18. rész

Kinyitottam a hófehér borítékot, amit a postaládában találtam, és közben reménykedtem benne, hogy ne levélbomba legyen. Szerencsére nem az volt, hanem csak egy egyszerű lap, rajta egy mondattal.

Találkozzunk holnap tízkor a szokásos kávézóban. Brandon

Értetlenül álltam az üzenet felett, hiszen már több mint két hete nem keresett. Én még az ominózus eset estéjén hívtam, de nem vette fel a telefont.

Gondoltam, majd visszahív, de egy hét után végképp nem hittem volna, hogy keresni fog valaha is újból.

Akkor holnap végre megtudok valamit. Számomra kezd egyre homályosabb lenni ez az egész.

Bill nem mond semmit, és folyamatosan feszült. Bizonyára ő is érzi a levegőben, hogy valami történni fog hamarosan. Ha minden igaz egy mindent megrengető dolog lesz az, máskülönben nem titkolózna ennyire.

Nem tette volna azt a sok dolgot, hogy távol tartson Brandontól és Lucille-től is, ha nem lenne valami olyan rejtegetnivalója. Most már kezdek abban is kételkedni, hogy a kapcsolatunk régen valódi volt.

Mégis, még beszélnem kell valakivel Bradonon és Lucille-n kívül.

– Tom Kaulitz – hallottam meg Tom fáradt hangját a vonal túlsó felén, miután felvette a hetedik kicsöngésre.

– Szia, Tom – köszöntöttem óvatosan. – Annelie vagyok. Ma szabad vagy valamikor? Szeretnék veled beszélni – mondtam halkan.

Ebben a lakásban még a falnak is füle van, ezért inkább az erkélyen szoktam telefonálni, de még ott sem beszélek túl hangosan.

– Hatkor gyere a lakásomhoz – válaszolt végül, majd egy fájdalmas sóhajtás hangzott fel.

– Rendben – egyeztem bele rögvest, mire lediktálta a címet.

Meglepő módon tudtam, körülbelül hol a hely, mert régebben jártam arrafelé, mikor állásinterjúra mentem. Eléggé kellemes környék volt, ideális családoknak.

Elköszöntem tőle, majd beleraktam a borítékba Brandon üzenetét, amire ráírtam Tom címét is.

Mélyen elsüllyesztettem a zsebemben a levélkét, és vele együtt annak fontos tartalmát is, nehogy esetlegesen Bill meglássa valahol.

Ugyanis férjemnek nemsokára meg kell jönnie. Azt mondta, hogy legkésőbb kilencre itthon lesz, és az ilyenekben mindig megtartja a szavát. Bárcsak mindenben ennyire pontos és megbízható lenne!

Amint kilencet ütött az óra, nyílt az ajtó, és belépett rajta Bill.

– Annelie? – jött a bizonytalan kérdés részéről, mikor nem látott meg egyből a nappaliban.

– Itt vagyok a konyhában – kiáltottam ki neki szenvtelenül, mire ő rögtön bejött, és egy puszit nyomott az arcomra.

– Jó reggelt – mosolygott rám kedvesen.

– Neked is – bólintottam aprót, majd kortyoltam egyet a teámból.

– Mihez lenne kedved ma? – vette le a kabátját magáról, majd a kezére rakta.

– Nem is tudom – válaszoltam eltűnődve.

– Én viszont már tudom, hova megyünk – kontrázott rá Bill gyorsan, még mielőtt hárítottam volna. Mi tagadás, túl jól ismer! Kérdőn pillantottam rá, és ő sejtelmesen elmosolyodott. – Majd meglátod! – felelte sokatmondóan, mire felhúztam a szemöldököm gyanakvóan. Az én szótáramban annyit jelentett, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni. Most inkább annyiban hagytam.

– Én viszont elmegyek este – jelentettem be neki, mire megütközve nézett rám.

– Mégis hova? – vont kérdőre némi éllel a hangjában, mintha nem lenne engedélyem kitenni a lábamat a tudta nélkül a lakásból.

– Nem kell mindenről tudnod – intettem le inkább. – Nekem is van még magánéletem – tettem hozzá szúrósan.

– Igaz is – húzta el a száját. Ezt inkább nem kívántam kommentálni. Abból megint csak veszekedés kerekedett volna. – Öltözz át egy topba és farmernadrágba! – adta ki a parancsot nekem, témát váltva.

Felesleges lett volna kérdezősködnöm és ellenkeznem, ezért inkább úgy tettem, ahogy mondta. Besétáltam a hálóba, és kinyitottam a szekrényt, majd sietve átöltöztem. Azt észre se vettem, hogy Bill mindvégig mögöttem állt, és figyelte, ahogyan átveszem a ruháimat.

– A következő követelésem egy külön öltözőszoba lesz – jegyeztem meg bosszankodva.

– Pedig felesleges – sóhajtotta vágyakozóan. – Még mindig gyönyörűen nézel ki – tette hozzá színtiszta áhítattal a hangjában, miközben odajött hozzám, majd egy mozdulattal levette a felsőjét.

Rögvest el akartam indulni kifelé, de Bill elkapta a karomat, és magához rántott. A kezem a mellkasán landolt megakadályozva, hogy összeérjen a testünk, de még így is olyan volt, mintha perzselne a bőre, ami hihetetlenül forrónak hatott a hideg kezem alatt.

– Még most is működik köztünk az a bizonyos kémia – suttogta rekedten, de nem tudtam csípősen visszaválaszolni neki, mert hirtelenjében nem találtam a hangomat.

Bill először a szemembe nézett, majd az ajkamra csúsztatta a tekintetét, miközben megnyalta sajátját.

– Eressz! – préseltem ki magamból felhevülten, mire Bill váratlanul megforgatott, én pedig nekivágódtam a szekrényajtónak, s a bútor beleremegett az ütközésbe.

Bill vadul megcsókolt, miközben mindkét kezem a fejem fölé szorította, hogy ne tudjak ellenkezni. Saját testét az enyémhez nyomta, aminek következtében éreztem izmai megfeszülését, szívverésének gyorsuló tempóját és a belőle áradó forróságot.

– Miért vagy ilyen vonzó számomra? – tette fel a kérdést, miután elszakadt ajkamtól a nyakam felé véve az irányt.

– Mert tudod, hogy nem kaphatsz meg – közöltem a tényt lihegve.

– Tévedsz! – jelentette ki határozottan, majd beleharapott finoman a kulcscsontomba, és én felnyögtem az élvezettől, mire Bill megismételte a mozdulatot.

– Kérlek – nyögtem fel kétségbeesetten, de magam sem tudtam, hogy miért fohászkodom neki.

– Mire? – morogta mély hangon, majd még lejjebb haladva a dekoltázsomat kezdte csókolgatni. – Mondd, és megadom neked – bátorított, mikor nem közöltem vele a vágyamat.

Annyira koncentráltam, hogy visszafogjam magamat attól, hogy nekiessek Billnek, hogy még beszélni is elfelejtettem.

– A-akarom – nyögtem ki dadogva, majd egyik kezemet kiszabadítottam Billéből, s végigfutattam csupasz mellkasán.

– Mit szeretnél? – vont kérdőre Bill sóvárgóan, miközben beleborzongott az érintésembe.

– Azt akarom, hogy – próbáltam meg újból, de mondat végére valahogy megint leblokkoltam. Persze ez nem tántorította el Billt attól, hogy kigombolja a farmeromat.

– Engem akarsz? – kuncogta halkan, mire teljesen libabőrös lettem.

– I-ig… – kezdtem bele epedezve az érintése után.

– Bill, itthon vagytok? – jött egy hang hirtelen a nappaliból, s én eddig még sose voltamennyire hálás Freja Dagmar feltűnéséért.

– Igen! – kiáltottam kétségbeesetten, és Bill eléggé meglepettnek tűnt. – Itt vagyunk a hálóban. Gyere nyugodtan! – tettem hozzá sietve, mire Bill elengedett, majd bosszankodva felsóhajtott.

Gyorsan visszagomboltam a farmeromat, hogy Freja ne sejtse annyira a dolgot, ami olyan egyértelmű volt.

– Vissza kell kérnem a kulcsot most már Frejától – morogta lehangoltan, majd sietve felkapta a padlóra hajított pólóját, és visszavette magára.

– Megzavartalak titeket? – kérdezte elkerekedett szemekkel Freja, mikor meglátott minket. Szerintem az arcunk mindent elárult – Bill csalódott arckifejezése és az én kipirult orcám.

– Nem, dehogy! – tiltakoztam egyből.

– Mit szeretnél, Freja? – kérdezte Bill türelmetlenül.

– Csak annyit, hogy megkeresett egy tévécsatorna, hogy szerepelnél-e egy népszerű talkshowjukban – tért a tárgyra rögvest jó menedzser módjára.

– Mondtam már, hogy hagyjanak békén egy időre! Az előzőt is csak azért vállaltam el, hogy a kórházas esetet eltussoljam – vágta rá Bill egyből ingerülten. – Amúgy ezt nem közölhetted volna telefonon? – tette keresztbe karját szemrehányóan.

– Bill, még így is van kereslet rád – folytatta Freja a meggyőzését kitartóan, de Bill kérdését figyelmen kívül hagyta. – Sőt, még jobban érdeklődnek utánad az emberek, hogy eltűntél egy kicsit a nyilvánosság elől! Különben is már megindultak a találgatások veled kapcsolatban – nézett rám Freja szúrósan. – Ezeket pedig jó lenne minél előbb tisztázni – érvelt komoran.

– Tőlem aztán – rántottam meg a vállam unott képet vágva.

– Freja, épp indulni készültünk – zárta le a témát Bill válaszadás nélkül. – Plusz megkérnélek, hogy add vissza a pótkártyám – tette hozzá, mintha ez teljesen természetes lenne. – Annelie-nek szüksége van rá, hogy be tudjon jutni a lakásba nélkülem is – magyarázta meg.

Freja döbbent arca életem hátralevő részében kellemes pillanatokat fog okozni, ahányszor csak felidézem majd.

Alig bírtam megállni a mosolygást, noha a kárörvendés nem jó dolog. Mindenesetre most mégis jól esett nekem.

– Természetesen – nyögte ki felocsúdva a sokkból, majd előkotorta a táskájából, s átnyújtotta Billnek.

Miután ez megtörtént, Bill és Freja váltott néhány szót kettesben, amíg diszkréten elvonultam, majd Freja elment, mi pedig elindultunk Isten tudja – meg Bill –, hogy hová.

– Bírni fogja a méregdrága kocsid ezeket az utakat? – kérdeztem gúnyosan, mikor rákanyarodtunk egy hegyi ösvényre, amely elég köves és göröngyös volt.

– Hát persze! – vágta rá Bill vigyorogva, majd még jobban rálépett a gázpedálra, hogy gyorsabban száguldjunk felfelé.

– Ha balesetet szenvedünk miattad, és meghalok, életed végéig kísérteni foglak – közöltem vele hűvösen.

– Legalább tudom, hogy még halálod után is számíthatok rád – vigyorgott rám pimaszul, de nem feleltem.

Próbáltam a lehető legnyugodtabb arckifejezésemet tartani, ahogy Bill szlalomozott a keskeny hegyi utakon százötvennel, de az ülésem szélét annyira szorítottam, hogy szinte átlyukasztottam a körmömmel a puha bőrt.

Hirtelen egy másik jármű tűnt fel velünk szemben az egyik kanyarban, Bill pedig félrerántotta a kormányt. A két autó között körülbelül egy-két centiméter lehetett, ahogy elhaladtak egymás mellett.

– Most azonnal lassíts le, Bill Kaulitz! – parancsoltam rá hisztérikus hangon.

– Nem gondoltam rá, hogy más is lehet itt – morogta Bill elgondolkodva, de végül visszavett a sebességből.

Végül egy kistisztáson lyukadtunk ki, amely parkolónak volt kialakítva.

– Innen gyalog megyünk tovább – jelentette be Bill, majd kiszállt a kocsiból, én pedig követtem a példáját.

Rengeteg gyalogoltunk, és már kezdtem elfáradni. Sosem szerettem a túrákat: bogarak, meleg, fáradtság és izzadás. A természetért odavagyok, de a saját határaimon belül. Szép fotók, séták a parkban, virágok elültetése, de a túrák már túltettek rajtam.

– Add a kezed! – nyújtotta nekem Bill mosolyogva az övét, s elfogadtam, így felsegített a magasabb sziklára, amin ő állt. – Hát nem szép? – mutatott a tájra gyönyörködve, ami nyugalmat és békességet sugárzott, mintha semmi sem zavarhatná meg. Nekem is ilyesmire lenne szükségem. Egy hely, ahol senki sem keres, senki sem zavar. – Most pedig… – nyúlt bele a zsebébe Bill, míg én a kilátást csodáltam szinte szájtátva. Zavartan ránéztem, ekkor letérdelt, és elém tartott egy kisdobozt. – Szeretném még egyszer megpecsételni az eskünket – nyitotta ki, és egy igazi gyémántgyűrű volt benne.

Kikerekedett szemekkel bámultam az ékszert, amin Bill jót nevetett.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is látok ilyet élőben, nemhogy nekem szánják, de mégis vissza kellett utasítanom.

– Bill, én… – kezdtem bele lemondóan, de rögtön felpattant, és az ujját a számra helyezte, hogy elhallgattasson.

– Most ne rontsd el a pillanatot! Csak fogadd el, kérlek! – kérlelt reménykedve. – Nem kell adnod semmit cserébe, még egy csókot sem – tette hozzá gyorsan. – Azt szeretném, hogy legyen valamid, amire boldogan gondolsz vissza majd, ha eszedbe jutok – magyarázta meg zavartan mosolyogva.

Megértőn bólintottam, mire őszinte boldogságot véltem felfedezni az arcán. Finoman megfogta a kezemet, majd felcsúsztatta a gyűrűt az ujjamra.

– Nem lesz szívem hordani – sóhajtottam bánatosan. – Félek, hogy baja esik – motyogtam elkenődve.

– Ha valami történik vele, veszünk egy másikat – próbált megnyugtatni Bill, mire csúnyán néztem rá. Apró csókot lehelt a kézfejemre, én pedig közelebb léptem hozzá, és szorosan magamhoz öleltem, amit viszonzott.

Elidőztünk a sziklánál, és még sétáltunk egy kicsit, majd hazamentünk, ahol magamra maradtam, mert Bill elment tárgyalni egy reklámügynökséggel.

Én is összekészülődtem, és elindultam Tomhoz, hogy végre megtudjak valami használhatót.

Kicsit izgatott is vagyok emiatt, mert talán valami olyanra derül fény, ami újra lerombolhat mindent kettőnk között, s semmi sem hozhatja majd rendbe.

Hat óra előtt öt perccel becsengettem a fehér ajtós házba, amelyet némi kutatás után megleltem.