39 – Dum vita est, spes est

” Mert a hirtelen döntések néha egy egész életet befolyásolhatnak…”

Remegve ébredt fel a kihalt buszmegállóban a hirtelen felszólaló dudahang hallatán.  Szája elé kapta a kezét, miközben felült, és gyanakvóan körbekémlelt. Már sokfelől emberek szállingóztak, akik éppen munkába vagy iskolába igyekeztek.

Hajnalban, miután a műtét végeztével Tomot befektették egy kórterembe, őt elküldték, hogy menjen haza pihenni, ő pedig szívesen megtette volna – már ha lett volna hová hazamennie. Mivel nem volt ilyen hely, és még csak kigondolni sem tudott más lehetőséget, annyira fáradt volt, így egy padon aludt.

Elkeseredetten konstatálta, hogy az éjszaka valóban megtörtént, és nem csak egy volt a sok rémálma közül, amelyeket általában átélt alvás közben. Nem, ez maga volt a kegyetlen valóság.

Gondolatait inkább a kórházra terelte, és eldöntötte, hogy visszamegy meglátogatni Tomot. A műtét után az orvos nem sok mindent mondott neki, csak annyit, hogy rendben lesz.

Shy-nak pedig valójában fogalma sem volt, hogy mi is történt a hajón pontosan. Bár volt egy olyan érzése, hogy nem is szerette volna igazán tudni. Az az egy hulla is túl sok volt neki, amit látott, és pluszban az óceáni menekülés, amiről elképzelni sem tudta, hogyan élte volna túl, ha Bill nem talál rá, és menti őt ki a habok alól.

Szerencsére a kórház csak egy utcányira volt a megállótól, ahol aludt, így hamar odaért. Bent már emberek tucatjai sürgölődtek és várakoztak, ahogy az elvárható volt egy ilyen kaliberű klinikától.

Shy egyenesen a recepcióhoz ment, ahol egy idős, fáradtnak tűnő nővér ült, és láthatóan gondterhelt volt.

– Jó reggelt kívánok – köszönt neki Shy óvatosan.

– Jó reggelt – jött a kényszeredett üdvözlés. – Miben segíthetek? – sóhajtotta a nővér, miközben ivott egy korty kávét papírpoharából.

– Egy beteg szeretnék meglátogatni – kezdett bele reménykedve, hogy már elkezdődött a látogatási idő –, Tom Ka… Franklint – javította ki magát rögvest, amit a nő észre sem vett.

– Máris megkeresem az urat – mosolyodott el barátságosan, majd a számítógéphez fordult, és sietve begépelte a nevet. A mosoly egyből lefagyott az arcáról, mikor meglátta az adat- és kórlapot, majd együttérzőn pillantott újból Shy-ra. – A száztizenhármas szobában van – jelentette ki rezignáltan.

– Köszönöm – biccentett Shy, majd sietősen elindult a lépcső felé, hogy felmenjen a férfihez.

Amint a lány eltávolodott a látóteréből, Mary, a nővér, egyből a túloldalon lévő munkatársnőjéhez fordult.

– Te hallottál arról a fiatal férfiról, akit éjjel hoztak be? – vonta kérdőre izgatottan a fiatalabb partnerét.

– Melyikről? – kérdezett vissza a barna hajú, harmincas nő érdektelenül, miközben különböző kórlapokat böngészett át, mert valamelyik figyelmetlen orvos rosszul adta le őket.

– Akinek levágták a kézfejét – jegyezte meg elborzadva, és szinte kirázta a libabőr, ahogy elképzelte a dolgot.

A másik nő meglepetten emelte tekintetét kollegájára, és abban a hitben volt, hogy az idősebb nővér csak ugratta őt. De jókedvnek nyoma sem volt az arcán Marynek, sokkal inkább szörnyülködésnek.

– Ez igaz? – lehelte döbbenten, mire Mary komoran bólintott csak. – Elfajult egy világ lett ez – tette hozzá nagyot sóhajtva, majd figyelmét visszafordította munkájára, hogy mielőbb végezhessen vele.

– Enyhe kifejezés – kommentálta Mary, miközben felvett egy kedves mosolyt, hogy a recepcióhoz érkezett személyt köszöntse.

Shy minden ajtót alaposan megvizsgálva kereste a száztizenhármas számú helyiséget. Mikor megpillantotta, habozva megállt a csukott ajtó előtt. Lehet, hogy Tom egyáltalán nem akarta őt látni. Lehet, hogy nem is lehetett meglátogatni őt. Vagy lehet, hogy egy orvos volt bent éppen.

Végül erőt vett magán, és halkan benyitott. A hófehér kórteremben nyolc ágy volt elhelyezve, és ezek közül csak ötben feküdtek betegek. Shy tanácstalanul nézett körbe, mert Tomot egyikben sem vélte felfedezni. Ekkor ráeszmélt, hogy az ablaknál lévő ágynál el volt húzva a függöny, így biztos volt benne, hogy csak ott lehetett a férfi.

Shy lábujjhegyen osont oda, nehogy a többi ott tartózkodót megzavarja. Amint átért a függöny túloldalára, megpillantotta az ablakon kifelé bámuló Tomot, aki láthatóan eléggé rossz bőrben volt.

Arca sápadtnak és meggyötörtnek tűnt, ráadásul tekintete élettelenséget sugárzott.

– Tom – szólította meg őt Shy halkan némi megkönnyebbüléssel a hangjában, hogy egy darabban láthatta a férfit.

Tom nem vette a fáradságot, hogy ránézzen a lányra. Nem akarta látni a sajnálkozó, együttérző nézését, ami azt sugallta neki, hogy tudta, mit érzett most. A nagy faszt tudta! Senki sem tudhatta, milyen érzés volt, hogy hiányzott az egyik kézfeje.

Nem is értette, hogy miért fáradozott Bill azzal, hogy megmentse őt. Inkább hagyta volna megdögölni ott a fedélzeten, vagy a tengerbe fulladni – még az is jobb lett volna. De tudat, hogy nyomorék lett, mindennél fájdalmasabb volt számára.

Shy őrlődve bámulta az egyáltalán nem reagáló férfit, és nem tudta, mitévő legyen. Közelebb sétált hozzá, majd finoman megérintette a vállát.

– Tom, hallasz? – kérdezte bizonytalanul, miközben szüntelenül fürkészte az arcát.

Tom végül ráfordította tekintetét a lányra, aki elborzadva lépett hátrébb, miközben teljesen kirázta a hideg a férfi nézésétől.

Olyan szintű halálvágy és rezignáltság tükröződött Tom barna íriszében, hogy Shy-nak semmi kétsége nem volt afelől hogy meg akart halni. Még a rabszolgapiacon sem találkozott ehhez hasonlóval, pedig ott is rengeteg embernek volt szörnyű sorsa.

Shy nem értette a dolgot, mert Tomnak látszólag semmi baja sem volt. Az arcán csak egy apró lila zúzódás látszódott, és még lába sem volt begipszelve, csak bal kézfejét fedte egy kötés, amely feljebb volt, mint ahol a jobb keze végződött. Ez volt az a pillanat, mikor a felismerés belehasított.

– Te jóságos isten – kapta a szája elé a kezét elszörnyülködve. – Istenem – nyögte ki újra, miközben szemébe könnyek szöktek, és a gyomra megfordult párszor.

Elvesztette a kézfejét! Nem volt meg a bal kézfeje.

Tom keserűen elmosolyodott a lány reakcióján, majd figyelmét újból az ablakon túli világnak szentelte, miközben Shy szinte lerogyott a padlóra, annyira az ájulás szélén állt.

Igazán nem hiányzott ez neki. Szívesen felpofozta volna Shy-t, ha lett volna mivel. Persze a jobb keze még megvolt, hogy megtehesse, de mégis meddig?

Lehet, hogy holnap még azt is levágják egészségügyi okokból. Bánta is ő volna! Már olyan mindegy volt, sőt, minden mindegy volt számára! Akár vihették volna a lábát is, ha úgy kellett volna. Egy nyomoréknak már olyan mindegy volt, hogy eggyel vagy kettővel kevesebb végtag.

Shy megpróbálta összeszedni magát valamennyire, hogy ne keserítse el Tomot még jobban.

– K-kérsz i-inni? – dadogta zavarodottan, mire Tom bólintott egy aprót. – M-má-máris ho-ho-zom – nyögte ki Shy elhalóan, s szinte kimenekült a kórteremből, majd folyosón lerogyott az egyik székre, miközben hangos, kétségbeesett zokogásban tört ki.

Tegnap éjjel annyira az események hatása alá került, hogy elfelejtkezett minden másról: félelemről, éhségről, szomorúságról. De mikor megpillantotta a megcsonkított férfit, elemi erővel tört rá a szükség. A szükség, hogy kiadja mindazt, amit eddig nem tehetett meg.

Képtelen volt felfogni, hogy valóban megtörtént. Ilyennek nem szabadott volna végbemennie, ez a természetnek ellentmondott.

Olyan volt, mint valami rossz horrorfilm, ahol az egyik szereplő lassan elhalálozik különböző kínzások közepette, miközben ő kis statisztaként, aki semmit sem tudott tenni ez ellen, végignézte az egészet.

Nem tudta, hogy meddig zokogott ott, de végül erőt vett magán, és felkereste az egyik nővért, hogy kérjen tőle Tomnak egy pohár vizet.

– Természetesen máris felviszem a szobába – jelentette ki buzgón a nő, miközben elkezdte elkészíteni egy tálcára kancsót és a poharat. – Nem szeretnék beleavatkozni – szólalt meg óvatosan –, de ön jól van, hölgyem? – pillantott Shy-ra kissé aggódva.

Shy maga elé meredve bámulta az üres tálcát, és nem is igazán reagált a kérdésre egészen addig, amíg fel nem tűnt neki, hogy a nő mereven őt bámulja.

– Elnézést, kicsit elgondolkodtam – rázta meg a fejét kissé, hogy elkalandozott gondolatait visszaterelje, noha nehezére esett.

– Jól érzi magát? – kérdezte újból a nővérke.

– Természetesen – mosolyodott el Shy hamisan. – Minden a legnagyobb rendben – tette hozzá vidámságot magára erőltetve, amit a nő szkeptikusan fogadott.

A nővérrel együtt tértek vissza Tomhoz, aki éppen aludt. Miután a nő letette a tálcát, magára hagyta a lányt az alvó férfivel. Shy egy az ablakhoz tolt széken foglalt helyet, és úgy figyelte szánakozva Tomot.

Tom egyáltalán nem aludt, csak nem volt kedve Shy-jal társalogni vagy úgy egyáltalán a lányra nézni. Még a jelenléte is zavarta, de annak reményében tetette az alvást, hogy talán magára hagyja végre, ami nem történt meg nagy bánatára, hiszen Shy leült az ágya mellé, és úgy tűnt, hogy egyhamar nem fog eltávozni onnan.

Shy már több mint egy órája figyelte az alvó alakot, és egyre csak járt az agya a történteken, ezért sem vette észre elsőre az orvost, aki az ágy végében állt, és úgy nézte Tomot.

– Elnézést, hölgyem, ön a hozzátartozója? – szólította meg az elmerengett lányt, aki ijedten összerándult, majd sűrűn bólogatva állt fel.

– Igen, én lennék – felelte Shy félénken, majd közelebb lépett az ágyhoz védelmezően, mintha a doktor csak bántani készülne Tomot vagy őt.

– Részvétem a történtek miatt – folytatta az orvos komoran, majd nagyot sóhajtott. – Szörnyű lehet a párjának és önnek is – ingatta meg a fejét lemondóan.

– Az – lehelte Shy újból a férfi csonka kezét borító kötésre pillantva.

– Teljes mértékben megértem, hogy a sokk hatása alatt nem volt lélekjelenléte a férje kezét megkeresni és elhozni – jegyezte meg együttérzőn. – Ráadásul a baltás őrült kergette is magukat – tette hozzá elborzadva.

– Ezzel mit akar mondani? – értetlenkedett Shy. – Az alak elszaladt, mikor ordibálni kezdtem segítségért, mert megijedt – fűzte hozzá megkönnyebbülten azért, hogy hihetőbb legyen a történet.

– Az igazság az… – kezdett bele a doktor habozva – felejtse el inkább! – legyintett végül.

– Nem, kérem, mondja el! – vágta rá Shy könyörögve.

Ha Tomról és az állapotáról volt szó, akkor bármi volt is az, hallani akarta mindenképp, noha a rossz hírre nem készült fel egyáltalán.

– Hölgyem, lehet, hogy nem kellene, mert még a végén felzaklatja magát – hárította a férfi óvatosan, mert meglátása szerint a nő már amúgy sem volt teljesen beszámítható.

– Bármi is az, tudni akarom! – kiáltotta Shy kissé agresszíven, ami a doktor is meglepte, és még önmagát is. – El-elnézést, én nem… – habogta szégyenkezve, mikor ráeszmélt, mit is tett.

– Semmi baj – mosolygott rá az orvos kedvesen, majd alig érezhetően megszorította a vállát, hogy némi vigaszt nyújtson a megtört nőnek.

Nőnek? Még csak egy ijedt kislány volt az előtte álló személy, akinek támaszra és egy pártfogóra lett volna szüksége, de a segítője most ott feküdt súlyos sérülten mellettük.

James Sepherd pedig már eleget praktizált ahhoz, hogy tudja, csak még nagyobb fájdalmat okozott volna a lánynak, ha elmondta volna neki, megmenthető lett volna a férje keze, ha magával hozza azt. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy erről a sírig fog hallgatni, ha nem még tovább is.

– Jöjjön velem, asszonyom – invitálta James a letargikus lányt, hogy kicsit lenyugtathassa. – Sétálhatnánk egyet, és meghívnám ebédre is – ajánlotta fel neki, de Shy csak nemlegesen megrázta a fejét. Tudta, hogy Bill egyáltalán nem örült volna, ha más férfiakkal töltötte volna az idejét, és nem akarta veszélyeztetni ezzel a kedves orvost sem.

– Sajnálom, inkább a párom mellett szeretnék maradni – pillantott merengve Tomra, aki továbbra is aludt.

James csak bólintott, majd finoman megsimogatta a lány arcát, és magára hagyta azt. Törékeny teremtés volt, aki különleges figyelmet és védelmet igényelt. Csak reménykedni tudott benne, hogy a férje még ezek után is megadja azt neki, mert ha nem, könnyen elvehetik tőle.

Bill szitkozódva támolygott New York sötét utcáin, miután kelletlenül otthagyta a törékeny lányt halálosan sérült bátyjával, ami szemében egy végzetes párosításnak tűnt. De muszáj volt lelépnie.

Bízott már annyira Shy-ban, hogy tudja, a lány nem fog semmit sem csinálni, amivel veszélybe sodorhatná Tomot vagy magát. Másrészről Shy csak úgy önmagában vonzotta a bajt, így mégsem lehetett egészében nyugodt. Egészében…

Megállt egy pillanatra, miközben felemelte két kezét elmerengve. Ökölbe szorította bal kezét, és fájdalmas arccal bámult le rá. Tom megsérült, és teljes egészében az ő hibája volt.

Kár, amit okozott testvérének, visszafordíthatatlan és megváltoztathatatlan lett, ami még Billt is megtörte kissé. Egy kezet nem lehetett csak úgy visszavarrni vagy növeszteni. Egy kéz hiánya nem olyan, mintha az embernek kiesett volna egy foga. Nem, ezt semmi sem tehette jóvá vagy enyhíthette volna.

Akármennyire is akarta Bill, bele kellett törődnie, hogy az elkövetkezendő örökké valóságot eme teherrel fogja végigcipelni, mert noha Tom egyszer meghal, az emléke benne tovább fog élni.

Megrázta fejét, hogy elűzze azon gondolatokat, amelyeknek bekövetkezése még messze volt, és tovább indult, de hirtelen újból megtorpant. Mégis hová tartott?

Shannához egyelőre nem mehetett, Ashert inkább kerülte volna, és itt ki is merültek a lehetőségei, hogy bármiféle menedéket találjon nappalra. Mert a pirkadat vészesen közeledett, és Bill nem szívesen találkozott volna a kora hajnali napsütés első sugaraival – annyira azért még nem unta meg életét. Nem, amióta megtalálta Shy-t, akiért bármit megtett volna.

A lány szinte minden pillanatát betöltötte, és értelmet adott üresen kongó létének, amikor már azt hitte, hogy csak az örök nyomorúság és magány maradt hátra számára.

Bill újból megindult azzal a szándékkal, hogy útközben majd kitalál valamit önmaga megmentésére, viszont a válasz a legváratlanabb helyről és személytől jött. Ahogy felpillantott egy utcai plakátra, Petersont ismerte fel rajta, amint elégedetten és biztatóan mosolygott rajta arra buzdítva az embereket, hogy ő a megfelelő személy minden tekintetben. Ekkor jutott eszébe Billnek az a pénz, amit Donovan meggyilkolásáért kapott tőle – tíz millió amerikai dollár. Anno egy részét elásta a St. Carol parkban, s a többit Shannának adta bocsánatkérésként, amiért megszegte neki tett ígéretét, és megölte Donovant.

Az útja szélsebesen odavezetett, és megkereste a fát, amelynek törzsén még mindig ott díszelgett egy szív benne két monogrammal. Szerszámok híján a kezével kezdett el ásni a fa tövében, egészen addig, amíg bele nem akadt az első köteg pénzbe. Ezután sorra került elő a többi is, és a végén a kabátjába csomagolva cipelte el azt.

Még volt fél órája napkeltéig, így az útjába eső első szállodába betért, ahol kiváltképp hűvösen fogadták. A külseje egyáltalán nem volt szalonképes, hiszen haja összetapadt a tengervíztől és homoktól, ruhái mocskosak voltak kezével együtt.

– Üdvözlöm, miben lehetek szolgálatára, uram? – vonta kérdőre hidegen a recepciós nő.

– Egy szobát kérnék – vágta rá Bill meglehetősen nyugtalanul. Már nem volt sok ideje hátra, és még a szobát is biztosítania kellett.

– Milyet kíván? Egyágyas, kétágyas esetleg…

– Egyágyas megfelel – szólt közbe kissé ingerülten, mire a nő gyanakvóan felrántotta szemöldökét.

– Rendben – felelte közönyösen, majd elkezdett a regisztrációval foglalkozni, ami Bill véleménye szerint túl sok időbe telt. – Hány napra? – jött az újabb idegölő kérdés.

– Erre az egyre – válaszolta a vámpír feszülten, és már dobolni kezdett ujjaival a pulton is.

– Az annyi lesz, mint száz dollár – jelentette be a végösszeget a nő. – Készpénzzel vagy kártyával óhajt fizetni? – firtatta tovább a dolgot.

– Készpénz – morogta Bill, majd a kabátból előhúzott egy ezerdolláros bankjegyet. Ez még jobban meglepte a recepcióst, de szó nélkül váltotta fel a pénzt, és számolta le a visszajárót. – Kérem, sietne egy kicsit? – szólt rá Bill kissé keményen.

A nő végül bosszankodva átnyújtotta neki a kártyát és a pénzt, majd még elköszönésképp odamondta a férfinek a szobaszámot, aki rögvest szélsebesen megindult a százhetvenkettes szobához. A liftet meg se várta, helyette a lépcsőn száguldott felfelé, mint akinek az élete függött volna tőle, hogy beérjen a helyiségbe. Amint odaért az ajtóhoz, a kártyát lehúzta, és szinte berobbant a szobába.

A bejárat hatalmas csattanással csapódott vissza helyére, és Bill a kabátját az első fotelbe levágta, aminek következtében az szétnyílt, és a kötegeket kipotyogtak belőle. Egyenest a nagy ablakokhoz vette az irányt, és elrángatta a sötétítőket, mielőtt még a hatalmas felhőkarcolók között előbújtak volna a Nap sugarai.

Nagyot sóhajtva nyugtázta a helyiségbe beköszöntő sötétséget, és csak az után vette szemügyre a szoba kinézetét. Csak egy heverő árválkodott az egyik fal mellett, és vele szemben volt egy fa gardrób, amely teljesen kirítt a közegből. Az éjjeli szekrény közvetlen közelében nyílt a fürdőszoba ajtaja, amely egy zuhany, vécé és mosdókagyló hármasból tevődött össze.

Bill mérlegelni kezdte, hogy mennyi helye lenne, hogy a fürdőben táborozzon le nappalra, elkerülve ezzel a legminimálisabb esélyt is arra, hogy napfény érje őt. Végül rájött, hogy a legmegfelelőbb pozíció számára az, ha lábát mellkasához felhúzva a zuhanyzóban alszik.

Lekapta a takarót az ágyról, majd leterítette zuhanytálcára, és becsukta az ajtót, így teljes sötétség borult rá. Ahogy ráhajtotta fejét térdére, miután elhelyezkedett, elkezdett merengeni a történteken és azokon, amik még történhetnek.

Tudta, hogy szembe kell néznie Shannával és Asherrel is, de azzal is tisztában volt, hogy Tom bizonyára örök életre meggyűlölte. Shy volt talán az egyetlen, aki valamelyest kedvelte őt, de ha nem vigyázott, a lányt még könnyebben elveszíthette, mint másokat. Most is csak remélni tudta, hogy a lány rendben volt, és nem történt vele semmi rossz.

Az pedig csak még jobban idegesítette, hogy várnia kellett egészen nyolc óráig, hogy megkereshesse őket. Mert ha csak egy kicsit is sejtette volna, hogy mi fog történni, akár még a halált is vállalta volna, hogy megakadályozza azt.

Folyt. Köv.

A/N: Elnézést a hosszú kimaradásért – megint csak! Nos, apróbb fejlemények történtek, de azért pár dologra megint csak fény derült. Ha jól láttam, valóban jó néhány embernél kiverte a biztosítékot az előző rész.

Tőlük elnézést kérek, bár figyelmeztettem mindenkit rá!

Véleményeknek örülnék!