Bluemoon Stories

– Most már bemehet. Megkérdezhetném, hogy kije a betegnek? – jött ki a kórteremből egy nővér.

Felpattantam a székről, s elgondolkodva ránéztem. Mit mondjak neki? Az igazat semmiképp!

– Unokatestvére vagyok – hazudtam végül. – A nevem Annelie Thompson.

A nővér bólintott, majd az ajtó felé bökött. Halkan besétáltam, hátha Bill alszik.

Tévedtem.

– Annelie? – kérdezte reménykedve, mikor meghallotta az ajtónyitódást.

– Igen, én vagyok az – sóhajtottam mélyet. – Mit mondott az orvos?

– Bordatörés és agyrázkódás – jelentette ki szárazon.

Érdekes, hogy Brandonnak semmi baja nem lett. Nem is gondoltam volna, hogy Bill ennyire törékeny.

– Remek – fújtam ki magam. Észre sem vettem, hogy eddig nem lélegeztem. – Mikor jöhetsz ki?

– Éjszakára még bent tartanak, de holnap már elhagyhatom a kórházat. Viszont három hétig semmilyen megerőltető dolgot nem szabad tennem – figyelmeztetett.

Csak nem arra gondolt, hogy a jelenlétem hátráltatja a gyógyulását?

– Hazamehetsz – szólalt meg hirtelen, halkan.

Nagyot sóhajtottam, majd leültem az ágytól nem messze lévő kanapéra. Már kezdem érteni, milyen előnyei vannak, ha férjed egy sztár. Nem kell kényelmetlen széken töltened az éjszakát, ha kórházba kerül. VIP szoba, légkondi, TV, kanapé… Kell ennél több?

– Remélem, tudod, hogy még mindig nagyon dühös vagyok rád – jegyeztem meg mellékesen, miközben levettem a kabátom.

Bill lehunyta szemét, majd egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Ez csak természetes. Most mégis itt vagy. Mi az oka?

Magam sem tudtam pontosan. Ha nagyon őszinte szerettem volna lenni, akkor biztos előkereshettem volna a lelkem mélyéről az okot, de nem akartam.

– Ezt inkább vegyük költői kérdésnek – nyugtáztam végül. – Most én kérdezek. Neked pedig tanácsolom, hogy az igazat válaszold! – Bill bólintott. – Mégis hogy a francba fajultak el a dolgok odáig, hogy ide kerülj?!

– Annelie nincs itt – nyitott ajtót Brandon riválisának.

Bill Kaulitz már jó ideje zaklatja a párját, mint kiderült elég jó okkal. Annelie Bill felesége volt. Persze, erről Brandont elfelejtette tájékoztatni a lány.

Brandon szerette Anneliet, ám – mostanság – egyre többször tette fel magának a kérdést: Megéri ez az egész neki?

Elvégre annak idején Annelienek jó oka volt, hogy hozzáment ehhez a férfihez.

– Nem veszem be – válaszolta Bill hidegen, majd arrébb lökte Brandont az ajtóból, hogy be tudjon menni a lakásba.

– Mégis mi a fenét képzelsz? – kiáltott rá Brandon döbbenten.

Tényleg ennyire tapló lenne ez a pasas? Nem tudta elhinni, hogy egy sztár megengedheti magának, hogy más otthonába csak úgy átvegye az uralmat, mintha a sajátja lenne.

– Annelie, most azonnal gyere elő! – ordította Bill magából kikelve.

Brandon pedig elszörnyülködve bámulta őt. Miután nem jött válasz Bill parancsára, megismételte.

–Annelie! Gyere elő, vagy nem állok jót magamért! Hallod?

Bill várt néhány pillanatot, majd elkezdte felborogatni a kezébe kerülő tárgyakat.

– Állj már le! – ordított rá Brandon, majd elkapta Bill egyik karját, hogy megfékezze.

Bill erre beintett neki ököllel. Brandon megtántorodott, majd hasba vágta Billt. Így kitört a verekedés. Nem kímélték egymást, ahol érték, ott ütötték a másikat.

– Szóval te provokáltad – állapítottam meg a mese végén.

– Mert nem jöttél elő – védekezett Bill.

– Meg sem fordult a parányi fejecskédben, hogy Brandon igazat mond, és tényleg nem vagyok otthon? – tettem fel neki a kérdést gúnyosan.

– Hát nem! – vágta rá Bill.

– Tudod, kettőtök közül Brandon az őszintébb.

Bill erre csak megforgatta a szemét.

– Hiába játszod a sértődött gyereket. Igazam van.

Bill elfordította a fejét, és kibámult az ablakon. A város éjjel csodás látvány volt. A fények, ahogy világítottak.

– Mellesleg hol van Brandon? – szólalt meg pár perc csend után.

Hallgattam.

– Kimegyek a mosdóba. Mindjárt jövök – fogtam végül menekülőre a dolgot.

Nem szerettem volna, hogy megtudja az igazat. Előbb-utóbb el kell neki mondanom, hiszen nincs hová mennem. A mosdóban belepillantottam a tükörbe. Az elmúlt hetekben legalább öt évet öregedtem. Eléggé meggyötört volt az arcom.

Eszembe jutott, hogy értesítem Tomot. Remélem, még fent van.

– Szia, Tom! Annelie vagyok. Bill jól van, csak bordatörés és egy kisebb agyrázkódás. Amúgy te hogy vagy? Kérlek, hívj fel, ha ezt megkapod! – beszéltem rá az üzenetrögzítőre.

Még egy kicsit elidőztem, majd visszamentem Billhez. Úgy tűnt, hogy elaludt. Elfoglaltam a helyem újból, s én is álomba szenderültem.

– Anya, Tom, Gordon, ő itt Annelie Thompson! – mutatott be Bill a családjának.

– Üdvözletem – mosolyogtam rájuk.

– Olyan jó végre megismerni téged. Bill annyit beszélt már rólad – kiáltott fel Mrs. Kaulitz.

– Én is nagyon örvendek, Mrs. Kaulitz.

– Hívj nyugodtan Simonenak!

– Bill, egy igazán bájos teremtést fogtál ki magadnak. Azt hiszem nála jobbat nem is találhattál volna – mosolygott rám Gordon.

– Szerintem sem – bólintott Bill, majd átkarolta a derekam.

Tom elgondolkodva figyelt engem.

– Olyan ismerős vagy nekem. Nem találkoztunk már valahol? – szólalt meg végül.

– Nem hinném – válaszoltam zavartan.

– Mindegy. Üdv a családban! – nyújtott kezet vigyorogva.

Viszonoztam a gesztust. A bemutatkozás után elköltöttünk egy meghitt, családi ebédet.

Mindannyian igazán kedvesek voltak hozzám. Simone még képeket is mutogatott a fiúkról, mikor kicsik voltak.

– A te szüleid itt élnek a közelben? – érdeklődött Simone.

– Sajnos már nem élnek. A nagymamámnál lakom – mosolyodtam el szomorkásan.

Ez mindig is fájdalmas téma volt számomra. Tizenöt éves voltam, mikor anyáék balesetet szenvedtek. Apukám a helyszínen meghalt, anya pedig kómába esett. Fél év után lekapcsolták a gépekről. Én Ellie nagymamámhoz költöztem.

– Nagyon sajnálom – fogta meg a kezem Simone együttérzőn.

– Szóval, mi a véleményed róluk? – kérdezte Bill, miközben kéz a kézben sétáltunk az utcán.

– Tündéri egy család – válaszoltam nevetve.

– Anya is odavolt érted. Csak egy valami nem hagy nyugodni – nézett rám komoran. – Tényleg nem találkoztál Tommal ez előtt?

Megráztam a fejem.

– Nem, még sosem. Legalábbis én nem emlékszem rá.

– Akkor felejtsük el! – legyintett Bill, majd megpróbált az arcára erőltetni egy mosolyt.

– Annelie, ébredj! – keltegetett Bill.

– Mi az? – néztem rá álmosan.

Már utcai ruhában állt előttem.

– Elmehetek, és te is hazamehetsz – tette hozzá halkan.

– Nem kellene pihenned három hétig? – húztam fel a szemöldököm.

– Majd megoldom. Felveszek egy ápolónőt vagy valami – legyintett.

– Tehát három hétig békén hagysz? – kérdeztem gyanakvóan.

Valami nem volt rendben ezzel a válasszal.

Bill erre hatalmasat sóhajtott, majd lassan leült mellém a kanapéra.

– Nem, nemcsak három hétig. Végleg. Majd elküldöm az ügyvédemmel a papírokat, és újból szabad leszel – sóhajtotta reményvesztetten.

A döbbenet kiült az arcomra. Nem tudtam mit mondani erre.

– Gyere! – nyújtott a kezét Bill, miután felállt. – El kell hagynunk a szobát.

– Bill… én – kezdtem bele, ő pedig kíváncsian fürkészte az arcom várva, hogy mit fogok mondani neki.

Hogyan is mondhatnám neki ezt? Áh, megvan!

– Nem akarok elválni tőled! – kiáltottam kétségbeesetten.

Folyt. Köv.