nem az én dolgom, hogy mit csinálsz esténként és kivel, de azért figyelhetnél a minőségre. Ne állj le ilyen barmokkal… de persze ez sem az én dolgom –folytatta halkan.

– De… én… nem… – próbáltam meg újra, és a fejemet is megráztam, hogy nyomatékosítsam nem létező magyarázatomat.

– Kérlek, ne! Inkább hagyjuk! – vetett rám egy fájdalmas pillantást. – Tom hív neked egy taxit, a számlát meg majd rendezem én! – Én csak bólintottam.

Tom karon ragadott, és kivezetett az étteremből. Kint nagyon hideg volt, ezért felvettem a kabátomat.

Ott álltunk a lesújtó csöndben, dermesztő hidegben.

– Tényleg nem randiztál azzal a sráccal? – kérdezte Tom, miközben meggyújtott egy szál cigarettát.

– Először randinak indult, de megmondtam neki a vacsora elején, hogy én többet nem állok le vele. Már egyszer felültetett. Az ötödik randinkon épp a pincérnővel flörtölt, mikor megérkeztem – tettem karba a kezem, mert nagyon fáztam.

– Értem – szívta meg a cigijét. – Akkor miért mondta azokat a srác? – húzta fel a szemöldökét gyanakvóan.

– Ha én azt tudnám! – sóhajtottam nagyot. – Bizonyára bosszúból. Már akkor se tetszett neki, hogy kikosaraztam. Eléggé csalódott volt – mondtam vacogva.

– Így már világosabb – döntötte oldalra a fejét. – Tegyük fel, hogy hiszek neked… – kezdett bele.

– Tom – szakítottam félbe –, nem érdekel, hogy mit gondolsz – ingattam meg a fejem. – Én tudom, hogy tényleg így volt és…

– Az sem érdekel, hogy Bill mit hisz vagy gondol? – vágott bele a szavamba, majd kifújta a füstöt.

Még mielőtt válaszolhattam volna begördült a taxi. Tom úriember módjára kinyitotta az ajtaját, én pedig szótlanul beültem.

– Hova lesz a fuvar? – fordult a hátra a taxis.

Megráztam a fejem, majd válaszoltam. Tomtól el sem köszöntem, de már olyan mindegy.

Ő se hisz nekem, Bill se hisz nekem. Ez pedig nagyon rossz érzés. Mivel érdemeltem ki ezt a bizalmatlanságot? Tényleg ennyire hazugnak tűnök?!

Mikor megérkeztem, kifizettem a taxit, majd felmentem a lakásba. Már megint annyira össze akartam volna törni valamit.

Mivel tanultam a hibámból, ezért elrejtettem minden törékeny tárgyat a közelemből. Inkább toporzékoltam egy sort, de nem üvöltöttem, mert már kedvem se volt hozzá.

Lenyugvásképpen vettem egy forró fürdőt, majd lefeküdtem aludni. Hajnalban nagy csörömpölésre ébredtem. Valaki járkál az előszobámban…

Nem vagyok nagyon ijedős, de ettől én is beijedtem. Lehet, hogy csak a szél, bár ez hülyeség, egy ablakot se hagytam nyitva.

Óvatosan kibújtam a takaróm alól, és elindultam az ajtó felé, ami az előszobába vezet. Kint még mindig léptek hallatszottak, a szívem pedig egyre hevesebben vert. Hirtelen a betörő kinyitotta a hálóajtót és szembetaláltuk magunkat a másikkal. Nagy szemekkel bámultam az előttem álló alakra.

Még egy ilyen sokkot erre a napra…

Folyt. Köv.